A vérszipoly / A Centrál Színház online bemutatója
2021.03.16.

Hajdanán egyetemi bölcsésztréfának indult, de aztán kilépett eredeti térfogatából Philipp István és Bárány Ferenc zenés rímdrámája. Pedig a blődlinek rendszerint megárt a közegváltás és a rangemelés. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Romhányi József és Elbert János: a múlt század második felének ezt a két sziporkázó szellemű és oly szerteágazó tevékenységű irodalmárát kell megemlítenünk, ha A vérszipoly előtörténetét, fogantatását kívánjuk elbeszélni. Romhányi nevének tiszteletteljes említése egészen kézenfekvő, hiszen 1984-ben Philipp István félreismerhetetlenül és bevallottan a legendás Frédi és Béni-magyarítás modorában készítette el az akkor eredendően egyetemi évfolyamtársak szórakoztatására szánt drámaszöveget. Az hommage-jelleg ráadásul olyannyira alapvető jellegű, hogy az most lehetőséget kínált a Centrál Színház számára, hogy Romhányi József születési centenáriumán, kvázi ünnepi színmű gyanánt elővegyék A vérszipolyt. Elbert Jánosról pedig azért illő szólni, merthogy a címbeli vérszipoly szót a nyolcvanas évek elején tettleg ő ásta elő valamely szótörténeti tárból, hogy az ezután egy szovjet komédia (Szuhovo-Kobilin: Tarelkin halála) magyar szövegében elhelyezve keljen új életre a Nemzetiben.
 
Cserna Antal és Ódor Kristóf
Cserna Antal és Ódor Kristóf
A zenés-rímes blődli a nyolcvanas évek közepe óta rendre fel-felbukkan a műsoron, s most mondhatni visszatért (egyik) színházi atyjához, Puskás Tamáshoz, aki annak idején az Egyetemi Színpadon, majd a Pince Színházban segítette színpadra ezt a felhőtlen mulatságul szánt játékot. Ilyen mulatságra ma minden bizonnyal a szokottnál is nagyobb a szükség és az igény, a Centrál társulata pedig sokszorosan bizonyította már a jártasságát a könnyed-frenetikus szórakoztatás terén: így hát bizakodással eltelve várhattuk március 6-a estéjén az online premier felvételének közzétételét. Még akkor is, ha előre bekalkulálhattuk a minden előadás számára oly hasznos, komikus zsánerben meg egyenesen létfontosságú nézőtéri visszajelzés deficitjét, azazhogy abszolút zéró fokát.
 
A nézőtéri reagálások ritmusa, iránya és hőfoka természetesen a mindenkori kritikusnak is fontos információt jelent, hiánya tehát itt is könnyen aggályosnak bizonyulhat. Mondjuk, e sorok írója számára, aki a gyér mosolyoktól a majdnem teljes elkedvetlenedésig vezető utat járta be az előadás amúgy igen emberséges időtartama alatt - miközben mások, meglehet, egymás térdét csapkodták A vérszipoly láttán és hallatán. Pedig az egyáltalán nem vitatható, hogy Philipp verses szövege pompásan imitálja Romhányi nyelvi humorát: rímekkel és kínrímekkel, egyedi összetett szavakkal és szólásfacsarásokkal. Kételyem - b. nejem, őstény - nőstény, aggasztó - rag(g)asztó, vérszínroló, bérvérszívó nívó...: tényleg hajszálra mintha a két kőkorszaki szaki magyar szövegét hallanánk. Csakhogy épp ez a nagy hasonlatosság a gond, elvégre is nem a Frédi és Bénit nézzük. Nem egy rajzfilmet - és immár nem is egy tanszéki mókát látunk, hanem egy valódi színházi produkciót. Ahol bizony öt, legfeljebb tíz perc elteltével monotonná válik az ilyen rímes-makámás mulattatás, még annak beszámításával együtt is, hogy további egy-két percnyi méla szórakozást kínál, ha a néző megkísérli előre kitalálni a soros rímpár második tagját. (Amúgy majd' száz százalékos sikerrel.)
 
Básti Juli
Básti Juli (A képek forrása: Centrál Színház)
Kretén öreg gróf felbérel kielégületlen és vámpír után áhítozó felesége számára egy TÉESZ-melléküzemági bérvérszívót - ha csupán ennyit árulunk el A vérszipoly sztorijából, máris jócskán érzékletessé válhat, hogy a színészekre e dráma színpadán a megingás nélküli, faltól falig terjedő és egyszersmind vérre menő blődlizés kötelme vár. Nos, az előadás ezen a téren is keltett némi csalódást, lévén ez a játékregiszter korántsem sajátja mindahány résztvevőnek. Mi több, úgy tetszett, a szereplők tekintélyes hányadának még a saját hangja (illetve: hangtorzítása) és a saját gesztusai (itt értsd: grimaszai) sem álltak rendelkezésre egy ilyen feladat megoldásához. Így történhetett, hogy Cserna Antal (Öreg gróf) például a maga figuráját egy az egyben a Reviczky Gábor-Tahi Tóth László tengely felezőpontján helyezte el, míg partnere a darabindításban, vagyis Ódor Kristóf (Fiatal gróf) jól felismerhetően Galla Miklós sajátos bájú, ám hivatásos színésznek nyugodt lélekkel azért aligha ajánlható játékmodorát imitálta. Fehér Tibor (Bérszipoly) viszont legalább megvillantott valamiféle tenyeres-talpas naturburs-komikumot, Tompos Kátya (Grófné) pedig képes volt átütő rezerváltságot tanúsítani, ami - őszintén megvallva - éppúgy lehetett a sajátja, mint a figurájáé. Ilyen tartózkodás ellenben egyáltalán nem jellemezte Básti Juli Banyáját: ő talán túlságosan is jól érezte magát szokatlan szerepében, s így privát mulatsága csak igen kis részben ragadt át a kritikusra, aki egyébiránt becsüli e nagyszerű művész humorát.
 
A vérszipoly dalainak zenéjét Bárány Ferenc komponálta, csupa otthonosságig ismerős frázisból, rég belakott zsánerből dolgozva, s teljesítménye bő három és fél évtized múltán is rokonszenvet érdemel. A profin rögzített előadás legoldottabb szakaszait ilyeténképp a dalos betétek jelentették, s e részben különösen nagy öröm volt Tompos Kátya énekhangját hallani. Igaz, kegyetlen őszinteséggel akár azt is leírhatnánk, hogy A vérszipoly muzsikája szintén felveti a közegvesztés problematikáját: önképzőköri teljesítménynek fölényesen pazar, ám profi produkcióvá átcímkézve már jóval sérülékenyebb a pozíciója. De persze azért nem kell ezt sem olyan véresen komolyan venni!
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n található.