Négy évig voltam a TÁP Színház produkciós és gazdasági vezetője; olykor szívesen, máskor nehezen gondolok a kollektívánál eltöltött éveimre. Vitathatatlanul sokat köszönhetek az itt megismert embereknek, fontos pillanatokban segítették a szakmai fejlődésemet, de épp ilyen fontos pillanat volt az is, amikor úgy döntöttem, hogy tudásommal egy más típusú művészeti működést szeretnék támogatni. Az együtt töltött munkaévek révén valamelyest rálátok arra, miként alakult ki Vajdai Vilmos – és itt szándékosan nem a TÁP Színház megnevezést használom – , illetve a Trafó Kortárs Művészetek Háza közötti konfliktus, és bár a tetőzés pillanatában már nem voltam jelen, az azóta kialakult fals helyzet szakmai – és semmiképpen sem személyes – reflexióját az egész színházi szakmára nézve megkerülhetetlennek tartom. Az eset ugyanis egyrészt rámutat arra, hogy a színházcsinálás milyen sokrétű, a személyes és a munkaszférát (számos esetben terméketlenül) összemosó folyamat, amelyet az egyenlőtlenség és a kiszolgáltatottság legkülönbözőbb formái mozgatnak, másrészt pedig felhívja a figyelmünket arra is, hogy a művészi zsenialitás egyértelmű hierarchiáját megkérdőjelező döntések milyen automatikus ellenállást váltanak ki még szakmán belül is. Ez pedig sok esetben egyet jelent azzal, hogy újratermeljük azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket, amely ellen a művészet voltaképpen küzdeni hivatott.

Éppen ezért itt van az a pillanat, amikor érdemes volna meglátnunk, hogy a hatalmi pozíció automatikus kiutalása az elismert, adott esetben zsenikultuszt is élvező művészeknek jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a színházi szférán belül számos munkakör leértékelődjön, hovatovább láthatatlanná váljék. Ez pedig létrehozza az alkotás paradoxonát: a végeredmény tökéletesen elfedi a háttérdolgozók (a műszaki apparátus, a rendezőasszisztens, az öltöztető, a nézőtéri felügyelő, a programkoordinátor, produkciós vezető, és a többi) befektetett munkáját, holott az ő kiemelkedő szakértelmük nélkül aligha valósulhatna meg az utóbb műalkotásként tételezett produktum. Ekképpen sok esetben maga az előadás is úgy válik láthatóvá, hogy közben elfedi a belefektetett munkák és tudások legnagyobb részét. Ez a jelenség már önmagában is rámutat a háttérdolgozói és a művészi munka közötti megítélési-érzékelési szakadékra, amely az egyenlőtlen belső viszonyrendszer alapjává válik. A láthatatlanság okán ugyanis a művészi zsenialitással látszólag szembenálló – holott valójában azt kiegészítő, támogató és erősítő – praktikus tudás a szakmai hierarchia aljára csúszik, így sok esetben az e területen dolgozó szakembereknek nincs sem védőhálójuk, sem hatékony érdekképviseletük. Én magam produkciós vezetőként sem tudtam sokáig megadni a TÁP-nál dolgozó munkatársaimnak azt az érdekképviseletet, amelyet még csak kiérdemelniük sem kellett volna alázatos, figyelmes munkájukkal – holott százszor is megtették -, hiszen ennek természetesnek, magától értetődőnek kellett volna lennie; ezért utólag is bocsánatot kérek minden olyan kollégámtól, akit megvédeni nem, csak vigasztalni tudtam egy-egy emberileg és szakmailag egyaránt megalázó helyzet után.

Jelenet az Utas és holdvilág című előadásból

Éppen ezért gondolom előremutatónak és példaértékűnek a kortárs művészeti szférában, hogy a Trafó kiállt a háttérdolgozói alapvető munkajogai mellett, azaz egyszerűen feltette magának a kérdést: a művészi zsenialitás ideológiája vagy a dolgozók biztonságos munkakörnyezete és mentális egészsége a fontosabb? E kérdéssel egyszersmind arra is rámutatott, hogy a kreativitás és a kölcsönös tiszteleten alapuló alkotói folyamat nem egymást kizáró dinamikák, a művészeti munka nem szükségszerűen szövődik össze a fizikai-érzelmi kizsákmányolással. Ezt támasztja alá az is, hogy nem a TÁP Színház előadásai kerültek le az intézmény repertoárjáról, hanem kizárólagosan a Vajdai Vilmos által rendezett nagyszínpadi munkák – ezért például Juhász Maja és Zilahy Anna ugyancsak a TÁP támogatásával létrejövő Egy kulcs… című bemutatója továbbra is szerepel a programban. Ez azért is kiemelten fontos, mert a Trafó nem betiltott előadásokat vagy komplett színházi kollektívákat, hanem kifejezte azon határozott álláspontját, hogy műsorpolitikai döntései révén is védelmet nyújt dolgozói számára. Valójában ezen védelemnek nem is kellene meghökkentőnek lennie, hiszen egy egészségesen működő kulturális szférában az alkotás, az emberi méltóság és a kölcsönös tisztelet nem egymást kizáró, hanem egymást szükségszerűen feltételező, vagy még inkább megkövetelő fogalmak. A “kitiltás” látszólagos varázsszava – a társadalmi reflexre magabiztosan apellálva – így messzemenően félrevezető, hiszen éppen az eseményeket kiváltó mentális, emocionális, társadalmi és környezeti összefüggéseket takarja el: azaz elsodorja a valóságot.

Az, hogy mind a Rokonokban, mind az Utas és holdvilágban szereplő színészek fontos és jelentős munkát végeztek – a szubjektív esztétikai ítéleteket félretéve -, kétségtelen, így hogy ezen munka beérése a jelen körülmények között nem lehetséges, természetesen értetlenséget, adott esetben feszültséget vagy dühöt válthat ki, hiszen hetek, hónapok vagy akár évek munkája látszik most elveszni. De vajon miért érezzük még mindig azt, hogy a színházi szférában mégiscsak elfogadható a megalázás, a verbális agresszió, a másik pszichikai kizsákmányolása? És miért az a méltatlan fél, aki ezt nem tűri? Az egyes rendezők munkametódusáért, cselekvéskészletéért és viselkedési mintázataiért ugyanis nem vonható felelősségre a befogadó intézmény – a befogadó intézmény, amely döntésével nem kizárólagosan a saját dolgozóit védi, hanem működési modelljével akár elő is segítheti a kulturális szféra egyenlőségen és demokrácián alapuló átalakulását. Így pedig áttételesen azokat a művészeket is támogatja, akik részt vettek a fent megnevezett produkcióban, hiszen éppen azt a kreatív klímát igyekszik megteremteni a jövő produkciói számára, amely garantálja az emberi méltóság védelmét – minden munkatárs számára.

Jelenet a Rokonok című előadásból

A petíciót és a “kitiltva” plecsnivel ellátott fotókat eredményező helyzet személyes konfliktusainak ismertetésére nincs felhatalmazásom, és talán jól is van ez így, hiszen voltaképpen egy szakmai kérdésről kellene most beszélnünk: feláldozhatjuk-e mások pszichikai jóllétét saját művészi kiteljesedésünk érdekében? Melyik a fontosabb alapjogunk: a mentális egészség vagy a kreativitás misztériuma? Vagy még élesebben: művészi méltóság vagy emberi méltóság? Bízom abban, hogy a legtöbb pályatársam nem hajlandó választani. Örülök, hogy a Trafó sem.