Nem szabad lebecsülnünk a jó iparosmunkát, figyelmeztetem magam mindig, hiszen a megbízható középszer tartja fenn az egész szerkezetet. Azok a filmek, amelyektől nem akarunk többet annál, hogy elszórakoztassanak, viszonylag koherens történettel és tetszetős képi világgal meggyőzzenek arról, hogy a Lumiére fivérek nem véletlenül szánták a széles tömegeknek a találmányukat. Minden más csak bónusz, lottóötös.

 

A Netflix nagy kérdése is a jövő szempontjából, hogy mennyire képes futószalagon gyártani a megbízhatóan jó (nem kiugró, nem zseniális, nem művészi) alkotásokat, amelyek majd eltartják az ínyenceknek való próbálkozásokat és feledtetik a fiaskókat. Sokáig úgy tekintettünk a netes tartalomszolgáltatóra, mint az elvételt ötletek gyűjteményére. Azon ötletekére, amelyek kihullottak a nagy stúdiók rostáján, amelyeket nem mertek bevállalni az eredeti formájukban. 

 

Azóta persze sok víz lefolyt az internetes Dunán is: egyrészt a tavalyi Oscar-gála fényesen jelezte – pandémia ide vagy oda –, hogy az új szereplő a dicsőségből és a filmtörténetből is ki akarja venni a részét. Jogosan. Csakhogy mégis olyan filmek tartanák felszínen, mint Brian Andrew Mendoza első alkotása, amely a gyógyszeripar kulisszái mögé vezet el minket, és amolyan rohangálós, üldözéses, a „szegény ember a multik ellen”-szerű mozi.

 

Az ilyen filmtől igazából talán épp csak annyit vár el az egyszeri befogadó, hogy semmi ne akassza meg a popcornos, kólás befogadást. Gördülékeny legyen, mint egy ponyvaregény, a színészek ne lógjanak ki a történetből, s talán egy-két gondolatot is beleszuszakoljanak az üldözések közé, hogy mégse legyen azért az egész annyira bűnös élvezet. Nos, az Édes kislányom javarészt meg is felel a követelményeknek. Már azzal is nagyot lépett előre, hogy megszerezte a képregényfilmek kurrens színészét, Jason Momoát, akire itt jóval összetettebb karakter várt. Még a Braven című film családapájánál is drámaibb, akinek akkor elszánt drogkereskedőktől kellett megmentenie a hozzátartozóit.

 

A tisztességes, szabadidejében sokat bunyózó családapának, Coopernek most viszont nem sikerül megmentenie a feleségét a rák újabb és újabb csapásaitól. Ráadásul azt a készítményt, amely megmenthetné az életét, a gyógyszercég különféle piaci megfontolások miatt még nem hozza forgalomba. A feldúlt családapa egy betelefonálós tévéműsorban ígéri meg élő egyenesben a multi tulajdonosának, Simon Keeley-nek, hogy a felesége halála esetén ő bizony megszabadul majd a felelőtlen és dúsgazdag gurutól. Aztán belép a történetbe egy oknyomozó újságíró, az újságírót levadászó bérgyilkos, egy szenátor. És mindezt végignézi Cooper egyszem lánya, Rachel (Isabela Merced), aki voltaképpen a film főszereplője.

 

Rutinosabb néző a fenti morzsákból már össze is rakhatja a cselekményt, és nem fog tévedni. Egyetlen lélektani fordulatot nem számítva az Édes kislányom a megszokott mederben csordogál. Ez a fordulat sem egetrengetően forradalmi, hiszen számos más alkotás vetette be (hogy ne legyek annyira szpojleres, most csak a Gravitációt említem), és bizony igen jót lehet majd vitatkozni a film végén, hogy dramaturgiailag mennyire indokolt. Ám tény, hogy nélküle még ennél is szegényebbek lennénk.

 

Azért az kiderül, hogy Momoa nem csupán dekorációnak, hanem színésznek is használható, bár időnként le lehetett volna csípni a látványos gesztusokból. Ez Isabela Mercedre is áll, aki két filmre is elegendő dühöt, elszántságot és becsületességet mozgat meg. Leginkább mégis a faarcú, higgadt, ám meglehetősen veszélyes bérgyilkosra (Manuel Garcia-Rulfo) fogunk emlékezni. Meg az olyan megmagyarázhatatlan dolgokra, hogy a gyilkosság után épp menekülő Cooper miért a saját kocsijával hagyja el a várost, miközben azt még a legprimitívebb rendőrsorozatokat néző ember is tudja, hogy erre a rendszámra adnak ki legelőször körözést. 

 

Mindezek ellenére az Édes kislányom viszonylag ügyesen lavírozik a még nagyobb csapdák és az eredetiség között, hoz vért, könnyeket és izzadságot is bőven. Az ütések fájnak, a berendezés szolidan amortizálódik és a büntetés is utoléri azt, aki megérdemli.

 

Azzal viszont kicsit bajban lennék, ha össze kellene foglalnom, hogy pandémia idején mindez milyen gondolatisággal jár. Attól tartok, hogy igazi muníciót ez csak a mindenben gyógyszeripari összeesküvést látóknak ad, így akár azt is mondhatnám, hogy némiképp lyukra fut akkor, amikor a fél világ az oltástól és a gyógyszerektől várja a megváltást, régi életének kényelmét. De talán még ennyire sem szabad komolyan venni ezt a filmet. Vagy abban bízni, hogy mindig lesz valaki, aki majd kiáll értünk, és laposra veri, lebuktatja a gazfickókat. A többit megoldja a felejtés.