A szebb napokat is látott Jupiter western-élménypark közepén egy kút áll, mely fölé hajolva a látogatók fényképeket tudnak készíteni magukról a benne lévő analóg kamera segítségével: egy lenyomatot önmagunkról, miközben a kút mélyére tekintünk. Gyakorlatilag ez az a kút, melyből a Nem a központi metaforáját meríti: a spektákulum ára az, hogy meg kell mártóznunk a mindent elnyelő sötétségben.
Nem ez az első alkalom – valószínűleg nem is az utolsó –, hogy Jordan Peele az emberi természetről készít filmet: a faji és etnikai problémákról szóló Tűnj el! és a társadalmi rétegek között egyre szélesebbre nyíló ollót reprezentáló Mi után a Nem következik a sorban, melynek elkészítését nagy mértékben inspirálta a Covid helyzettel egyre súlyosbodó mozi válsága. Persze, az előző filmekre (és a mostanira) aggatott címkék nem lehetnek elég pontosak, legalábbis nem ebben a formában, hiszen Peele filmjei rengeteg, egymáshoz kapcsolódó problémakört érintenek egyszerre, melyet minden alkalommal a horror műfaja rendez keretbe. Nem véletlenül, hiszen elmondása szerint leginkább olyan emberi mélyrétegekhez szorosan köthető jelenségekről készít filmet, melyektől azért fél a legjobban, mert azok genetikailag kódoltak.
 Jelenetek a filmből |
Ez a Nem esetében sincs másképp: OJ (Daniel Kaluuya) és Emerald (Keke Palmer) egy egészen Muybridge-ig visszanyúló lóidomár család sarjaként próbál érvényesülni, amikor egy furcsa égi objektumra lesznek figyelmesek. A felhők között mozgó furcsaságban meglátják életük nagy lehetőségét: ugyan rengeteg vélelmezett bizonyíték van az interneten az ufók létezésére, ők minden eddiginél hitelesebb felvételt fognak készíteni, ezért Angel (Brandon Perea) segítségével kamerákat szerelnek fel a birtokon. Ám ahogy telnek a napok, a beazonosítatlan csészealj egyre nagyobb veszélyt jelent, nem csak a lovakra vagy a birtokon élő családra, hanem potenciálisan az emberiségre is.
A Nem premisszája klasszikus földönkívüli sci-fit ígér, mégis már az első perctől kezdve világos, hogy mindez igazából díszlet, melyen keresztül Peele valami egyetemesre, világunkat és életünket átfogó problémára hívja fel a figyelmet. Ehhez az előző filmjeiben is előszeretettel alkalmazott rétegesztétikát hívja segítségül: a gondosan szerkesztett narratíva elemei rengeteg, egymással kölcsönhatásba lépő jelentéstartalmat vesznek fel. Minden elhelyezett tárgynak, elejtett félmondatnak, inzertnek vagy zenei betétnek saját funkciója, története és rendeltetése van a fabulában. Ezek egyben és külön-külön is értelmezhetőek. Megjelenik a letűnt westernvilág, a mozgókép történelme, sitcom egy majom főszereplésével, a TMZ-ben megtestesülő média és a megszállott rendező archetípusa is, melyek mellérendelő logika alapján görgetik előre a cselekményt. Ennek megfelelően az egymásra épülő rétegekből mindenki találhat legalább egyet, amihez kapcsolódva tovább bontogathatja a Peele által precízen elhelyezett apró jeleket.
A Nem ebből a szempontból végtelenül tartalmas és körültekintő munka, nem utolsó sorban pedig csatlakozik a rendező eddigi projektjeihez: míg a Tűnj el! a felszínen, a Mi alatta, addig a Nem suspense-e a levegőből érkezik. Emellett a film tömve van utalásokkal, kisebb easter-eggekkel is, legyen szó a Miben látott olló megjelenéséről, az E. T., a földönkívülire hajazó érintésről vagy Sidney Poitier Buck és a Prédikátor című klasszikus westernplakátjáról OJ házában. Jordan Peele filmről filmre tudatosan építi fel rendezői renoméját, miközben végig ügyel arra, hogy minden esetben releváns, a társadalmat szorosan érintő problémákról beszéljen, mely ebben az esetben a spektákulumhoz és annak a személyre gyakorolt káros hajszolásához köthető.
 A képek forrása: MAFAB |
A Nem-ben mindenki vágyik és óhajt valamilyen szintű elismerést, sikert, és az ezzel járó csillogást, hírnevet: Emerald nem csak lóidomárként, hanem rendezőként, íróként és producerként képzeli el a jövőjét, Ricky (Steven Yeun) a színészi karrierje után támadt űrt próbálja betölteni az általa üzemeltetett látványparkkal és az ott tartott előadásokkal, Antlers (Michael Wincott) a nagy pillanatokat akarja rögzíteni kamerájával, a TMZ-s motoros pedig a szenzáció kutatásából és dokumentálásából él. Egyedül OJ-nek nincsenek nagyravágyó tervei vagy világmegváltó ötletei: ő mindössze szeretné végezni a dolgát (amely mondat visszatérő mantrává is válik), és csak azt szeretné, hogy a birtokkal és a lovakkal minden rendben legyen. A Nem OJ karakterén keresztül demonstrálja üzenetét: amikor rögeszmésen kergetjük csábítóan csengő, becsvágyó céljainkat, hajlamosak vagyunk elsiklani az élet valóban fontos aspektusai felett.
Jordan Peele állítása az, hogy a látszat tort ül a valóságon, amely folyamat jelenlegi berendezkedésünkből (is) adódik: mindenki szeretne gazdagabb, híresebb, eredményesebb lenni, és ezért képes akár önnön egzisztenciáját is feláldozni az ezzel járó, csillogással kecsegtető látvány oltárán. Emellett Peele személyes missziójának tekinti a mozi megmentését is, ezért a Nem-hez leszerződtette Hoyte Van Hoytema-t (Tenet, Csillagok között, Dunkirk), továbbá IMAX kamerákat használva próbálja rávenni az embereket arra, hogy igenis megéri a filmeket szélesvásznon, magas hang- és képminőségben nézni, hiszen a nagybetűs élmény csak a moziban születik meg igazán. A Nem képei grandiózusak, tökéletesen komponáltak és olyan megoldásokkal ejtik ámulatba a közönséget, amilyeneket tényleg nem lehet ugyanúgy átélni egy átlagos, 16:9-es laptop-kijelzőn keresztül.
Tagadhatatlan erényei ellenére azonban Peele legújabb alkotása – az eddigi műveihez hasonlóan – nem fog mindenkit levenni a lábáról, mivel a mögöttes jelentéstartalmak lehántása és a központi metafora megértése után a primér történet, az abban szereplő karakterek és sorsuk egyszerűen nem olyan erős, hogy a több mint kétórás játékidőben lekösse nézőjét. Emellett a Nem-re igaz, hogy a mennyiség bizonyos szint felett a minőség rovására megy: Peele túl sok fronton akar megfelelni, megmutatni tudását és látásmódját, és egy sorozatra elengedő anyagot suvaszt bele egy egészestés játékfilmbe, amivel szétfeszíti annak keretrendszerét. A Nem egyszerűen nem elég kompakt, horrorként pedig sokkal kevésbé működik, mint a rendező korábbi művei, ám szimbolikáját tekintve eléri, sőt túl is szárnyalja elődeit.
Jordan Peele legújabb dobása arányait tekintve kissé elrugaszkodik a Tűnj el!-től – ami keményvonalas poszthorrorként borzolta a kedélyeket –, és a Miben megkezdett irányvonalat folytatva mozgat ki a komfortzónából, miközben átvitt értelemben világít rá arra a szellemiségre, amely már Guy Debord alapművében is megjelenik: a spektákulum társadalmában élünk, ami – ha nem vigyázunk – elnyelheti mindazt, ami emberré tesz minket.