A látható láthatatlan. Válogatás Hollán Sándor Szépművészeti Múzeumnak adományozott műveiből / Magyar Nemzeti Galéria
2021.12.14.

A fával való különleges kapcsolatát átszűri, átlényegíti Hollán, és amit elénk tár, az egy olyan szubjektív élménykép, amit senki más nem vethetett volna vászonra. „Ez egy romantikus viszony. Érezni kell, melyik fa vár engem.” - vallja a művész. Nála a fa szót kér, egyenrangú fél, nem pusztán illusztrált anyag. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

Alexandre Hollan, vagyis Hollán Sándor olyat tud, amit fontos megtapasztalnunk: ismeri a fákat, de annyira mélyen, hogy képein letisztultságukban csak a váz marad, az esszencia. A általa készített alkotások többsége – szénrajzok, akvarellek, akrilképek - művészi röntgenkép a legnemesebb élőlényről, ami velünk él: a fáról. 
 

A művész egyik, a 2018-as Fényritmus az árnyékban című művén a faágak energiáit színes áramkörként illusztrálja. Ezen a festményen a Matisse Tánc II. című képén látható szereplők mozgásához hasonlatos formákat képezve, hullámzó körtánccá érik az ágak dinamikája, vibrál belőle az életenergia, a ritmus: a fa emberi tulajdonsággal bír. A hazai tárlaton ez a kép ugyan nem szerepel, de az itt megtekinthető műveket szemlélve is megtapasztalható ugyanez, például az Energiamozgás egy fában (2012) című képpár esetében, amelynek alcíme „A nagy kerék”, azaz az óriáskerék. A görcsös ágakban az élet, akár az óriáskerék, folyamatosan áramlik, körbejár. „A fa egy élőlény, és azáltal, hogy érzem, az energia miképp megy rajta keresztül, azáltal indul el bennem egy bizonyos dinamika. Ez a dinamika az, ami visz a motívum felé, és amin tudok aztán utána dolgozni. (…) De az csak akkor jön felém, ha nagyon csöndes vagyok, minden megállt a bensőmben.” - meséli a művész egy 2020-as, Börcsök Dóra által készített interjúban.
 
A fával való különleges kapcsolatát átszűri, átlényegíti Hollán és amit elénk tár, az egy olyan élménykép, amit senki más nem vethetett volna vászonra, mert ez kettejük intimitásából fakad, annak a következménye. „Ez egy romantikus viszony. Érezni kell, melyik fa vár engem.” - vallja a művész. A lehető legszubjektívebb fák, amelyeket ábrázoltak valaha is: Hollánnál a fa szót kér, egyenrangú fél, nem pusztán illusztrált anyag. Egy diskurzusból születik, a papírra/vászonra vetett mű pedig a közös gyermek. 
 

És fontos, hogy mindig egy fa van: „A fának, akár egy élőlénynek, megvan a maga természete, a maga törvényei, amelyek szerint kialakítja a harmonikus egységét. Mihelyt többen vannak együtt, akkor azoknak az egymáshoz való viszonya ezt teljesen megváltoztatja. Egy fában érzem a belső egyensúlyt vagy az arra való dinamikus törekvést, akkor is, hogyha szél fújja keresztül vagy ha két ágát a villám eltörte...”.
 
Hollán Sándor nagyon alaposan keresve, lassan jutott el művészetének két fő témájához: a fához és ragyogó csendéleteihez (amelyeket az '56 óta Franciaországban élő alkotó visszafordított Vies silencieuses-nek, a csendélet neve franciául ugyanis Nature morte, azaz halott természet). Már egészen fiatalon kereste a természet kapcsolatát, rengeteget utazott, az autójában aludt olyankor, és figyelte a környezetét. A nyolcvanas évek elején a dél-francia Languedoc vidéken, ebben a szikár, mediterrán tájban találta meg azt a helyszínt, ami elegendő élményt ígért, ahol a fák – ha kevesebb is van belőlük – megszólították, amelyeket aztán számon tartott akár húsz-harminc éven át. Ezen a vidéken tölti a nyarakat azóta is, az év hidegebb részében pedig a Párizs melletti műtermébe vonul vissza. 
 
A tárlaton bemutatott csendéletek színesek, dominál bennük a vörös, a kék. A lebegés, a formák tompulása, háttérbe szorulása jellemzi őket, ami Hollánnál szándékos: „Minél jobban eltűnnek a formák, annál jobban kialakul egyfajta ragyogás...”.

Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
Két kisebb méretű tájkép is bekerült a válogatásba: a Tanyaudvar (1961) című kép nagyon izgalmas, szép alkotás. Különböző színű geometriai formákból áll egységgé a jól felismerhető falusi helyszín: az ablak, a gerenda egy istálló vagy más melléképület része lehet. Csupa melegség, otthonosság - egy gyerekkori, nyári vakációra asszociálunk a képet szemlélve.
 
A választott témáit illetően ő maga így pontosított a korábban idézett interjúban: „Az én festészetemnek nincs témája, a téma maga a szemlélődés. A szemlélődés folyamán az ember kapcsolatba kerül a felsőbbrendű élettel. A fa megfigyelése apropóján ennek a magasabb rendű ismeretlennek a meglelése a fontos.”
 
A kiállított képek között van egy páros faportré: A nagy tölgy Gardes-ban (2021). Egyikük tört fehéres, mattos-szemcsés, plasztikus hatású fakoronát ábrázol, a másik ennek a negatívja: fekete, ám közelről vizsgálva átüt a csodálatos méregzöld árnyalat. Mindkét kép háttere maga a szűz vászon. Itt a fa kivonódik a természetből, már nem fa minőségében, de szimbólumként van jelen, akár egy pecsét. Minden eltűnik körülötte, csak a leglényegesebb, legtisztább forma marad.
 
A tárlat egyik legfeltűnőbb képe Az alacsony tölgy (2013). Ez egy hagyományosabb tájkép, három szintből épül fel: az ég, a szikkadt föld és középen a tölgy, ami/aki dominál, összeköti a szinteket. Hollán mesterien választott vibráló, meleg színeinek köszönhetően – bordó, meleg sárga, narancs, homokszín – érezzük a fülledtséget, izzik a levegő, amit ráadásul a lomb és az égbolt közötti bársonyos-maszatos átmenet – akár a délibáb – is jól érzékeltet. 
 
Hollán Sándor kivételes alkotó és kivételes ember, líraiságában rokonlélek a szintén Franciaországban élt, 2008-ban elhunyt Hantai Simonnal, aki a hajtogatási technikát fejlesztette tökélyre.
 
A kiállítás 2022. február 13-ig látogatható.