Judith Schalansky: Különféle veszteségek jegyzéke
2021.01.18.

Judith Schalansky Különféle veszteségek jegyzéke azzal foglalkozik, hogy miképpen parancsolhatunk megálljt a feledésnek, s mi az a médium, amely ebbéli törekvéseink számára a legmegbízhatóbbnak, legtartósabbnak tűnik – s ez nem más, mint a könyv. BÁN ZSÓFIA RECENZIÓJA.

Kivételes élmény Judith Schalansky minimum igéző könyvét éppen egy olyan időszakban olvasni, amikor a körülöttünk kavargó, színes-szagos világ tapinthatósága hirtelen egy steril, virtuális térbe helyeződik át, s amelyben létünk megfogható dimenziójának hiánya hirtelen rávilágít valamire, amit egyébként adottnak veszünk. Ráadásul a vész egy mindennél ravaszabb, láthatatlan és megfoghatatlan ellenségként jelentkezik, amellyel szemben eddigi védekezési stratégiáink csődöt mondtak. A vírus nem látható, nem is tapintható, és ábrázolni is csak sematikusan lehet. Már látjuk, hogy érkezik a vakcinák felmentő serege, már felsejlik a remélt megmenekülés lehetősége, de veszteségeinket még nem tudtuk kulturális értelemben lajstromozni, jegyzékbe venni, noha az oltás mellett csak ez vihet mindannyiunkat a gyógyulás felé: az egyéni feldolgozás mellett, a globális gyászmunka és a kollektív emlékezet. Listákat készítünk, egyéni történeteket villantunk fel, eltemetjük halottainkat, ápoljuk emléküket, de mindig hiányosak lesznek a jegyzékek, lesz, akiről nem maradnak fent történetek vagy nincs, aki emlékezzen rájuk, lesznek temetetlen, mert magányosan elföldelt holtak, akik egyéni létükben nem válnak globális emlékezetünk részévé. Még nem tudjuk, nem látjuk, hogy a félelmen, rettegésen túl miképpen válik majd mindez ábrázolhatóvá, érzékelhetővé, tapinthatóvá és átadhatóvá; nem tudjuk, melyik lesz az a médium, amely leghívebben adja tovább ennek az új vészkorszaknak az emlékezetét.


Addig azonban olvashatunk olyan kivételes könyveket, mint Judith Schalansky Különféle veszteségek jegyzéke, amelyik éppen azzal foglalkozik, sőt, azt performálja, hogy miképpen parancsolhatunk megálljt a feledésnek, s mi az a médium, amely ebbéli törekvéseink számára a legmegbízhatóbbnak, legtartósabbnak tűnik – s ez nem más, mint a könyv. Mégpedig a maga fizikai, tapintható valóságában, amely nem csupán hordozó, hanem önmagában is emlékmű, könyvtárgy. A Különféle veszteségek jegyzéke olyan történelmi eseményeket, illetve természeti-kulturális jelenségeket idéz meg, amelyek valamilyen okból a feledés homályába vesztek. Schalansky pedig, mint egy kivételesen erős tüdejű, hosszú lélegzetű gyöngyhalász, mély levegőt vesz, lebukik az idők mélyére és a felszínre hoz egy-egy ragyogóra polírozott gyöngyszemet.

Az egyes fejezeteket rövid, informatív felvezető jegyzettel látja el, így tájékoztatva az olvasót tárgya előzményeiről. E gesztussal egyúttal meg is köti az olvasókkal azt a szerződést, mely szerint tárgya nem a puszta kitaláció szüleménye, nagyon is van valóságalapja. Aztán hogy erről az alapról miként rugaszkodik el, az már a történetben bontakozik ki, és mi elragadtatva hagyjuk, hogy röpítsen bennünket, amerre jónak látja. Az első fejezet, a Tuanaki című, egy a 19. században, tengerrengés következtében elsüllyedt, déltengeri szigetről szól, amelyet végül töröltek a térképekről; egy másik a kipusztult, hírhedt kaszpi tigrisről mesél, amely az alfaj célzott vadászatának esett áldozatul, és amely köré Schalansky egy lélegzetelállító, ókori római jelenetet épít; egy harmadikban egy (vagy több) jégkorszaki emlősállat csontvázából összerakott egyszarvú köré szövi történetét, amelybe, mint az utóbbiba, a szerző hol beleírja saját magát, hol kívülálló narrátorként (szemtanúként) beszéli el a „látottakat”, mint az ókori tigrises fejezetnél, hol pedig, irodalmi esszé helyett, egyszerűen novellát ír, mint a volt NDK lerombolt, berlini Köztársasági Palotájáról, amelynek helyére nemrég visszaépítették az előtte ugyancsak lerombolt Stadtschlosst, amelynek helyére húzták fel a szocialista építményt, hogy aztán azt is lerombolják, és így tovább ad infinitum - s amely novella valójában egy NDK-beli házaspár magánéleti válságát beszéli el, amelyben a mondott építmény csak a háttérben megjelenő díszletként szolgál, mondhatni, átdereng a történeten. De van fejezet Sappho töredékes szerelmes dalairól, egy elpusztított erdei enciklopédiáról, vagy szülővárosa, a kelet-németországi Greifswald kikötőjéről („A forrást nem megtalálni nehéz, hanem felismerni”). Az utolsó fejezetet névjegyzék, valamint kép- és forrásjegyzék követi – épp csak bibliográfiát nem közöl (amit őszintén sajnálok).

Schalansky, a kortárs német irodalom senkihez sem hasonlítható, unikális jelensége számára ugyanis a könyv „nyitott időkapszula”, amelyben, mint metszően reflektált Előszavában írja, „a szöveg, a kép, a tipográfia és a kötés tökéletesen összeolvad, mindennél jobban képes rendezni, sőt: olykor pótolni a világot.” Ezért mondható, hogy számára szó szerint létkérdés, hogy a könyveit nem csak írni, hanem tervezni is akarja, hiszen könyvével nemcsak a felkutatott, elveszett, vagy elfeledett kulturális jelenségeknek, kincseknek állít emlékművet, hanem saját kezűleg tervezett könyvtárgyaival tulajdonképpen saját magának is. Schalansky eredetileg kommunikációs design és művészettörténet szakon végzett, így könyvének háromdimenziós, fizikai valósága az életműve, és nem kevésbé a kulturális emlékezetünk szerves részévé válik. A könyv, mint írja, konzervatív médium, amely a szó szoros értelmében is konzervál, és amely eddig a legtartósabb médiumnak bizonyult. Így a könyv írása közben, nemcsak a mű jelenével, hanem a jövőjével, és a majdani jövőből nézett múltjával is foglalkozik. Schalansky könyve tulajdonképpen nem más, mint egy installáció, amelynek ő a kurátora, s egyben művésze és kivitelezője. A tudás, az emlékezet és a feledés kurátoraként lép fel, és a könyv mind a tizenkét fejezete egyfajta rituális megidézésként, egyfajta ráolvasásként működik a szó legszorosabb, és átvitt értelmében is.

A könyv címébe foglalt „különféle" jelző azonban arra figyelmeztet, hogy e jegyzék természetesen nem lehet teljes, hiszen az emlékezet nem törekedhet teljességre, egyrészt, mert lehetetlen, másrészt, akit netán a damnatio memoriae, a mindenre emlékezés átka sújt, az könnyen belepusztulhat vagy megbolondulhat. „Életben lenni annyit jelent, mint veszteségeket átélni,” írja Schalansky, ám veszteségeinket csupán részlegesen lehet számbavenni, s csak reménykedhetünk abban, hogy a különféle jegyzékek majd valahol, valahogyan összeadódnak, s a teljesség valamiféle illúzióját keltik. E jelző érzékelteti azt az esetlegességet is, a véletlenek követhetetlen sorát, amely eldönti, hogy mi marad fenn és mi nem. Ezt a folyamatot egy másik, láthatatlan „kurátor” igazgatja, s mi csupán a nekünk átadott, s nem kevésbé az általunk felkutatott tudásban bízhatunk. Ami van, az hat, és Schalansky varázslatos könyve azt sugallja, hogy az, hogy mi van, vagy legyen, rajtunk is múlik. Hogy a kollektív emlékezet kollektív munka, amelyből kinek-kinek a maga módján ki kell vennie a részét. Ahogy a gyász is munka, az emlékezés, az emlékezet legalább annyira az. Ugyanakkor az emberi és kulturális veszteségek tapasztalatának ábrázolása legalább annyira az emlékezés, mint a felejtés művészete, amely az ábrázolatlan körvonalait is kirajzolja. Úgy működik, mint a könyvben lévő „illusztrációk”, amelyek nem közvetlenül, jól láthatóan jelenítik meg azt, amiről az adott fejezetben szó esik, hanem csak bizonyos fénytörésben látszanak a sötét papíron; némi munkával, „interaktívan” felderengenek. Aktív közreműködésünkkel felsejlenek rajtuk a letűnt idők ábrázolatai.

A Nádori Lídia által kivételes poétikai érzékkel lefordított könyv a fordítótól legalább annyi kutatómunkát, nyelvi kreativitást, ritmusérzéket és a mű iránti alázatot igényelt, mint magától az alkotótól. Sok más kiváló fordítása után, a Különféle veszteségek jegyzéke bízvást mondható Nádori Lídia fordítói mestermunkájának, amellyel a művet magyarul olvasók legnagyobb örömére, a szerző tökéletesen egyenrangú partnerévé, társalkotójává válik. Ami nem kis teljesítmény, ugyanis Schalansky egy különös hibridműfaj – és nem kevésbé, nyelvezet – kivételes tehetségű művelője, amely egyaránt egyesíti a tudományos és irodalmi esszé, valamint egy gazdag fantáziavilágból eredő, és szabadon áradó fikció eszközeit.

Schalansky művének olvasása közben leginkább Aby Warburg Mnemosyne Atlas című, 1927-ben elindított és a halála miatt félbehagyott giga-projektje jutott eszembe, amellyel Warburg egy képatlasz formájában megpróbálta összegyűjteni az antikvitástól a reneszánszig nyúló, nyugati képi kifejezésformákat, vagy ahogy ő nevezte, pátoszformákat. Miként a projekt címe is jelzi, ez a vizuális kulturális emlékezetnek egyfajta atlasza, csak nem írásos, hanem képi formában (a képek mellé Warburg nem tett írásos megjegyzéseket). Schalansky, aki maga is nagy atlasz- illetve térképrajongó, talán épp ezt a warburgi atlaszképző hagyományt követi a maga módján, írásban, felkutatva bizonyos hiányzó „képeket”, azaz történeteket. (Judith Schalansky magyarul korábban megjelent kötetei a Darwinregény és A távoli szigetek atlasza; az előbbit a Typotex adta ki Nádori Lídia, a másikat a Clipperton kiadó Hulley Orsolya fordításában) A könyv feszültsége persze abból is adódik, és ezt Schalansky a címben jelzi is, hogy teljességre nem törekedhet, nem törekedhetünk, viszont megpróbálhatjuk bizonyos kulturális-történelmi veszteségeinket ha nem is pótolni, de legalább megtapasztalhatóvá tenni – ami különösen egy poszt-auschwitzi világban nem magától értetődő, problémamentes kísérlet.

Schalansky könyvét izgalmas nyomozások történeteként is olvashatjuk, amelyekben a szerző tehetséges nyomolvasónak, nyomozónak bizonyul, s miközben a mnemotechnika sajátos eszközét, az írást alkalmazza, egyúttal a felejtés sötét, néma zugaiba is bevilágít. Az archiváló ösztön minden korban életbe lép, s hol enciklopédiák, hol térképek, hol állatkertek, hol könyvtárak vagy múzeumok formájában materializálódik, s ez a kérdés a digitális világban talán az egyik legégetőbb kortárs probléma, amelyik még (talán hiába) megoldásra vár. Schalansky konzervatív javaslata a könyv műfajához való visszatérést ajánlja. Könyve végkicsengése hangsúlyozottan nem melankolikus (miként mondjuk, Sebald művei), nem a veszteségek feletti feldolgozhatatlan gyászt, hanem inkább a felszínre hozott emlékek sikere felett érzett örömöt és elégedettséget fejezi ki. Nem kesereg a teljesség nyilvánvaló elérhetetlensége felett, hanem egyfajta elszánt és józan régészként nekiáll feltárni a történelem, illetve kultúrtörténet egyes törésvonalait. „Mert a szem önmagában buta.” A felszínre hozott csodás leletek egyúttal kirajzolják a hiányok helyét is. Mindez, sugallja Schalansky, szorgalmas (kutató)munkát, aktivitást, feltűrt ingujjakat igényel. Nincs idő keseregni, mondja, dolgozni kell. De, teszem hozzá, kell hozzá tehetség is.

Szerző: Bán Zsófia
Szerző:  Judith Schalansky,  Cím:  Különféle veszteségek jegyzéke,  Kiadó:  Corvina Kiadó,  Fordító:  Nádori Lídia,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  256 oldal,  Ár:  3490 Ft