Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÉRBELI MELANKÓLIA

Orlando
2021. jún. 25.
Csak egy penge éle választja el a melankóliát a boldogságtól – mantrázza bizonyos időközönként Orlando. Alakítanék a kijelentésen: csak egy penge éle választja el Orlandót Orlandótól. Mesei környezetbe ágyazott Doppelgänger-effektus, ahol az Orlandók, függetlenül a test nemi identitásaitól, csupán egymás reflexióiban és a nézői tekintetek keresztmetszetében képesek létezni. DARVAY BOTOND KRITIKÁJA.
Egy pop-up (térbeli) mesekönyvhöz hasonlítható az a vízió, melyet Fodor Orsolya, egykor az SZFE, jelenleg a lengyel Aleksandra Zelwerowicza Színművészeti Akadémia negyedéves bábrendező hallgatója Orlando rendezésével a nézők elé tár. A Virginia Woolf azonos című regényéből született adaptációt a terek éltetik, keltik életre: a helyspecifikus produkció helyszíne a budapesti Kincsem Palota omladozó enteriőrje. Látványcentrikus rendezés (díszlet: Vermes Nóra, illetve fény: Major Mátyás), ahol a díszletelemek, beleértve a palota szobáit, folyosóit és alagsorát, illetve a felvonultatott jelmezek (Csiszér Csilla Viola kreációi) összjátéka nem csak a melankólia atmoszféráját teremti meg, hanem festményszerű tablókkal is lassítja az idő múlását. Az élő zene pedig tovább fokozza az atmoszféra impresszióját (zeneszerző: Csernovszky Márk és Frank Toma). 
 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
I. Erzsébet udvarában olyan illúziót teremtenek a mozgó képsorok, vagyis a látvány mechanizmusa, mintha Rembrandt festményeiről újraalkotott feketeruhás, malomkő-galléros emberek járkálnának fel s alá, de érezni az Euphrosyne (Nagyabonyi Emese) által mohón magába tömött, fekete ruháján foltot hagyó alma illatát is. Totális önkívület, ahogyan Nagyabonyi igyekszik a torkán lenyomni a zöld színű almát. Ugyanakkor kiemelendő az angol költők társaságának szalonjában játszódó jelenet is, ahol a statikus színészi játék tengernyi színes virág közé ágyazódik. 
 
A jelmezek nem historizálnak, hanem az adott korszaknak megfelelően, stilizáltan erősítik az atmoszférát. Bravúr, ahogyan a térbeli mesekönyvként interpretált látvány megteremti a melankólia hangulatát, és szó szerint bekebelezi nézőjét a melankólia érzetébe. A tér lüktet és pulzál. A tér és a benne heverő tárgyak éltetik és meghatározzák Orlando cselekvéseinek folyamatát. Ahogyan az immár női Orlando által összetaposott kockacukor préselődik, illetve eltűnik a palota emeleti parkettacsíkjai között, úgy oldódik fel maga Orlando is a környezetét meghatározó tárgyakban. Azáltal, hogy az akciófolyamok legvégén kisétál a térből és elszakad a tárgyaktól, önmagát adja át nekünk, megfigyelőknek. A felismerés, hogy egyedül hagytak bennünket, megrázóan félelmetes.
 
Bartos Ági és Major Erik
Bartos Ági és Major Erik
A feloldódás következtében kialakuló hatás, mely katalizátora lehet a brutálisan megrázó érzet megtapasztalásának, annak a tetőpontnak a végkicsengése, hogy Fodor a regényadaptációt pszichoanalitikus megközelítésből bontja ki, és ehhez társítja az erőteljes vizualitást. Két Orlando élteti a történetek láncolatát: mindketten női testekbe záródnak. Függetlenül attól, hogy Orlando férfiként kezd, majd nőként tengeti hétköznapjait, mégis női test kölcsönöz fizikai külsőt a szereplő(k)nek. 
 
Bartos Ági Orlandója a századokon átívelő villanásszerű történetek szereplője, aki végrehajtja a cselekvéseket, aki kontaktusba lép a többi szereplővel. Ő az, aki transzformáción esik át, vagyis nővé változik, amikor a korábban kontyba tűzött szőke haját kieengedi. Egyszerű megoldás, de többre nincs is szükség, mert nem az a fontos, hogy milyen testben mutatkozik Orlando – ez igaz a produkció egészére, hiszen férfiak is alakítanak nőket és nők is férfiakat –, hanem az érzései érzéki módon történő közvetítésén van a hangsúly. Tekintete gyermekien lágy, ám abban a pillanatban, amikor találkozik önnön másával, megváltozik: a lágy arcvonások megfeszülnek. Felismerése ez annak, hogy térben és időben, itt és most, jelen van és megéli a jelen pillanatot. 
 
A felismerést előidéző hasonmás Dénes Emőke, a történet második Orlandója. Ő a nézők jelen idejéből közelít hasonmásához, és nem a színpadi fikció idősíkjában pozicionálódik. Ő vezeti körbe a nézőket a palota termein, s mint külső szemlélő taglalja a színen zajló eseményeket. Játéka kimért, narráló beszédstílusa távol tartja önmagát a játéktól, abba nem avatkozik bele. Ez alól kivételt képez az a pillanat, amikor találkozik önnön másával. Kilépve a regény saját kereteinek jelenidejűségéből, azaz a huszadik század elejéről, a találkozás pillanatát performatív gesztussal ténylegesen a jelen időbe tolja ki a rendezés: az aktuális dátum elhangzásával a nézők és a palotát bemutató Orlando síkja találkozik az akciókat végrehajtó Orlando síkjával. A lépcsőfordulói jelenet után a két Orlando ellentétes irányba sétál ki a nézők teréből. Nincs többé kísérő, nincs senki, aki a következő lépésünkhöz asszisztálna. Pusztán az ÉN marad, aki egy helyben áll.
 
A színészek játéka alárendelődik az erőteljes vizuális összhatásnak, mert gesztusaik, hanghordozásuk és Barna Lilla koreográfiája mind-mind a melankólia atmoszféráját igyekszik megteremteni. A megfeszített idegállapotban kockacukrokat fújó Szacsvai István Harry nagyhercege, a Nellt alakító Tóth Zsófiából kitörő buja kacajok vagy Major Erik szeszélyes, ugyanakkor karakán Greene-je belesimul a terek látványvilágába, ahogyan Gyabronka József kifehérített arcú I. Erzsébete is. A „jégen” sikló Barna Lilla (Szása) és Király Dániel (orosz katona) koreografált duettje, valamint a Szásáról omló halványkék ruha mozgása kiemeli a nőt a térben és fókusz alá helyezi a nő kimért, ám erotikában bővelkedő tekintetét. 
 
Bartos Ági és Király Dániel. A képek forrása: Orlando-projekt
Bartos Ági és Király Dániel. A képek forrása: Orlando-projekt
Az időnkénti túlzó, teátrális játék mellett az aluljátszás is érvényesül, amikor a néző alig pár centiméterre áll a verejtékező színészektől. A gyakorta szűk, de magas terekben az unott, féltékeny, megvető, erotikával túlfűtött pillantásokon át a meredt tekintetekig széles a skála, amit a kilenc színész a játék során megjelenít. A tekintetek sokszínűségét és árnyalhatóságát az is elősegíti, hogy a színészek – a két Orlando kivételével – más-más alaknak is életet adnak, így a pillantások is másodpercek alatt változnak, sőt a nézők tekintetével is konfrontálódnak.
 
Kérdés, hogy a lenyűgöző térbeli mesekönyvön és az érzéki melankólián túl, amely vitathatatlanul hatással van a befogadó testére, mi az, ami élteti a kíváncsiságot, hogy újabb és újabb oldalra lapozzak a könyvben? A hasonmások találkozásakor kibontakozó Én megragadása lehet a kulcs: a két Orlando találkozása szembesít a jelenidejűség kérdésével. Azzal a reflexióval, ami megpróbálja felhívni a figyelmet a létezés jelenidejűségére. Jelen lenni egy adott térben és időben, jelen lenni a pillanatban nem egyszerű feladat, kihívás.  
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek