Színház a város, Hírdalcsokor live / Budapesti Őszi Fesztivál
2022.02.17.

Járókelőkből titkos voyeurökké és beazonosítható nézőkké válunk, ahogyan a szöveggé alakuló városban egy pillanatra megállítjuk a nyüzsgést, hogy sajátos perspektívából vegyük észleljük az elénk táruló társadalmi panorámát. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Csak nekünk szóló, abszolút exkluzív, helyenként hét-tizenhét perces előadásokra, és közben a város felfedezésére hívnak a Színház a városban ötletgazdái és alkotói. Igaz, nem feltétlenül világ végi helyekre, nem oda, ahova egyébként a madár se jár, de mindenkit kimozdít a maga földrajzi komfortzónájából az egyre bővülő hangjátékkínálat. Az előadások helyszínei egyszerre léteznek konkrét és talált térként, adottságnak tekintett kulisszaként és inspirációforrásként. Amint bedugjuk a fülünkbe a fülhallgatót, megnyomjuk az okostelefonon a play gombot, és elindul a térből kihasított történet, hirtelen átalakul az, amit magunk látunk, amit pedig hallunk, olyan, mintha a jelenből, az adott pillanatban születne. 
 
Fővám téri vásárcsarnok
    Fővám téri vásárcsarnok
Hitetlenségünket könnyedén felfüggeszthetjük, ha Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva Darálóját hallgatjuk. Az örkényi groteszket általában, a Tótékat és könyvégetős éjszakákat konkrétabban is megidéző Daráló egy nyomozás, amelyben a Fővám téri Vásárcsarnok könyvritkaságokat forgalmazó guruló polcának eltűnésére próbál választ találni egy nyomozó. Az ajánlott nézői pozícióban elhelyezkedve nem esik nehezünkre elképzelni, sőt elhinni, hogy az előttünk áramló embertömeg mögött valahol négy tanú kihallgatása zajlik éppen. Együtt fejtegetjük a rejtélyt, a gyanú hol egyikre, hol másikukra terelődik, és csak azért nem tudjuk eldönteni, ki lehet a tettes, mert portékától, ezzel együtt társadalmi háttértől, világlátástól függetlenül unisono vallják, az eltűnt nem volt közéjük való. Könyvárusítás ott, ahol nem az a fő profil? – teszik fel álnaiv módon a kérdést, amelyet nyomasztó kultúrpolitikai közegünkre igen egyszerűen parafrazeálhatunk.
 
A realitás helyébe szép lassan a szürrealitás és a disztópia lép, legalábbis Vinnai András a négyes metróra tervezett Szórakoztató összeállításában, amelynek fekete humora nemcsak az elhangzó metrós viccekben vagy az új köntösbe bújtatott operettslágerekben rejlik. Az emberi beavatkozás nélkül vezetett vonalon a mesterséges intelligencia hatalmáról szóló parabola főhősei a Kívánságkosárba betelefonáló Prohászka Józsefné, a rendszert meghackelni kívánó egykori metróvezető, Prohászka Miklós. 21. századi ludditákként ők veszik fel a verbális, majd fizikai harcot a gépileg tanult algoritmussal, a kompjúter asszonysággal szemben. Nem a Világok harca, mert anya és fia, ember és bot helyenként egyképp süketeket idéző párbeszédén – írta, előadta és mindent is csinált benne Vinnai András – jóízűeket lehet kacagni, de van azért benne némi nyugtalanító. 
 
Operaház
Operaház. A szerző felvételei
Embereknek tart állati tükröt a margitszigeti állatkertben a Gólya, antropomorf a Mechwart ligeti Szökőkút négy fúvókája (Kovács Dániel Ambrus), de a Lukács fürdő kertjében álló két platánfa is a Covid utáni fellélegző félénk optimizmust és élet-újratervező stratégiákat beszéli meg (Pass Andrea). Az előadás-sorozatban a város titkairól és rejtélyeiről lebben fel a (hang)fátyol. Tudták, hogy a Városmajort Sigray Jakab kísértete járja be (Tasnádi István: Vérmező / Városmajor), a Filozófusok kertjében álló urak pedig az anonim vallásalapítókat célzó Csoportterápián vesznek részt? Szabó Borbála a végletekig elviszi mind a felszínes terapeuta, mind a saját hitrendszerükbe beborult alapítók karaktereit, ebben társra talált a hangváltásokban lubickoló Bozó Andrea, Kárász Eszter és Takátsy Péter személyében. És miközben az Andrássy utat vizslató Gluck, Mozart és Rossini a homlokzatról az aktuális dalszínházi előadása miatt épp öngyilkosságot fontolgató Wagnert beszélik ki (minden szerepben Lengyel Benjámin és Pallag Márton), Az Operaház őrzőiben Pass Andrea zenei ismeretterjesztést is végez. 
 
Szociokulturálisan leginkább Horváth Kristóf hangjátékai kapcsolódnak a választott helyszínhez. Nem tudom, hogyan képzeli el az olvasó a Muzsikus cigányok parkját, de semmi cigányzenés romantika nincs benne, összefolyik a 9-es busz és a 83-as troli közös megállójával. A zsebkendőnyi zöldből térkővel kiszakított részen négy márványoszlop áll, rajta prímások és más muzsikusok bronz domborművei. Tízemeletesek ölelik körül három oldalról, a negyediken a Baross utcai forgalom adja az alapzajt. A színészek, Csányi Dávid, Farkas Franciska, Farkas Ramóna és Horváth Kristóf a maguk problémáit tematizálják, mindazokat a helyzeteket, amelyekkel előadóművészként és/vagy romaként/cigányként nap mint nap szembesülnek. Esik szó identitásról, stigmákról, szolidaritásról meg annak a hiányáról, kisebbségen belüli kisebbségekről, internacionalitásról, rasszizmusról, polkorrektségről, polkorrekt rasszizmusról, sztereotípiákról, karrierstratégiákról. Ez is egy több etapból álló csoportterápia, de nem siránkozó az alaphangnem, ugyanis minden etap, igazán rafinált módon, valami odavetett megjegyzéssel öniróniába fordul át. 
 
A Varsányi szirének a Magyar Rádiónál
A Varsányi Szirének a Magyar Rádiónál
Még ennyire sem frekventált hely pár percre innen a Koszorú és a Tavaszmező utca sarka. (Pedig van ott egy kiváló kávézó, a Műterem.) Ennek ellenére ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor nem egyedül nekem játszották a Pléhkrisztust. Igazi hírességnek számít, de nem azért, mert az író gyerekkori jóbarátja, hanem mert feltűnik Az ötödik pecsétben és Gangxsta Zoli videoklipjében is. Profán és költői, barátságosan és bizalmasan hallgatót erősítő, intenzív és szép szöveg, Papp István Tamás adja elő. Nem megváltói, annál bizonyos tekintetben jóval több, hiszen a hétköznapokban a csoda helyett nagyobb szükség van az ügyfélszolgálatra.
 
A Budapesti Őszi Fesztivál (BŐF) alatt bemutatott, de azóta is hozzáférhető, sőt bővülő Színház a városban tucatnyi helyszínét egyedül járhatjuk be, ezzel szemben a Hírdalcsokor Live klasszikus csoportos nézői élményt jelentett. Alicja Rogalska, Erdődi Katalin, Annus Réka, a Kartali Asszonykórus és a Varsányi Szirének művészeti együttműködése idén szeptemberben a PLACCC-on szerepelt a performansz-sétaként, tavasszal az OFF-Biennále idején Nem cukorból vagyunk, hanem betonból címmel rendeztek kiállítást, és online lehetett megnézni az alkotók két videomunkáját.
 
A Kartali Asszonykórus a Patyolatnál
A Kartali Asszonykórus a Patyolatnál
Az öt állomást érintő séta a Magyar Rádió egykori székháza elől indult. A Varsányi Szirének kórus tagjai harsány színű ruháik ellenére sem hatottak idegennek, hiszen ezek mind laza, nem színpadias mai szettek. Velük szemben nem mindennapi látványként hatott a kartali népviseletbe öltözött asszonykórus felbukkanása a Pollack Mihály téren. Rajtuk sem tűnt jelmeznek rajtuk a ruha, hiszen az az identitásuk része. Az autentikusság jelentette a kulcsszót ahhoz, hogy megjelenésük nem volt disszonáns a szemnek a klasszicista és üveg-beton épületek közt, még úgy sem, ha nem ez a viselet autentikus közege. 
 
„A személyesben a közöst keressük” – énekelték a kartaliak, megadva az alaphangot, egyúttal utalva a népdalokban sűrűsödő nagy, közös tudásra, ami generációkon át öröklődik. Éppen úgy, mint a női társadalmi szerephez társított – sokak fejében gyakran még ma is meghaladhatatlan – elvárásrendszer. Erről szóltak a kartaliak autentikus dallamra, ám új magyar szövegre énekelt dalai, és ezeket ellenpontozták a Varsányi Szirének olyan angol nyelvű popdalokkal, amelyek a tradicionális szerepek meghaladásáról, a női kitörésvágyról, szabadságigényről, öntudatról és önállóságról szóltak akár az alkotó eredeti szándékának megfelelően (Jennifer Lopeztől az I Ain’t Your Mama), akár némi áthallással (a Queen I Want to Break Free-je), az Este fess a pesti nőt pedig finoman frivolan épp az ellentettjére írták át.
 
A Károlyi-kertben. Fotók: Vida Szabolcs.
A Károlyi-kertben. Fotók: Vida Szabolcs.
A főzés, mosás, takarítás, egyéb otthoni teendők, gyereknevelés láthatatlan munkája minden helyszínen előkerült – a legpregnánsabb hátteret ehhez a Városház utcai volt Patyolat adta –, az East-West Business Center aulájában viszont hangsúlyozottan a fizetségért vagy fizetésért végzett munkát tematizálták. A dalból és a kórustagok prózai bemutatkozásából kirajzolódott Magyarország elmúlt ötven éve, benne a nehéziparban munkát kapó nők helyzete és lehetőségei, és a veszteség, amit a rendszerváltást követően a mezőgazdaságból és az arra épült feldolgozóiparból élő vidék elszenvedett. A kartali asszonyok mondatait ismételték a Varsányi Szirének, az Astoria sarkán álló irodaépületben különösen visszhangzottak az évtizedekig végzett nehéz fizikai munkát felidéző beszámolók.
 
A falu elnéptelenedése, elöregedése, a pártalálás nehézségei – egyre nyílik a blende, és egyre tágul a közös(ségi) problémák halmaza. De a Hírdalcsokor alkotói tisztán hallhatóan optimisták. Nemcsak azért, mert a Károlyi-kerttől sétálva Weöres Sándor Túl, túl, messze túlját éneklik (tudják, ahol Jancsi mosogat, Kati az úr), hanem mert a Deák téri evangélikus templom előtt arról szól a dal, hogy együtt lenni jó, együtt lenni erő, együtt lenni felszabadító. Bár az üzenet toborzó, azt egyáltalán nem mozgalmi jelleggel tűzték virtuális zászlajukra: egész egyszerűen a kórusokba várják az új tagokat. Hiába, na, a női praktikum meg finesz! 
 
Szerző: Papp Tímea