Zappa
2021.07.28.

Nem lehet két órába sűrítve megválaszolni a címben föltett kérdést, Alex Winternek, a film rendezőjének mégsem volt nehéz dolga. A mozinézők jó részének ugyanis minden bizonnyal eleve volt már valami válasza. A többiek viszont rosszul jártak. RÁTOSI MILÁN CIKKE.

A múlt század meghatározó pop- és egyéb zenei ikonjairól készült dokumentumfilmek egyre szaporodnak az utóbbi években. Ám Alex Winter nem csak ezért időzítette nagyon jól a Zappa életét bemutató portréfilmet, hanem mert az utolsó olyan pillanatokat sikerült elkapnia, amikor Frank Zappa életműve még befogadható azok számára is, akik csak most ismerkednek a 28 éve elhunyt zeneszerző munkásságával.
 
Frank Zappa
Frank Zappa
Who the F*@% is Frank Zappa? – ezzel a címmel indult Kickstarter-kampány 2016-ban, azzal a céllal, hogy a rendező elegendő pénzt kalapozzon össze, hogy sikerüljön minél többet megmenteni és digitalizálni Zappa gigantikus archívumából, nem mellesleg kezdőtőkét szerezni a dokumentumfilmhez, ami megpróbál választ találni a fenti kérdésre. Utóbbival persze adós maradt, de ezt semmiképp sem lehet a rovására írni. Zappa életműve a 20. század zenéjének egészen rendhagyó szintézise, egyfajta görbe tükre. Írt mindent, a doo woptól az operáig, játszott elsőligás jazz-zenészekkel, gitárhősöket fedezett fel, politikusok és prédikátorok tyúkszemére lépett rá, komolyzenészeket vett rá playbackre, végül kis híján elindult az amerikai elnökválasztáson is. Az efféle felsorolások pedig szinte mindig önkényesek és felszínesek. Winter a zeneszerzőt és az embert akarja bemutatni, de ahogy egyre több szemszögből próbál fókuszálni a témára, úgy vész el fokozatosan a lényeg; a film a feszes szerkesztésnek köszönhetően mégsem esik szét, de nincs egy határozottan körvonalazható íve. A Zappát nem ismerők számára viszont komoly kihívás lehet, mert nem nyújt kapaszkodót az életmű lényeges aspektusainak megragadásához.
 
Zappáról, az emberről nagyon keveset tudunk meg, a zeneszerzőről pedig nem eleget. A film gyakorlatilag végigrohan a főhős életén, egyforma súlyú események sorozataként mutatja be, a szoros menetrend miatt pedig a pályafutás egyes szakaszai érdemi reflexió nélkül, Zappa életművének rétegzettségét figyelmen kívül hagyva futnak a vásznon. A bőséges számú megszólaló közül csak kevesen jutnak túl a jól ismert lózungokon, Winter pedig időnként mintha maga sem tudná eldönteni, hogy a zeneszerzőt, vagy a popkulturális jelenséget akarja bemutatni. A sietős tempót persze megmagyarázza, hogy rengeteg dolgot kellett két órába sűríteni, a sebességet ugyanakkor szokni kell, az főleg a film első harmadában zavaró. A rendező fókusza viszont mintha képtelen lenne megállapodni, ahelyett, hogy kibontaná az életmű valamelyik érdekes, vagy fontos részletét, már ugrik is tovább a következőre. Egyedül az utolsó évek kapnak egy leheletnyivel több hangsúlyt, de ott sem a zene miatt. A kalandos és sajnos rövid életű, a clownmeister, Scott Thunes ellen fellázadó, majd emiatt feloszló ’88-as zenekar, vagy a Zappa pályafutásának egy másik csúcsát jelentő közös munka az Ensemble Modernnel sokkal kisebb hangsúlyt kap, mint az, hogy az ekkor már beteg Zappa, a reménybeli politikai pályafutását előkészítendő, jó fej kapitalistaként haknizott az egykori keleti blokk országaiban. Köztük nálunk is. A Tabánban rendezett koncerten játszott életében utoljára gitáron közönség előtt.
 
A Kickstarter-kampány fontos ígérete a portréfilm elkészítése mellett Zappa archívumának megmentése is volt, azt pedig ezek után joggal lehetett elvárni, hogy a filmben korábban nem látott, magas tápértékű felvételek is feltűnnek majd. Nagyon érdekes volt látni Arthur Barrow és Vinnie Colaiuta ’78-as müncheni duettjét, a Mo’s Vacation című darabból, legalábbis addig a fél percig, amíg a rendező hagyta. Egy másik, nem sokkal hosszabb részletből pedig az derült ki, milyen jól tette Zappa, hogy lekeverte Yoko Ono hangját a Playground Psychotics-on megjelent Scumbag című dalban. Volt még néhány foszlány az 1982-es turnéról, de az archívum megmentését illetően inkább csak abban bízhatunk, hogy a jelenleg 119 albumot számláló diszkográfia még jó ideig növekedni fog. A filmben megszólalók névsora valószínűleg nagyban függött a Zappával való aktuális viszonyuktól, volt néhány hangsúlyos kimaradó, ám nagyobb baj, hogy a filmbe bekerülők sem kaptak időt, hogy túljussanak a felszín kapargatásán.
 
A film még csak nem is érintette Zappa transzcendens tartományokban lebegő gitárszólóit, ahogy az sem kapott hangsúlyt, milyen alaposan ismerte az egyes zeneszerzői módszereket, s hogy képes volt ezeket egymásnak ereszteni és kifigurázni. Talán ez a megközelítés megragadható képet nyújtott volna a zeneszerzőről. Frank Zappa szatírájának mindig több rétege volt, ráadásul az egész pályafutását, annak minden, egymástól beláthatatlan távolságra lévő elemét összekötötte az általa koncepció-folytonosságnak nevezett utalásrendszer, aminek nyomai nem mindig nyilvánvalóak, Zappa megfogalmazása szerint viszont ennek köszönhetően az egész életműve valójában egyetlen mű. Abból a szempontból talán érthető, hogy a humora nem kapott kellő hangsúlyt a filmben, mivel a zenei fingós-viccek és az égbekiáltó kreténségek tán nem passzolnának a mai közönség ingerküszöbéhez, ugyanakkor Zappa többrétegű szatírájának ezek csupán a felszínét jelentették.
 
Fontos volt, hogy elkészüljön ez a film, és minden hibája ellenére is csak hálás lehet az utókor Alex Winternek, amiért belevágott és elkészítette. A Zappát szerető közönségnek pedig akkor is jó szórakozás, ha gyakorlatilag semmi újat nem tudni meg belőle.