Mikó Csaba: '84 / Örkény Színház, Orwell-Horgas Ádám: 1984 / Szegedi Nemzeti Színház
2020.12.07.

Sokadszor kezdek neki ennek a kritikának, kerülgetem a lényeget, hogy majd a végén az lesz a csattanó. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

De minthogy kerülgetem, másra sem tudok gondolni, csak erre a lényegre, szóval inkább kimondom: az a határozott érzésem, hogy George Orwell 1984 című regényén túlszaladt a történelem, megülte a por. Lehet, hogy patina lesz belőle – ez most még nem látszik tisztán.
 
Hétköznapjainkban – itt, a szerencsés Magyarországon – okkal-joggal mondjuk mindennapi történésekre, hogy „orwelli időket élünk”, és kétségtelen, hogy bizonyos kormányzati szófordulatok híven idézik az „újbeszélt” és a „duplagondolt”. Valamint egyáltalán nem nehéz további hasonlatosságokat fölfedezni – például, hogy bizonyos minisztériumok neve és működése között szöges ellentét feszül, lásd „ember” és „igazságügy” –, és a társadalom kettéosztottsága is ismerős lehet, a minisztériumok „hadseregére” meg a „kintiekre”, a prolikra.
 
Zsigmond Emőke és Bajomi Nagy György.
Zsigmond Emőke és Bajomi Nagy György.   
Kétségtelen hasonlóság a „két perc gyűlöletre” rímelő mai kommunikáció is, amely a zsigeri gyűlöletet ébresztgeti alattvalóiban meglehetős sikerrel, legföljebb szélesebb választékot kínál, mint Orwellnél a Nagy Testvér: a Soros nevű „Goldstein” mellé föltálalja a migránsokat, a cigányokat, a melegeket, a szegényeket, a liberálisokat is. És sorolhatnám tovább, de talán ennyiből is látszik, hogy ez a mai teljhatalom sokkal színesebb, sokoldalúbb, változatosabb és találékonyabb, mint amit Orwell megírt.
 
Persze, hiszen 1949-ben, amikor a regényt írta, a mintáit a bolsevik diktatúrából vette, amely ebben a szigorú és tiszta formájában manapság legföljebb néhány „remete-államban” létezik; nota bene, szinte mindegyikükkel forró baráti, olykor rokoni viszonyt ápol ez a mi csöppet lágyított változatunk Nagy Testvére...
 
Érdekes módon erre először a New York-i előadás láttán gondoltam, 2017-ben, amikor is – egy évvel Donald Trump megválasztása után – a két jellegzetes orwelli szó, a „newspeak” és a „doublethink” mintegy automatikusan hívta elő az amerikai nézőkben a viszonylag új kortársi szavakat, az „alternate facts”-et és a „fake news”-t (amiket, kivált az utóbbit engedelmes szajkó módjára átvette a magyar kormányzati kommunikáció is). Ez a felismerés – amitől egynémely amerikai kritikus rögtön azt hitte, hogy Orwell disztópiájának Londonban készült és Amerikába exportált színpadi verziója az áthallásokra játszik – alaposan kétségbe ejtette a közönség egy részét, hiszen hajlamosak voltak a színpadi eseményeket az ő valóságuk meghosszabbításaként szemlélni. Pedig az adaptáció készítői, Robert Icke és Duncan Macmillan még egy brechties eltávolítást is körített a sztorihoz: 2050-ben egy tudós gyülekezet vagy egy könyvimádó klub veszi közelről szemügyre Winston naplóját, és a hitelességét vizsgálja. Így idéződik föl a történet maga, mintegy flashback-ként. Igaz, Winston bejegyzései óriás betűkkel villognak a kivetítőn, és hát ez eléggé hatásos. Azon az előadáson, amelyet én láttam a Hudson Theaterben, senki nem ájult el a nézőtéren, senki nem hányta el magát, és nem is kiabált föl a színészeknek, mindössze kimentek néhányan, amikor a keményebb kínzásokra került sor. És végignézte az előadást minden este néhány biztonsági őr is – just in case...
 
Kálmán Eszter díszlete, Bajomi Nagy György Mácsai Pál és Zsigmond Emőke.
Kálmán Eszter díszlete, Bajomi Nagy György Mácsai Pál és Zsigmond Emőke.  Forrás: Örkény Színház 
Az Örkényben Mikó Csaba átiratát mutatták be ’84 címmel; mindösszesen három szereplő, és centrumban az a bizonyos „szerelmi történet”. A legerősebb „effekt” Kálmán Eszter díszletének és jelmezének sűrű, szilárd halmazállapotú szürkesége, a falaktól a ruhákig és a kulacsokig; a legnagyobb erény pedig a színészi játék.
 
Bajomi Nagy György nem Orwell Winstonja, de ez nem baj; a figurát, akit ő játszik, nem edzette szálkásra és keményre a parancsra végzett robottevékenység, melynek keretében nemlétezővé varázsolt, írmagjukban is megsemmisített, soha nem volttá változtatott embereket eseményeket, helyzeteket. Tétovaság van benne, joviális kíváncsiság, rezignáció, zavar. Mintha maga sem hinné, de ha hiszi is, hát nem érti, hogy szerethet bele Julia, ez a merész fiatal nő, aki rutinosan vezetgeti a tiltott tevékenység, a szerelmi viszony útvesztőiben. 
 
Zsigmond Emőke Juliája már inkább Orwellből vétetett, ahogy nem a szenvedélyt – amelyet kissé mesterkélt stilizálás jelez – keresi Winston karjában, hanem a saját kis szabadságkörét; ő így lázad, így lop magának valamit az uniformizált világban, amit nem lehet uniformizálni.
 
Rétfalvi Tamás és Ágoston Katalin.
Rétfalvi Tamás és Ágoston Katalin.    
Mácsai Pál a később színre lépő O’Briant játssza – és mindenki mást, aki felvillan még az előadásban. Élvezetesek a váltásai: ahogy leesik a válla, amikor a régiségárust játssza, ahogy gumitestűvé válik a szótáríró figurájában, ahogy metszően célirányos és racionális, amikor O’Brianként megkínozza Winstont. Widder Kristóf rendezése minden értelemben kihangosítja Winston konstans zavarát, amely a kétes értékű múlt és a kétségtelen és reménytelen jelen összefeszüléséből fakad, és nincs belőle kiút, semerre.
 
„A hatalom célja: a hatalom”, mondja Mikó Csaba Orwell ürügyén. Pontos, de már nem rendülünk bele a közlésbe.
 
Szegeden Horgas Ádám új adaptációt készített Orwell regényéből. Nagy szó ez, nem is ment könnyen: hosszú procedúra volt az engedélyeztetés. A szövegkönyv készítésekor alighanem már a rendező is „jelen volt”: Horgas rendezésében ugyanis sokkal több van jelen a regény legfontosabb rétegéből, mint az elkönnyített angol-amerikai verzióban.
 
Ez a sokkal több pedig a látvány, ami atmoszférát hivatott teremteni. Az előadás színes, majdnem-revü: hol brutálban, hol szabatos koreográfiában nyomják. És bár megképződik az a bizonyos elembertelenített, gépiessé szabályozott világ, inkább bámulatra, mint megrettenésre késztet. És elgondolkodásra.
 
Rétfalvi Tamás és Alföldi Róbert.
Rétfalvi Tamás és Alföldi Róbert.    
Mégpedig azon gondolkodom, hogy miközben Horgas Ádám a legmélyebb rétegekig érti Orwell disztópiáját, és evidensen gondol valamit arról is, amiben mi most élünk (és nem, nem azt a banálisat, hogy ez itt orwelli diktatúra, mint ahogy nem is az), miért van, hogy a logikusan elvárható összekapcsolás és a nyomában ugyancsak logikusan elvárható megrendülés nem következik be. Ehelyett inkább elbámulászunk a szellemes díszleteken, kivált a koporsószerű szekrényeken, amelyekben elrejtőzni és kettesben összepréselődni is lehet, a villogó, karácsonyfa-körvonalú emberalakokon, akik fák, persze, de figyelő emberek is, az agyoncsövezett, zárkaszerű sivár szobán, de még a csőpostán is – Horgas Péter csúcsra járatta a fantáziáját és a tehetségét is. Ugyancsak sokat mond arról a bizonyos atmoszféráról Bodor Johanna koreográfiája is; kivált amikor a kis hokedlivel a kezükben az egyenebédért állnak sorba, meg amikor a gyűlöletpercekre együtt mozognak – fegyelmezett és odaadó a társulat, jut az ember eszébe.
 
Horgas Péter díszlete, Rétfalvi Tamás és Ágoston Katalin.
Horgas Péter díszlete, Rétfalvi Tamás és Ágoston Katalin.     
Aztán ott van ez a bizonyos szerelmi történet, amit Ágoston Katalin Juliája és Rétfalvi Tamás Winstonja igazán szerelmi történetnek él meg, az ő keskenyvágányú, agyonszabályozott életük nagy ajándékának – pedig hát Orwellnél nem erről van szó. Először is van egy alapvető „egyensúlytalanság” a két fél közt – Horgas változatában is –, hiszen Julia gyakorlott szexuális kalandor, Winstont pedig ez a nagy élmény, pontosabban az ebből merített bátorság hajtja a Testvériség vezetőjének vélt O’Brien karjaiba. Rétfalvi Tamás (akárcsak az Örkényben Bajomi Nagy György) érzékenyebb, tipródóbb Winstont játszik, akit még nem gyűrt maga alá a szürke diktatúra, Ágoston Katalin Juliája egyszerűbb, simulékonyabb alattvaló, aki ügyesen megkeresi a maga vigasztaló drogját, egy csésze „igazi” kávét, egy kanál „igazi” cukrot, egy órányi „igazi” gyöngédséget, szeretkezést, elbújást a kamerák elől.
 
Ki van ez találva, sőt, ki van centizve és dekázva. A – kivált a mából visszanézve – feltűnően monokróm regény ugyanis a disztópiák kéziszerszámaival, vonalzóval, körzővel és szögmérővel készült. Ügyes munka, csak azóta tényleg túlszaladt rajta az idő, a diktátorok találékonyabbak, a szerencse meg forgandó.
 
Jelenet az előadásból. Forrás: Szegedi Nemzeti Színház.
Jelenet az előadásból. Forrás: Szegedi Nemzeti Színház.    
Horgas írói és rendezői kezén keletkezett egy figura, aki Orwellből átemelve ruganyosan csusszan el a jelenig: O’Brien. Az eredetiben ugyanis ez a fickó egy „ügynök” (a kémregényekből véve a szót), az előadásban viszont az a kettősügynök, aki bármikor állást, illetve álláspontot vált. Alföldi Róbert O’Brienje ezért aztán nagyon is ismerős; a környezetéből minden módon – a szinte világító kék öltönyével, laza mozgásával, természetes gesztusaival – kilógó „nagyfőnök” nyíltan megy szembe a hatalom egyneműsítő koreográfiájával, mert a legfelső körhöz tartozván megengedheti magának. Orwellnél megjátssza a szervezkedő ellenzékit, és ügyes csapdát állít Winstonnak és Juliának – a szegedi előadásban viszont csak leszámol a két lúzer ellenállóval, akik ügyetlenségük és naivitásuk okán még veszélyesek is lehetnek, de egy valamikori lázadásnak ő lesz a vezére. Alföldi elénk koppintja azt a hatalmi spílert, aki alkalomadtán nem a tömeggel fog forogni a damaszkuszi úton, hanem ő fogja megmutatni, merre van.
 
Horgas látványos, hiperteátrális rendezése a földerengő áthallásokkal elismerésre méltó teljesítmény, miközben óvatosságra int bennünket az Orwell-regény örökérvényével kapcsolatban.
Szerző: Csáki Judit