Kamara.hu - 2020
2020.11.26.

Teljes egészében online eseményként, valamelyest redukált programmal és az eredetileg meghívott külföldi vendégművészek nélkül, de idén is megrendezték a Zeneakadémián Simon Izabella és Várjon Dénes kamara.hu fesztiválját. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

November 20-tól 22-ig három fesztiválkoncertre és egy Závada Pállal folytatott beszélgetésre került sor; ezúttal, fényűző módon, az összes esemény színhelye az amúgy üresen álló Zeneakadémia nagyterme volt.
 
Miközben online megrendezett kulturális események résztvevőiként folyamatosan szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy rendkívüli időket élünk, és hogy a fizikai jelenlét élményét semmi sem pótolhatja, az mégiscsak nagy öröm, sőt elégtétel, hogy – így vagy úgy – egyik jelentős kamarazenei fesztiválunk folyamatossága sem szakadt meg a világjárvány miatt, és ami a programot illeti, senki sem érezhette úgy, hogy az idei kamara.hu-tól zenei szubsztanciában vagy minőségben szemernyivel is kevesebbet kapott volna ezúttal, mint bármikor máskor. S ha tekintetbe vesszük azt, hogy Várjon Dénesék minden alkalommal meghívtak kettőt-hármat a világ legkiemelkedőbb kamarazenészei közül, akkor azt kell mondanom, hogy idei hiányuk tulajdonképpen fel sem tűnt. Mármint abban az értelemben, hogy egy nagy művész ihletett produkciója persze felcserélhetetlen bárki másnak a produkciójával – csak éppen az ezúttal távolmaradó előadóké helyett részesültünk más felcserélhetetlen élményekben, nagy magyar művészektől. Gazdagságunknak ez a váratlan irányból érkező, sajátos megerősítése pedig erős támasz és reménysugár válságok szabdalta életünkben.
 
Simon Izabella és Várjon Dénes
Simon Izabella és Várjon Dénes
Ahogy az évről évre megtörténik, Simon Izabella és Várjon Dénes fesztiválja most is alig-alig nyújtott „támadási felületet” bármilyen bíráló szándék számára; hálás dolog, de egyszersmind kihívást is jelent a recenzens számára, hogy feladata jórészt összehasonlításra, jó és még jobb megkülönböztetésére, különböző elismerő jelzők mérlegelésére szorítkozik. Ami mégis kritikára adott okot, az nem magával a zenei programmal és előadással, hanem a kísérőjelenségekkel, a megrendezéssel volt kapcsolatos, és nem a művészeti vezetők vagy a művészek felelősségi körébe tartozik. Ilyen például a – sajnos, immár szinte kötelezőnek tekintett – műsorvezetés, amely évek óta Mona Dániel „házigazda” feladatköre. Véleményem szerint az az információanyag, amelyet ő a programról estéről estére átad – idén a tavalyinál szerencsére jóval kevesebb öncélú poénkodással – sokkal inkább egy zeneiskolásoknak szervezett ifjúsági koncert hallgatóságának igényeihez van szabva, mint a kamara.hu közönségééhez, amely valószínűleg a koncertjáró közönség krémjével azonos. Mindazonáltal az a tény, hogy Mona a műsorfüzet szövegének szerzőjeként Schubert 1816 márciusában (korai halála előtt 12 és fél évvel, tinédzserként) komponált a-moll hegedűszonátáját „kései szonátaként” jellemzi, arra utal, hogy Monának a felkészültsége vagy az odafigyelése körül sincs minden rendben.
 
Talán egy valamit lehet mégis megkérdőjelezni, és ez az évről évre mottóként kiválasztott irodalmi alkotás – idén A kis herceg – funkciója. Történetesen pontosan tudom, hogy a művészeti vezetők irodalmi érdeklődése és műveltsége mennyire mély és átfogó, ám amennyire semmi különös indoklást nem igénylő, remek ötletnek és inspiráló eseménynek tartom, hogy zenei fesztiváljuk minden évben tartalmaz egy élő beszélgetést egy jelentékeny íróval, ugyanúgy egyre szkeptikusabban figyelem a kiválasztott – nem az élő beszélgetésre felkért írótól, hanem többnyire egy már elhunyt klasszikustól származó – regényre történő hivatkozásokat és utalásokat a műsorfüzetben, az élő műismertetésekben vagy a művészeti vezetők megnyilatkozásaiban. Efféle kételyek már Hesse Üveggyöngyjátékával és Szerb Utas és holdvilágával kapcsolatban megfogalmazódtak bennem; de idén, amikor azt olvastam-hallottam, hogy Schumann Gyermekjelenetei Saint-Exupéry gyermek-hősére rímelnek, hogy Debussy és Ravel a pilóta-író honfitársaként szerepel joggal a műsorban, a megszólaltatott Sosztakovics-triót pedig ugyanúgy egy barátjának ajánlotta a szerzője, mint A kis herceget, akkor nehéz volt elhessegetni a gondolatot, hogy a mindenkori „mottó-regény” még asszociációs forrásként is csak formális szerepet játszik: ezek a hivatkozások ugyanis csak a regény legkülső, felszíni rétegét érintik, és némi fejtöréssel jószerével bármilyen irodalmi műben bőven találhatnánk hasonló mélységű asszociációkat az adott zenei programra. Akkor pedig mire is szolgál az egész?
 
Ám, mint említettem, mindez persze nem „hallható”. Ami pedig hallható volt, az nagyszerűnek bizonyult, ideértve az egyes koncertprogramok, mint műalkotások átgondoltságát, gazdagságát, dinamikáját.
 
Az első fesztiválhangverseny, ezáltal maga a fesztivál a Várjon-univerzumban főhelyet betöltő Schumann egyik alapművével, a Gyermekjelenetekkel kezdődött, Várjon Dénes a hallgatót újra meg újra elbűvölő, utolérhetetlenül költői, egyszersmind részleteiben végtelenül érzékeny és felvillanyozóan izgalmas előadásában, amely már a zongorahang minősége és gazdagsága révén is varázslattal ért fel. Debussy cselló-zongora szonátáját Karasszon Eszter és Simon Izabella adta elő – ez a szám valóságos reveláció volt számomra, aki a nagyszerű fiatal csellistát még sohasem hallottam szólót játszani. Karasszon először is tökéletesen birtokolja hangszerét, intonációja megingathatatlan, technikája magától értetődően kidolgozott, hangja különlegesen nemes és áradó. Egész zenélésével – és a hangszerszólista vagy énekes zongorista-partnereként rendesen önmagát is felülmúló Simon Izabellával való összjátékával – pedig olyan magas fokú érettségről és kiforrottságról tett tanúbizonyságot, ami fiatalságát tekintve külön is nagy ritkaság. A Debussy-szonáta első tételében makulátlan, magával ragadó dallamíveket rajzolt; a II. tételben talán lehetett volna ugyan még több pikantéria és fűszer, a III.-at viszont átütő szenvedély fűtötte és teli volt robbanékonysággal; megnyilatkozás volt inkább, mint puszta előadás – mindkettejük részéről.
 
Karasszon Eszter
Karasszon Eszter
Ugyanez volt elmondható Ravel Lúdanyó meséi című ciklusáról, amelyet Simonék adtak elő, bejárva az álom és a mese határvidékét, és tobzódva a színekben az alvó Csipkerózsika végtelen simaságú és nyugalmú zenéjétől a Tündérkert végső eksztázisáig.
 
Schubert a-moll hegedű-zongoraszonátájának előadói, Környei Zsófia (hegedű) és Palojtay János (zongora) nem nyújtottak olyan összeforrott produkciót, mint amilyennek az előző két mű esetében tanúi voltunk. Szó sem volt persze kidolgozatlanságról vagy éppen a precizitás hiányáról – ellenkezőleg, nagyon is perfekt módon, és a maga módján nagyon szépen szólalt meg a korai Schubert-szonáta. Mindvégig érezhető volt azonban a két művész alkati különbsége: Környei érzékeny és cizellált, olykor valósággal éteri, de objektívebb, „hidegebb” játéka és Palojtay érzékibb, élettel és energiával telített zongorázása.
 
Ezután viszont a zárószám, Debussy Vonósnégyese, a Keller-kvartett előadásában ismét minden lehetséges várakozásnak eleget tett. A hangzás kidolgozottsága, a nyitótétel végének felizzása, az agogikák meggyőzőereje, az Andantino tétel kezdetének fojtott, titokzatos hangja, a varázslatos hatású unisonók és oktávpárhuzamok, az összjáték precizitása és fegyelme emlékezetesen szép és ihletett interpretációban olvadt össze.
 
A lényegében 19. századi első program után a második fesztiválkoncert műsora Mozarttól Sosztakovicsig terjedt. Nyitószámként Mozart e-moll hegedű-zongoraszonátáját játszotta el Keller András (hegedű) és Berecz Mihály (zongora). Ebben az esetben éppen a két művésznek a nagy korkülönbség ellenére is igen meggyőző alkalmazkodását érezhettük figyelemreméltónak. Bereczről ma már nyilvánvaló, hogy igen korai felfedezése nem eredményezett semmifajta megtorpanást, ma már sokkal több ígéretnél, s benne a fiatalság kirobbanó energiáját ízlése és fegyelme tartja kordában. Tudatossága és zenélésének intenzitása így teszi egy Keller-féle kiforrott, jelentős művész méltó társává. Az izgalmas akcentusok, a temperamentumukhoz társuló karcsúság és elegancia, az áttetszőség igénye és a dallamvonalak rajzossága révén így élményszerű Mozart-előadást élvezhettünk.
 
Sosztakovics op. 67-es e-moll zongoratriójában kettejük mellett egy további igen fajsúlyos művész, Fenyő László (gordonka) lépett pódiumra. Berecz ezúttal is egyenrangúként, velük együtt hatolt a kompozíció mélységeibe. Mindenekelőtt persze Fenyő félelmetes, elidegenedett nyitó flageolet-hangjai utaltak arra, hogy nem mindennapi előadással van dolgunk. Ellenállhatatlan volt a tétel eksztázis felé vezető accelerandója, hidegen sziporkázó a scherzo csontzenéje, az ördögi dramaturgiájú, a lidércestől a groteszken át a tragikumba hanyatló III-IV. tétel pedig megrázó élménynek bizonyult.
 
A szünet után először Érdi Tamás adta elő Schubert 1828-as Három zongoradarabja közül a második, Esz-dúr hangnemű kompozíciót tömör hangzással, mégis élő belső szólamokkal, expresszíven és az idővel szabadon, finom érzékkel gazdálkodva.
 
Végül Dvořák op. 81-es A-dúr zongoraötösében Várjon Dénes lépett ismét a pódiumra a Keller-vonósnégyes társaságában. Mágikus kisugárzású billentése meghatározta az egész előadás karakterét, de a vonósok átszellemült hangzása is jól szolgálta a dvořáki érzelmi telítettséget. Nagyon szép volt a nyitótétel eksztatikus tetőpontja, a „Dumka” tételben Várjon Dénes speciális, kristályos csengésű hangszíne, ugyanitt Fenyő László szívhezszóló megszólalása, a Furiant boszorkányos kavargása, Várjon játékának groteszk hatást keltő, könnyed eleganciájával; vagy éppen a zárótétel fojtott, feszült piano pillanatai.
 
A harmadik, fesztiválzáró hangverseny Beethoven op. 102 no. 1-es C-dúr csellószonátájával kezdődött – ezt Perényi Miklós és Várjon Dénes adta elő. A Beethoven-csellószonátáknak (is) rég összecsiszolódott, nagyszerű előadópárosát alkotják ők, és interpretációjuk méltó elemzésére e helyütt semmiképp sincs tér és lehetőség. Csak annyit szögeznék le itt, hogy magas hőfokú és a kései Beethoven-zene komplexitását mélyrehatóan feltáró interpretációnak lehettünk tanúi.
 
Rohmann Ditta
Rohmann Ditta
Benjamin Britten Lachrymae című gyászzenéjét Bársony Péter játszotta el mélyhegedűn, Palojtay János zongorakíséretével. A megrázóan őszinte, meglehetősen érdes-kemény hangvételű, de egészében véve nem igazán átütő erejű kompozíció arra mindenképpen lehetőséget ad, hogy a vonós szólista a tragikus, baljós és sötét zenei karakterek hosszú sorában mutathassa meg szuggesztivitását, egyéniségének kisugárzását – s Palojtay mintaszerűen érzékeny kíséretével Bársony Péter ezúttal is igazolta kivételes kvalitásait.
 
Schubert c-moll vonósnégyes-tételét (D 703) a Környei Zsófia - Homoki Gábor - Bársony Péter – Rohmann Ditta összeállítású együttes szólaltatta meg. Minden tekintetben kidolgozott, szép előadást hallottunk, ami azonban kissé józanul hatott, talán azért, mert a hatalmas ívű, dalszerű alaptémát Környei Zsófia igen korrektül, de egy csöppet talán mereven, hűvösen formálta meg – a hideg ezúttal mindenesetre nem futkosott a hátunkon.
 
Annál inkább magával ragadott Schubert Rohmann Ditta (gordonka) és Simon Izabella által előadott Arpeggione-szonátája. Rohmann Ditta egy öthúros barokk csellón (violoncello piccolón) játszott, ami abszolút ideális választásnak bizonyult, és tökéletesen eliminálta az örök problémát, hogy a darab a szokásos csellón természetellenesen magasan, brácsán pedig túlságosan (változtatás nélkül eljátszhatatlanul) mélyen fekszik: az öthúrú cselló legfelső e húrja ugyanis megfelel a gitár-hangolású arpeggione legfelső húrjának. Ennek következtében Rohmann mindenféle kényelmetlenség nélkül, lazán és elengedetten játszhatta el a darabot. Ám az előadás szépsége korántsem merült ki ennyiben, sokkal inkább a két művésznő hasonló előadói karakterében, az egész előadás nemesen érzelmes, álmodozó karakterében, a csodásan összehangolt agogikai árnyalatokban, a lágy és pasztell színek gazdag áradásában.
 
Az idei fesztivált, amelynek programja szinte kizárólag remekműveket foglalt magába, a művészeti vezetők zárták Debussy Kis szvitjének parádés és valószerűtlenül képszerű, szuggesztív előadásával. A két nagyszerű és legendásan szerény művésztől idén is csodálatos és gazdagító fesztivált kaptunk – köszönet érte.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2020. november 20-22.