Revizor: Hogyan kezdődött a Narratíva története?
Hegymegi Máté: Kovács D. Danival már az egyetemen nagyon sokat dolgoztunk együtt és beszélgettünk társulatalapításról. Ez egyetem után is folytatódott, amihez később csatlakozott Pass Andrea és Szenteczki Zita is. A legfontosabb talán az volt, hogy mindannyian vágytunk egy olyan alkotó közegre, csapatra, akikkel hosszú távon lehet együtt gondolkodni, és szerettük volna az alkalmi, egy próbafolyamatra összeálló rendszert egy folytatólagos, egymásra épülő munkafolyamatra cserélni. A több mint egy évig tartó beszélgetések arról szóltak, hogy mit szeretnénk, hol találkoznak az elképzeléseink egymással. Született egy nagyjából ötvenoldalas manifesztum, ami egyrészt azok számára is próbálta definiálta önmagát, akiket be akartunk hívni a közös munkába, ugyanakkor magunknak is ebben próbáltuk megfogalmazni, hogy mik azok a közös alapelvek, irányok, amik mentén a kollektívát terveztük építeni és működtetni.
R: Esztétikai vagy morális elvekről beszélünk?
HM: Megpróbáltuk lefektetni az elméleti, színházesztétikai alapoktól a technikai működésig a szerintünk előremutató hosszútávú működés alapjait. Olyan új struktúrában gondolkodtunk, amelyről tudtuk, hogy évek munkájával jöhet csak létre, de már induláskor lehet látni a későbbi elképzeléseket. Így született meg a mozgó színházi bázisra épülő kamionszínház koncepciója, amivel a budapesti játszásokon túl, folyamatos minőségi előadásokat, színházi akciókat szerettük volna létrehozni az ország bármely pontján, a későbbiekben pedig a határainkon túl is. Tudtuk, hogy ennek kiépítésére az első években nem lesz keretünk, így az első évadokat úgy terveztük, hogy az a kollektíva kialakítását, a budapesti bázis és a nézőkkel való kapcsolat építését szolgálja, közben egy olyan repertoárt létrehozva, amiből látszik, merre tartunk. Így fel tudunk mutatni valamit, aminek mentén támogatást remélhetünk, és esetleg más, nem csak állami finanszírozási formákra is támaszkodhatunk.
 Hegymegi Máté. Fotó: Gulyás Dóra |
R: A függetlenek felől jöttetek, miközben látszólag a kőszínházi struktúra felé tartotok? Vagy lehet, hogy ezek nem is megfelelő fogalmak ebben a relációban?
HM: Nagyjából fele-fele arányban dolgoztunk és dolgozunk mindkét struktúrában. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján próbáltuk megfogalmazni, hogyan és milyen rendszerben szeretnénk dolgozni. Ennek a társulásnak lényegi és kikerülhetetlen feladata volt, hogy megpróbáljon kitalálni egy új modellt az akkori viszonyok között. Miközben sorra lehetetlenedtek el és dőltek be nagy masszív társulatok, apadtak el a támogatások, telítődtek a befogadóhelyek. Tanácsot kértünk társulatindításról, vezetésről, sőt a megszűnéshez vezető utakról is, beszélgettünk többek között Schilling Árpáddal, Bodó Viktorral, Pintér Bélával, Székely Gáborral is. Igyekeztünk a lehető legjobban felmérni az előttünk példaként álló csapatok, színházak kialakulását, működését, esetenkénti megszűnését, hogy létre tudjuk hozni a saját rendszerünket. Ezek után erősödött meg bennünk, hogy a közös demokratikus vezetés, a több rendezőből álló társulatvezetés mellett döntsünk.
R: Néhány hónappal az indulás után jött a covid, ami sok mindent megváltoztatott.
HM: Fél évet tudtunk úgy működni, ahogyan azt elterveztük, aztán jött a covid. Ott minden megborult. A szakmából sokan elgondolkodtak azon, hogy kell-e, lehet-e ugyanúgy folytatni mindazt, amit eddig csináltunk. Mi is. Nem tudtunk a kollektíva tartalmi kérdéseivel foglalkozni, minden időt és energiát elvitt a folyton változó járványhelyzetre való reagálás, az elmaradó próbák és előadások, az anyagi problémák kezelése, a teljes újratervezés. Mire elkezdhette volna visszatermelni az energiát és lelkesedést az, hogy végre élvezhetjük a csapattal való munkát, kirobbant a vírus és elölről kellett kezdeni szinte az alapoktól mindent.
 Kurta Niké és Kárpáti Pál a Demerung című előadásban |
Rengeteget beszélgettünk, de nagyon lassan haladtunk, mindig késésben voltunk, egyre több külső munkát kellett lemondanunk, hogy működtetni tudjuk a Narratívát, amit persze ingyen csináltunk, és ebből születtek feszültségek. Abban biztosak voltunk, ha nem a korábbi hévvel csináljuk, akkor abba kell hagyni az egészet. Ketten döntöttünk úgy, hogy a Narratíva élvez prioritást minden mással szemben, Dani és én. Zita és Andi fájó szívvel kiszállt, de jól váltunk el: nincs harag, inkább fájdalom, hogy kevesebb lett ezáltal a Narratíva, kevesebb ízlés és gondolat ütközik, ami nagyon fontos része volt az indulásnak. Ezt az évadot már ketten vittük.
R: Beszélhetünk még a Narratíváról?
HM: Abszolút. A kezdetektől fontosnak tartottuk, hogy a Narratíva nem négyünk köré szerveződik, hanem egy kollektíva köré, akik a munkájukat és lelkesedésüket beleteszik. A veszteségek és minden nehézség ellenére megyünk tovább.
R: Annak ellenére, hogy ez a három év volt az, amiben radikálisan minden megváltozott…
HM: Ennyiféle szélsőséges dolog ritkán történik egy ember, egy generáció életében: világjárvány, egy újabb gazdasági válság, háború és annak következményei, és lehet még sorolni. A munkánkat mindez súlyosan érinti, miközben tovább mélyült az árok a két oldalra szakadt szakmánkban. Rémes, hogy egyáltalán oldalakról kell beszélnünk. Vagy gondoljunk a Színház- és Filmművészeti Egyetem beszántására. Az indulás pillanatában az emberen ott van valami bélyeg, az induló generációnak már tönkretette a pályáját a mostani térhódítás. Nincs platform arra, hogy lássuk őket, hogy gyakorolják a szakmájukat, ami induláskor nagyon fontos lenne. Miközben anyagilag egyre inkább ellehetetlenülnek színházak, az látszik, hogy van pénz a kultúra bizonyos részére, hiszen lesz színházi olimpia, ünnepelni készülünk, miközben színházak a bezárás szélén állnak. Ennyi pénzből a színházi támogatások hiányát pótolni lehetne. Vagy egy részéből a megemelkedett rezsikülönbözeteket kifizetni, nem kellene hónapokra bezárni színházakat. És közben komoly tehetségű emberek, idősebbek, fiatalabbak hagyták, hagyják el a szakmát a kilátástalanság miatt.
 Jelenet a Demerung című előadásból |
R: Elindul az új évad, miközben nagyon sok minden történt az elmúlt hetekben, ami benneteket újabb változtatásra kényszerít.
HM: Ahogy már szóba került, a Narratíva évek óta szeretne tovább lépni a produkciós kényszerből, sokkal több időt fordítani a műhelymunkára, amit nem feltétlenül követ bemutató. Nagy kérdés, hogy mikor jön el az idő, amikor ilyen típusú tevékenységre lehet pályázni. Miközben egyre nehezebbek a gazdasági feltételek, az egész előadóművészeti szcénát érinti a KATA kivezetése. Nagyjából háromszorosára nő a szakmában dolgozók alapköltsége, mindennek megy föl az ára, miközben olyan pénzekért játszom ma is, amit tíz éve egyetemi hallgató koromban fizettek. Nyilván átrajzolódik a színházi struktúra, sokakban fölmerül a kérdés, hogy érdemes-e még független színházat csinálni. A megélhetés eddig is éppen a határon mozgott, mára tarthatatlanná vált. Kollégák mennek külföldre, mások lemondanak előadásokat, hogy tudjanak éjszaka pultozni, miközben az ember elképesztő idegrendszeri és fizikai terheléssel dolgozik.
 Előadásfotók: Dömölky Dániel |
Három projektet terveztünk a jövő évadra, ennek részeként egy sorozatot akartunk indítani, ami havi rendszerességgel ment volna egy nagyon izgalmas egyszerre élő és online játszódó rendszerben, amit nem fogunk tudni ebben az évadban megcsinálni, mert nem tudjuk az anyagiakat megteremteni hozzá. Fontosnak tartottuk a munkamódszer szempontjából is, havi egy alkalom lett volna, egy-két nap próbával, ami egészen más anyagi és próbastruktúrát igényelne, emellett tudnának az emberek más előadásokat vállalni, mégis lenne egy folyamatos együttlét, műhelymunka. Erre azonban nem lehet pályázni, mert nem illik bele a fennálló pályázati struktúrába.
Folytathatnám a következő kérdéssel, hogy azok a helyek, amik befogadják a független, kevés pénzzel rendelkező társulatokat, például esetünkben a Jurányi, hogyan fogják a megemelkedett rezsiköltséget kifizetni. A nézőket nem lehet egy hideg szobába beültetni, mert a színészek még elpróbálnak pulóverben, kabátban, de az előadásokon, pláne gyerekelőadásokon a tizennyolc fok kevés. Szénszünetek lesznek, ami nyilván nem segíti a munkát. Miközben az embereknek sokkal kevesebb pénze lesz, kérdés, hogy ebből mennyit tudnak, mernek a kultúrára fordítani, pláne kísérleti előadásokra, függetlenekre. Nagyon komoly váltás előtt állunk, amihez nem tudom, hogy lehet alkalmazkodni. Mindenki próbál berendezkedni egy teljesen ismeretlen helyzetre.
R: Van értelme tovább dolgozni ebben a rendszerben, amikor minden a működés ellen szól?
HM: Szerintem éppen azért van értelme, mert van miről beszélni, van min dolgozni, égető, fontos problémák sora áll előttünk. Értelme van, az energia a kérdés, hogy meddig lehet bírni – de egyelőre bírjuk. Az, hogy a Demerung megkapta a legjobb független előadás jelölését a Színikritikusok díjára, nagy lökést ad a csapatnak. Ebben a helyzetben nagyon sokat számít minden pozitív visszajelzés egyrészt a nézőktől, másrészt a szakmától is. Visszatérve a bemutatókra, egy kortárs és egy klasszikus szöveggel fogunk dolgozni, az egyik a covid miatt elmaradt Dimenziólépcső, amit Dani írt a játékfüggőségről, a menekülőutakról, ő is rendezi. Nagyon friss és humoros szöveg egy fontos problémáról. Én pedig egy Médeia-átiratot készítek a fellelhető összes szövegváltozatból, amit egy zenés előadásban tervezünk megcsinálni a csapattal.