Jól emlékszem, mekkora felhajtás volt 1981-82-ben Bartók Béla és Kodály Zoltán születésének 100. évfordulóján. Sorra jelentek meg a lemezek, kiadványok, tisztelgő koncertek sokaságával emlékezett meg a teljes magyar zenei élet. Még az általános iskolai kórusunk is lázban égett, folyton hangversenyekre készültünk. A Zeneműkiadó a jubileumra újra megjelentette Az én zeneszerzőm sorozatban Gál Zsuzsa Bartókot és Kodályt olvasmányosan népszerűsítő, diákoknak szánt két kis kötetét, ami énekkarosok generációinak majdhogynem kötelező olvasmány volt akkoriban. 

Jelenetek az előadásból

Azóta eltelt negyven év, megint itt egy kisebb jubileum, tartottam tőle, hogy Vecsei H. Miklós „darabja”, az Ifjú barbárok áhítatosan felmondja majd a kötelező közhelyeket. Vagy ami még rosszabb, olyan lesz, mint az előző héten a Zsuráfszky-házaspár látványos és dinamikus, de szellemiségében törleszkedően NER-kompatibilis Petőfi-produkciója Szegeden, ahol a táncművészek egymás után harsogva üvöltötték bele a Dóm téri csillagtetős éjszakába: „Magyar vagyok” – de azokat a versszakokat már nem mondták el, amelyekből kiderült volna, miről szól igazából a nevezetes költemény.

Hogy Gyulán, a Várszínpadon a trivialitások végül háttérbe szorultak, elsősorban a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila és alkotótársai érdeme lehet, akik a dokumentum-mozaikokból összeálló, klisészerű alapanyagból pofátlan bátorsággal, meghökkentő humorral és szabad asszociációkkal élvezetes, tiszteletlen és ezáltal kifejezetten szórakoztató produkciót hoztak létre. Csíki Csaba babaház hatású, egyszerűsége ellenére is rafináltan ötletes díszlete olyan, mintha egy előszoba sarkot látnánk: két fehér szárnyas ajtó és két négyosztatú tetőablak idézi meg a múlt századforduló kispolgári világát. „Haj regő rejtem…” – kísértetiesen hörgő hangon szólal meg a Regős prológusa, közben mintha egy szörny dörömbölne a bejáraton. Barbár B. és Barbár K. egy hatalmas léccel, majd kisebb-nagyobb fadarabokkal kétségbeesetten próbálja beszögelni a rázkódó szárnyas ajtót. „Szemünk pillás függönye fent: / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok” – folytatja a szörny, majd amikor elhallgat, a Kékszakállú énekli: „Megérkeztünk. – Íme lássad: / Ez a kékszakállú vára.”

A magasztos Bartók- és Kodály-képet alaposan átírja a Gyulai Várszínház Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban létrehozott előadása. Sokáig némaságra kárhoztatva Imre Éva alakítja Barbár B.-t szőke, bartókos frizurával, szemüvegben és néhány számmal nagyobb zakóban (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna). Az ifjú Bartók a hatalmas baltával a kezében egzaltált, groteszk kis zseninek tűnik. Könnyedén ölbe kapja az atletikus Barbár K., akit a fiatal Kodályra jellemző fizimiskával, kis szakállal kelt életre Szűcs Ervin. 

Nagyszerűek a kolozsvári színészek, bőven hoznak magukkal élénkebb koloritot a román színjátszás szélesebb palettájáról is. Kacagtató, ahogy Gedő Zsolt fejkendős, bajuszos, töpörödött nénikeként érthetetlen tájszólással hadarva válaszolgat a magyar zenét kereső, fonográffal népdalokat gyűjtő ifjú barbárok, akarom mondani zeneakadémisták kérdéseire. Az ősrégi dalok után érdeklődő harcostársak a bajuszos nénitől csak szenténekeket kapnak, végül Bartók Budapesten egy Székelyföldről, Kibéd községből jött takarítónőtől hallja meg dúdolni a jellegzetes pentaton dallamot: „Elvesztettem páromat, szép, eladó lányomat...”

Az előadásban sok közismert sztori felvillan – többnyire improvizatív humorba csomagolva. Kodály szolmizációs kézjelekkel hódítja el Emma asszonyt Bartók elől. Ady, Kosztolányi, Karinthy és morbid gegként a felesége után önmagát is lelövő Csáth Géza is felbukkan. Váta Lóránd virtuóz grimaszolással követi a zenét, több figurával is remekel. Nem lehet röhögés nélkül kibírni, amikor a Magyar Rádió riportere a mai stílust parodizálva arról faggatja az egyik adatközlőt: „Hogyan értékeli első találkozását Bélával és Zoltánnal?” Vagy amikor Észak-Afrikában berber harcos támad a feleségétől is dalokat gyűjtő Bartókra. Bodolai Balázs adja Bartók hangját, a további kisebb szerepekben Tőtszegi Zsuzsa, Albert Csilla, Farkas Loránd lép színpadra.

A táncokkal, az élő és a felvételről beadott zenékkel hamar kollázsszerűvé váló, mozgalmas előadásba először a cimbalmon játszó Bálint Zsombor kapcsolódik be a kiváló kolozsvári Tokos Zenekarból. Fokozatosan feltűnik a színpad előtt az együttes többi muzsikusa is: Tókos Csongor Attila prímás, Vajas Albert hegedűs, Szép Gyula Bálint brácsás, valamint a nagybőgős Szakács Kristóf. A táncosok – András Katalin-Bíborka, Lakatos Ágnes, Kacsó Nimród-Károly, Vincze-Pistuka Hunor – nem „csak” Berecz István koreográfiáját táncolják, aktív szereplői is a játéknak. Végül a hangszerek is a színpadra keverednek, és kibogozhatatlanná válik a táncos-zenés-pantomimes kavalkád.

A képek forrása: Gyulai Várszínház

A produkcióban a magyar nyelv keveredik a némettel, románnal, angollal, franciával, ami néha roppant mulatságosnak hat. Was ist die ungarische Musik? – teszik fel a kérdést, majd a magyarul nem beszélő Liszt Ferenc is felbukkan. Debussy, Puccini, Sibelius muzsikája szól, de csak röviden, mintha egy régi rádió csatornagombját tekergetnék. Mester Dávid válogatásában a Kék Duna keringőtől a Bohéméleten és Jimmy Hendrixen át a House Of Pain-ig sokféle zene felhangzik. Töredelmesen bevallom, az indiai Panjabi MC és az afrikai Lion’s Drums slágerét csak a Shazam applikáció segítségével sikerült beazonosítanom. Viszont megnyertem egy fogadást: igen, nem maradt ki az előadásból Bartók sokat idézett mondata a népek testvérré válásának eszméjéről. Szerencsére nem maradtak ki a legismertebb darabok, a Kossuth szimfónia, az Allegro Barbaro, a Cantata Profana és a Marosszéki táncok sem.

A közel háromórás produkciót lelkesen ünnepelte a közönség, bár a mellettem ülő ötvenes házaspár pont nem volt vevő a szellemeskedésre, feldúltan távozott a szünetben. A kilencvenes években Farkas Ferenctől Rév Lívián és Sebők Györgyön át Fenyves Lorándig több muzsikussal beszélgettem, akik a két világháború között zeneakadémistaként személyesen ismerték Bartókot és Kodályt, esetleg tanultak is tőlük. Valahogy az ő elbeszéléseikből nekem teljesen más kép rajzolódott ki róluk. Mégis fontos, hogy minden generáció saját képére és hasonlatosságára újraalkothassa önmagának a modern magyar zenét megteremtő ifjú komponisták legendáját. Ebbe akár még az is belefér, hogy felemlegessék Kodály ifjúkori, berlini szexuális kalandjának leszbikus vonatkozását. Talán épp ez a friss szemlélet, profanizált értelmezés és a humor kell ahhoz, hogy Bartók és Kodály korszakos életműve a mai ifjú barbárokat is meglepje, ma is hasson.

Az előadás adatlapja a Gyulai Várszínház oldalán itt található.