„Agyamban kopasz cenzor ül”, énekelte meg a későkádári alapélményt az URH az 1980-as évek legelején, de miközben a kádárizmus mára már – persze, ezen is lehet vitatkozni – történelemmé kopott, addig a kopasz cenzor meglepően maradandó munkaerőnek bizonyult. Rájöttünk azóta, hogy valójában sokkal kiterjedtebb munkát végez, mint az a belakott, ócska kis megfigyelő. Belénk szervesült, önmagunkká vált. Ez ma már közhely. Ne feledjük azonban, hogy a közhelyek nem hamisak (mi másban lehet megbízni, mint közhelyekben?), hanem csupán banálisak. Magától értetődők.

Sok meglepetésre ne számítson, aki Byung-Chul Han könyvét – Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák – elolvassa. A berlini filozófus a neoliberalizmus egynémely aspektusának kritikáját ígéri, és ezt megbízhatóan szállítja is. A kis kötet tulajdonképpen egymáshoz kapcsolódó esszék sorozata, afféle alapozó rövid tanfolyam mindazoknak, akik semmit sem olvastak az elidegenedésről, az irányított társadalomról, a reklám poéziséről, a világfaluról, az egyetértés-gépezetről, az én gyarmatosításáról, az önkizsákmányolásról, az egydimenziós emberről, a tőkeként felhalmozódó spektákulumról, és számos efféléről szóló sok könyvtárnyi irodalmból. Kezdve talán Marx gazdasági-filozófiai kézirataival Amadeo Bordigán és Antonio Gramscin keresztül az 1960-as évek formabontó gondolkodóiig (Riesman, Marcuse, és persze Debord, meg még sokan mások), a megkerülhetetlen Foucault-ig és tovább. Byung-Chul Han belőlük csemegézve állítja össze kritikai esszéit, és az egészet megfejeli a Big Brother és a Big Data elemzésével, hogy egy sajátosan premodern (vagy premodernné aktualizált) életstratégiai ajánlathoz jusson.

A könyv műfaja – ha érdemes ezen merengeni – éppen efféle tanácsadókönyv, nemes bölcsességek breviáriuma. Nem filozófiai értekezés (bár kültakaróját tekintve igen), inkább egyfajta csevegés. A szerző frappáns, néhol túlfrappírozott mondatokban vezeti be az olvasót a mindennapi lét kritikájába, és úgy ér el aha!-élményt, hogy tágabb perspektívába helyezi a jellemző tapasztalatokat: hogy az algoritmusok ránk szabják a reklámokat, hogy életünk folyamán állandóan profiloznak bennünket a legkülönfélébb (ám jórészt egylényegű) aktorok, hogy immanensé tettük a kizsákmányolást, a munka étoszát, a nagyüzemileg előállított, mégis egyéninek látszó élvezetek társadalmában élünk, ahol a szabadság önmaga tagadásává vált. Engem – posztmodern ide vagy oda – leginkább Epiktétosz híres kézikönyvecskéjére emlékeztetett. Ez nem dicséret vagy kritika, inkább csak afféle hangulat.

Byung-Chul Han a neoliberalizmus értelmezésében egyértelműen azt tartja a legfontosabb elemnek, ahogy a kapitalizmus – a pénzt fialó pénz, vagyis a tőke mozgatta társadalom – a gondolkodást, illetve az egyén gondolkodásán túli területeit, a tudattalant feltérképezi, kataszterbe rendezi és kiaknázza. Ha a villamosítás és a szovjethatalom a kommunizmust eredményezi (bár a lenini képlet fiaskónak bizonyult), úgy a szabad piac és emberi szabadság feletti hatalom maga a neoliberalizmus. Ennek a hatalomnak – az „okoshatalomnak”, ahogy a szerző nevezi – viszont éppen az a lényege, hogy immár nem a közvetlen vagy közvetett erőszakra (az emberi test fizikai fenyegetésére, illetve az egzisztenciális kényszerre) építkezik, hanem valami olyasmire, amit talán egokolonializmusnak nevezhetnénk: az adott hatalmi struktúrákkal való azonosulásra, amit az egyén nem csupán elfogad érvényesülése (valójában puszta léte) érdekében, hanem be is fogad. Ahogy Winston Smith végül igazán, belülről szereti a Nagy Testvért.

A neoliberalizmus impériuma az emberi tudat, és éppen ezért szinte határtalan tere nyílik a gyarmati terjeszkedésre. Az „okoshatalom” mindenütt jelenvaló, éppen ezért kevésbé látható, mint a klasszikus, büntetésre és jutalomra alapozott hatalmi formák. A szubjektumok saját lényegüket találják meg alávetettségükben, amit így nem is alávetettségként, hanem elérendő célként, követendő életformaként, és mindenekelőtt élményként élnek meg. A kívülről irányított ember belsővé teszi saját irányítását, saját tükrében többszörözi meg létének egyetlen (a tőkének hasznot termelő, ezért egyedül releváns) dimenzióját, elidegenedését az önmagával és a világgal kapcsolatban érzett intimitás érzetében hiszi feloldani. Érzületein (mindenekelőtt a látásán, vélte Debord) és érzelmein keresztül lesz kizsákmányolható. Szabadsága immár nem a választás és a változtatás lehetősége, hanem a mélyebb megélés eszköztára: az önmegvalósítás öröme, a világ szabad és korlátlan elfogadása („A kellnek van határa. A lehetnek viszont nincs” – írja a szerző). A radikális belenyugvás.

Ahhoz, hogy a neoliberalizmus biztosíthassa ennek a korlátlan szabadságnak a kiaknázást, megfelelő viszonyulásra és megfelelő nyersanyagra van szüksége. Túllép azon, amit Foucault biopolitikának nevezett – az emberek mint testek feletti uralmat, ami alapvetően az állattenyésztés metaforáival írható le – és eljut a „pszichopolitikához”, az emberek mint ének feletti uralomhoz, aminek leírásához leginkább a vallási metaforák illenek. A foucault-i biopolitika (a maga külső-idegen kényszerrendszerével, amelyet a szubjektumok csak részlegesen képesek internalizálni) akkor válik meghaladottá, mikor az indusztriális társadalom posztindusztriálissá alakul. Míg a parasztokat lehetséges volt kényszerrel munkássá kovácsolni (ahogy erről például Engels írt elborzadva 1845-ben, vagy ahogy Sztálin azt megvalósította az 1930-as években), sőt történelmi léptékben nézve önmaguktól is munkássá válhattak, addig a posztindusztriális termelőt nem lehet dologházzal és Gulaggal, kancsukával és elektromos sokkolóval, netán az éhhalál fenyegetésével alkalmassá tenni az újfajta tőketermelésre. Neki azt kell éreznie, hogy éppen az akar lenni, ami lehet. („Annak, aki az, ami” – állt néhány évvel ezelőtt egy üdítőitalt gyártó cég reklámjában, ami szépen illusztrálja, hogy valójában nem cukrozott-színezett szódát árusít, hanem önazonosságot, aminek az árutest csupán hordozója.)

A neoliberalizmus – a szerző néha „az érzelmek kapitalizmusának” nevezi – nyersanyaga ennek megfelelően nem elsődlegesen (legalábbis nem közvetlenül) az ember (persze végső soron igen, hiszen éppen úgy nem tud átlépni a marxi munkaérték-törvényen, mint saját árnyékán), hanem az emberről való tudás. A Big Data elképesztő adattömege, amelyet a társadalom résztvevőjeként az emberek önmagukról, az őket körülvevő világról, és a hozzá való viszonyaikról szünet nélkül szolgáltatnak. Ez persze még csak nyers adattömeg, amely abban a formájában éppúgy nem használható, mint a vasérc, ám feldolgozva és rendszerezve sajátos, alkalmazott mindentudást kínál a megfigyelő struktúrának. Olyan szintű ismereteket akkumulál csoportokról és egyénekről, amelyek messze részletesebbek, mint amiket ezek a csoportok és egyének önmagukról tudnak. Többet, mint Jeremy Bentham börtönisten-koncepciója, a Panopticon, ahol egy óriási henger palástjának belsején mindenki saját cellájában ücsörög egy láthatatlan központi megfigyelő szemének kiszolgáltatva. A Big Data és a Panopticon összehasonlítása talán a kötet legizgalmasabb része.

Byung-Chul Han nem egy-egy adott politikai rendszerről ír, hanem a neoliberalizmus globális és totális működéséről. (Könnyű lenne azt mondani, hogy egy, a „termékenységtudatra” és a nacionalizmusra építkező állam inkább a foucault-i értelemben vett biopolitikát folytat; ám a neoliberalizmus sufnituningolt változatában – egyfajta neoliberális feudalizmusban – is éppúgy fontos az én gyarmatosítása, a megélés érzületének domesztikálása, mint a „nyugati” verzióban – a nemzetállami globalizáció nem önellentmondás, csupán eltérő csomagolás.) Kétségtelen, hogy egy wallersteini centrum-periféria térképre vetítve nem mindenütt találnánk működőképes elméletnek, de inkább tendenciákról van szó. Az önmegvalósítás szabadsága (mint a szabadság akadálya), a virtuális fogyasztói lábnyom, ami a Big Data tömegét adja, és mindennek a gazdasági, politikai és társadalmi implikációi leginkább egy globális elitklubra, a többé-kevésbé „fejlett” országokra jellemzőek. Ott, amit nemrég még „harmadik világnak” neveztünk, a kizsákmányolás jórészt hagyományosabb formákat ölt.

De mi legyen a dolgos cenzorral, aki az agyunkban ücsörög? A neoliberalizmus persze azt kínálja, hogy dolgozzuk át, barátkozzunk össze vele, rút kopaszságára húzzunk parókát, és végül ismerjünk magunkra benne. Byung-Chul Han ezzel szemben – kissé romantikus módon – Deleuze nyomán azt javasolja: legyünk idióták. Kívülállók, mások. Lépjünk ki a kommunikáció taposómalmából. „A kommunikáció és konformitáskényszer tekintetében az idiotizmus a szabadság gyakorlását jelenti” – írja. „Az idiot savant, akárcsak az oszlopszent, a távolságból él.” A kívülállást ajánlja hát a szerző, az eretnekek dacos büszkeségét, hogy legyünk nemes vademberekké.

Furcsa, csöppet pozőr tanulság, úgy vélem. Meglehetősen elitista, és tulajdonképpen eléggé hasonlít azokhoz az életmód-tanácsadó könyvekhez, lelki coachokhoz, spirituális gyógyítókhoz és instant megváltókhoz, akiket a szerző a kötetben a neoliberalizmus egogyarmati tisztviselőiként igen szellemesen leleplezett. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem szimpatikus ez a kis tanulság. Nekem az, csak éppen hinni nehéz benne, ha az ember közben persze már önmagában sem hihet.
Bár határozottan úgy érzem, hogy a hegyek vajúdásából egérke született, maga a vajúdás érdekes volt. Byung-Chul Han izgalmasan ír, bár a kötet sokszor túlzsúfolt ötletek jegyzéke, mégis tud elgondolkodtató lenni – amolyan tömörített Harari, ami hol Debord-nak, hol Timothy Learynek álcázza magát.

És tulajdonképpen elkerülhetetlen, hogy Byung-Chul Han írása éppen annak a szisztémának a részévé váljon – hiszen maga is sajátos totalitásként írja le a neoliberális világot –, ami amúgy kritikai elemzésének tárgya.

A fordítás – Csordás Gábor munkája – lendületes és szellemes, elkerüli a filozófiai tolvajnyelv alattomos buktatóit. A könyv – talán ezért is jutott eszembe pont Epiktétosz? – kézbe illő, aprócska kötet. Akár zsebben is hordható, mint egy okostelefon, amivel (akivel?) el lehet beszélgetni.

Mert azért az tényleg fontos, hogy ne mindig csak magunkkal beszélgessünk.