Bo Burnham Inside című műsorát ott kezdi, ahol a legutóbbi Netflix special-je végén az epilógusban abbahagyta. Csak közben eltelt öt év, és a világ kizökkent a megszokott kerékvágásból. Öt éve az amerikai komikus a Make happy című est végén a háza melletti kis oldalépületben arra kérte a nézőket, hogy töltsenek ki a show után egy elégedettségi kérdőívet, és jelöljék be egy nullától egyig terjedő skálán, hogy boldogok-e. Ezután visszavonult. Nem vállalt több élő fellépést, mert előtte több alkalommal pánikrohamot kapott a színpadon műsor közben.
Tekerjük még visszább az időt. Bo Burnham pályája 2006-ban kezdődött. Az akkor tizenhat éves srác a saját szobájában vett fel szintetizátorral játszott vicces számokat, amiket a testvérének küldött. Úgy, hogy feltöltötte az akkor még alig valaki által ismert YouTube-ra. Ő lett az egyik első YouTube-sztár, a My whole family thinks I’m gay című szám pedig azóta 11 millió megtekintésnél tart. Ami semmi a Gangnam style 4 milliárdjához képest, de arra elég, hogy egy tinédzser komikus-karrierjét elindítsa. Tizennyolc évesen a Comedy Central legfiatalabb, önálló fél órás esttel rendelkező előadója lett, 2009-ben saját albumot adott ki, a 2010-es második album után a harmadik what címmel már Netflix specialként (különkiadás – teljes humorest) jött ki 2013-ban, majd 2016-ban jött a szintén egy órás special, a Make happy. A visszavonulás után más humoristáknak rendezett esteket és megrendezte első nagyjátékfilmjét, a független amerikai filmeket bemutató Sundance Fesztiválon elismerő kritikákat kapó Eighth grade című coming of age-mozit, ami a digitális bennszülöttek világát mutatja be megkapó és bájos érzékenységgel, tartalmilag és formailag is hidat építve a generation gap fölött. Színészként is megjelent – legutóbb a kritikusok által szintén nagyra értékelt Promising young woman című filmben. És meg is érkeztünk a mához. Inside (Benn) című új műsorát egy év alatt vette fel egy szobában, egyedül, a karantén közben.
A másfél órás filmben látjuk az idő múlását: a humorista pizsamában, melegítőben, alsógatyában, növekvő arcszőrzettel és hajjal, egyre sápadtabban, egyre nagyobb karikákkal a szeme alatt készíti elképzelt közönségének a filmet. Ő Robert (a komikus eredeti neve Robert Pickering Burnham), a depresszióval küzdő alkotó, akinek türelmes, aprólékos, maximalizmusra törekvő munkáját időről időre folyamat-dokumentációban látjuk (ezek a részek jól elkülöníthetők magától a szoba-show-műsortól: kamerapróbák, fények beállítása, mozgófénypontok méricskélése, székek tologatása, a munkafolyamat és az alkotó lelkiállapotának narrálása (amelyben elmondja, hogy ennek a filmnek a forgatása mentette meg őt attól, hogy golyót röpítsen a fejébe, később arról beszél, hogy nem akarja befejezni, mert akkor a munkája helyett az életét kellene élnie, stb…).
 Képek a filmből |
A Robert nevű alkotó mellett megjelenik a Bo Burnham nevű színpadi személyiség, aki show-t csinál például Robert magányosan töltött harmincadik születésnapjából (Turning 30) vagy depressziójából (Feeling shit). Az alteregók mellett számos karakter bukkan fel, akik szerepeibe bújva Bo látleletet adhat a világ jelen állásáról. Rajtuk keresztül beszélhet különböző nézőpontokat felvillantva és ezzel egyidőben azokat idézőjelbe is téve, parodizálva a komikus aktuális vagy éppen kedvenc központi témáiról.
Mint például az internet és a digitális én jelenségének hatásait az emberi pszichére valamint a comedy műfajának létjogosultságára, lehetőségeire, feladatára, határaira és felelősségére kérdez rá. Az Inside nemcsak a fizikai bezártság pontos krónikája, de a saját elmébe való mélymerülés is. Megjelennek társadalmi, közéleti problémák is: vagyoni egyenlőtlenségek, gazdasági kizsákmányolás, klímahelyzet; és személyesebb problémák, mint a depresszió vagy az öngyilkosság gondolata, valamint a saját pályájára történő reflektálás: korábbi tevékenységének kritikája (vagy épp az önkritika paródiája – Problematic).
Van is mit kritizálni – gondolhatják sokan. 2006-os indulásakor felmerült a kérdés, hogy vajon csak ártatlan, kamaszos pofátlanság-e a tisztelet vagy empátia hiánya, ami a dalaiban megjelenik. Néha valóban a jóízlés határán egyensúlyozó viccet csinált Jézusból, a keresztény vallásból, a zsidó kultúrából, a fogyatékkal élőkből, az afroamerikaiakból, a kolonizációból, a rabszolgatartásból, a ku klux klánból, úgy általában a nőkből, az abortuszból, a nemi erőszakból, a melegekből, a hajléktalanokból, 9/11-ből és a holokausztból, határán mozgott annak, hogy rasszistának, szexistának, homofóbnak tartsák. Viszont tette mindezt olyan nyelvi leleményességgel, költőiséggel, széleskörű műveltséggel, műfaji sokszínűséggel (rap, hiphop és haikuk), meglepő éleslátással és egy új generáció agyának sebességével, a későbbiekben pedig jól konstruált színpadi hatásokkal, rafinált dramaturgiával, és elgondolkodtató önreflexióval felépített előadásokkal, hogy a feltűnési viszketegségben szenvedő, polgárpukkasztó hülyegyerek képe helyett a comedy ifjú tehetségének kiáltották ki, pozitív kritikai visszhangot kapott a The New York Times-tól a The Guardian-ig.
 A képek forrása: MAFAB |
Nehéz címkézni. Nehéz számonkérni. Vajon hol és miben áll egy humorista felelőssége? A parodizált társadalmi jelenségeket a paródia legitimmé, megbocsáthatóvá domesztikálja, vagy éppen élesen rávilágít a képmutatásra, a visszásságokra, esetleg a hatalmat, a status quo-t ássa alá annak relatívvá tételével, egy új nézőpont lehetőségének megadásával? Érdemes a fentieket kulturális beágyazottságukban és időbeliségben szemlélni: a hangsebességgel változó kultúra korában 14 év alatt korszakok épülnek és tűnnek el. Más jelentésárnyalatokat kap például a politikai korrektség vagy a női egyenjogúság fogalma. És ezzel nem mentegetni akarom az előadót, aki maga is felülvizsgálta már korai munkásságát, és más nézőpontokat is tematizált azóta (pl. Straight white man).
A fő témák tehát: mi értelme a comedy-nek (úgy általában, de különösen) manapság? Ezzel a kérdéssel indít az est, és a komikus önironikus messianizmussal válaszol: a világnak szüksége van a fehér amerikai férfire, aki a sebekre a humort teszi gyógyírként, és a komédia fényével kiutat mutat a kétségbeesés sötétségéből.
A komikus sokat foglalkozik az individualizmus, az önkifejezés diadala és az ezt kiteljesítő-kiszolgáló digitális valóság témájával. “Megtanultam, hogy a valós emberek közti testi érintés halálos, s jobb, ha az emberek közt zajló minden interakció, legyen az társadalmi, politikai, spirituális, szexuális, interperszonális, a sokkal biztonságosabb, valóságosabb belső digitális térben marad. Hogy a külvilág, a nem digitális világ csupán színházi tér, ahol az ember színpadra visz és felvesz tartalmakat a sokkal valóságosabb, sokkal elevenebb digitális közegnek.” Ezt a témát árnyalja a vizuális trendek közhelyeit kifigurázó White woman’s Instagram, a generációs szakadékon mosolygó, és az emberek közti szakadékokat érzékeltető Facetiming with my mum, a cyberszex-karikatúra: a Sexting, a reakcióvideó reakcióvideójának a reakcióvideója, a gamer-karakter, aki a Bo Burnham bezárva-számítógépes játékkal játszik, és élőben kommentálja a saját játékát; a kedves pszichopata influencer-karakter, aki egy hegyes késsel a kezében mond köszönetet a nézőinek azért, hogy nézik. És az egész téma megkoronázása: a Welcome to the Internet című kabarédal. Az est több számán végighúzódó másik fő téma a gazdasági egyenlőtlenség, a kizsákmányolás. A social brand consultant-karakter bullshitelése szépen kirajzolja, hogy mekkora képmutatás tud lenni a márkatudatosság és a multik társadalmi szerepvállalása.
A másfél órás szoba-showban számos aktuális téma kerül még elő. Érdemes megnézni, és elgondolkodni rajta. Bo Burnham mintha mindig a fősodor előtt járna kicsivel. Hogy ezt mennyire használja ki a saját karrierje építésében, a közönség manipulálásában vagy mennyire őszinte és zseniális a maga nemében? Míg ezen morfondírozom, meghallgatom még egyszer az Inside albumát. És várom, mi lesz a következő lépés.