Revizor: Kritikusként többnyire fegyvertelenül állok a csecsemőszínházi produkciók előtt. Mit gondolsz, van ezzel a kritikának dolga? Vagyis kéne, hogy legyen?

Kocsis Rozi: Szerintem jó lenne, ha lenne. Attól függetlenül, hogy nagyon sok szabálya, más típusú befogadáslélektana és pszichológusok által kialakított rendszere van az ilyen előadásoknak, az invenciót lehet benne értékelni, és azt firtatni, hogyan tud ez mégis színházi előadás lenni, vagy azt, hogy az-e egyáltalán. Több mint tíz éve hozunk létre ilyen produkciókat, és eleinte én sem hittem bennük igazán, de aztán meggyőződtem arról, hogy ezek fontos és színházi szempontból is érdekes alkotások tudnak lenni.

R: Hogy indult ez nálatok?

Kocsis Rozi

KR: A Kolibri Színház nyert egy pályázaton, amelynek során alkalmuk volt egy vidéki bábszínházat is bevonni a Művészet a legkisebbeknek elnevezésű EU-s program keretében megvalósuló fesztiváljukba. Akkor egy norvég csapat jött hozzánk, Győrbe, és először csak az tűnt fel, hogy mekkora érdeklődés van erre – nem viccelek, kígyóztak a sorok a színház előtt. Én úgy tanultam még az egyetemen, hogy négy éves korig a gyerek maradjon az anyjával, és intim családi közegben élje át a mesék élményét. Emiatt gyáván a világító pult mögül néztem a norvégok előadását, és aggódtam, hogy mi fog történni. Megdöbbentett, amit láttam, pedig nem történt semmi különös: érdekes hangok, puha formák voltak a színpadon, de repültek a cumik – a közönség tagjai átszellemülten nézték ezt a kép, a zene és a mozdulat ritmusára épülő húszperces játékot. Hogy ebben mi szerepe van a kritikának, azt nem tudom, de nagyon jó lenne a visszajelzés. Az biztos, hogy itt sokkal jobban figyelembe kell venni a korosztály kérdését, mint máshol.

R: Szerinted az a cél ezeknél az előadásoknál, hogy a gyerekek megismerkedjenek a színházzal, vagy hogy táguljon a világképük, új tudást, tapasztalatokat szerezzenek?

KR: Sosem értettem egyet azzal, hogy a gyerekszínház vagy akár a babaszínház is arra lenne való, hogy általa a gyerekeket színházi nézővé válásra szocializáljuk. Biztosan része ez is, de a cél nem ez, hanem az, hogy a gyerekek közelebb jussanak a világ jelenségeinek megismeréséhez. Hiszek benne, hogy a viszonyoknak, például egy babaszínházi előadáson belül is, reálisaknak kell lenniük. Reális, hogy megsértődöm rád, szeretlek téged, vagy játszani akarok veled. Miközben a játékmód stilizált, lineáris történetvezetésre pedig nincs lehetőség. Azért építkezik egy ilyen előadás mindig kis etűdökből, hogy ne legyen baj, ha a gyerekek elveszítik a figyelmüket közben, hogy bármikor vissza tudjanak kapcsolódni az előadásba. A kisbabáknál nagyon érdekes dolgok tudják befolyásolni a befogadást, vagy az örömét annak a hangnak, színnek vagy formának, amit épp látnak, és időnként előfordul az is, hogy megfájdul a hasuk, és ki kell őket vinni, az is, hogy később megnyugszanak, és visszahozzák őket. Nyilván egy kritikus számára ez sem értelmezhető könnyen.

R: Milyen speciális elemekből épül fel egy jó csecsemőszínházi előadás?

Jelenet a Ki lakik az asztal alatt? című előadásból.

KR: Például nem szabad túl nagy térben játszani, negyven-ötven főnél több nézőt (szülőkkel együtt) beengedni az előadásra, mert a tömeg nincs jó hatással a kisgyerekekre. Ahogy az ilyen előadásoknál nem mehet le a fény a nézőtéren. Nagyon fontos az intim babaszoba-hangulat megteremtése, ahol biztonságban érzik magukat a kicsik. Az előadás létrehozásakor az alapszíneket használjuk – és úgy általában mindenben a harmóniára és a tisztaságra érdemes törekedni. Az erős hangok vagy a szokatlan képek a legkisebb nézők számára sokszor ijesztőek.

R: Mennyire igényel egy bábszínész külön felkészítést arra, hogy ilyen típusú előadásban játsszon?

KR: Abszolút szükség van felkészítésre. A bábszínészeknek ez különben könnyebben megy, inkább azt tapasztaltam, hogy azok számára nehezebb, akik nem bábszínészi képzést kaptak – számukra kell egy kis idő, hogy megszokják azt a stilizált játékmódot, ami ehhez a műfajhoz szükséges. Egy ilyen előadás két részből áll: negyedóra-húsz perc a játékidő, amit utána egy foglalkozás követ – ebben a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy az előadás díszletében, kellékeivel játsszanak – e két rész kétféle tudást vár el a színészektől, és ettől eleinte előfordul, hogy meg is ijednek. De itt is az a legfontosabb, hogy a játékuknak igazinak kell lennie: nem kell közben gügyögni, nem kell lefelé játszani, nem kell didaktikusan szájba rágni.

R: A tableteken, telefonokon való interaktív játék legtöbbször megelőzi a gyerekek életében az első színházi élményt. Miként befolyásolja ez, hogy hogyan kapcsolódnak egy-egy előadáshoz?

Jelenet a Ki lakik az asztal alatt? című előadásból. Fotók: Vaskakas Bábszínház

KR: Ez nem csak a babaszínházban kérdés, hanem az idősebb korosztályoknál is. Miközben persze a babaszínházi előadások is a jelenre reflektálnak, arra, hogy mi történik ma a gyerekekkel és szüleikkel. Megváltozott az életünk ritmusa, és emiatt nem játszhatunk úgy, ahogyan tíz évvel ezelőtt. Nem, minthogyha kiszolgálni kéne a közönséget, hiszen a tablet, a tévé, a számítógép önmagába záruló univerzum, nincs kiterjedése, míg a színházban együtt vagyunk. Én különben nem ellenzem a tableten való játékot – nyilván ebben is a helyes arányok megtalálása lenne a cél, de azt a közösségi élményt, amit a színház nyújt a gyerekek számára, nem tudja pótolni.

R: Urszinyi Ádámot a Ki lakik az asztal alatt? című új csecsemőszínházi előadásotokban láthatta először a közönség a Vaskakas Bábszínházban, Bánky Sárának ez a harmadik előadása nálatok. Más művészek pedig, így Bora Levente, Markó Róbert, Markó-Valentyik Anna, Nagy Petra az idei évadtól már nem társulati tagok. Mesélsz kicsit erről a váltásról?

KR: Nagyon nehéz, mert nagyon ragaszkodtam azokhoz a társulati tagokhoz, akik most úgy döntöttek, elmennek – szeretem is őket. Közben pedig megértem, hogy valami másra vágynak, még akkor is, ha engem nagyon megviselt a dolog. Ez egy világbajnok társulat volt, de színházigazgatóként az a feladatom, hogy felépítsek egy másikat. Bánky Sára és Urszinyi Ádám mellett csatlakozott hozzánk még Dunai Júlia is – tehát összesen három új színésszel bővült most a Vaskakas társulata. A többiek pedig visszajárnak bizonyos előadásokba vendégként. Aki vaskakasos volt, az nem szűnik meg annak lenni – az én szívemben legalábbis.