Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) / Netflix
2020.11.25.

Vajon most összejön Amy Adamsnek és Glenn Close-nak? Igazából ez a legnagyobb kérdése Ron Howard új mozijának, hiszen a két színésznő összesen 13 Oscar-jelöléssel büszkélkedhet. Itt is mindent megtettek, hogy még közelebb kússzon az áhított szobrocska. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Régi navajo bölcsesség, hogy ha egy filmben rondára sminkelt embereket látsz, abból előbb vagy utóbb Oscar-jelölés lesz. Jó, azért árnyaljunk egy kicsit, és ne legyünk egészen igazságtalanok. A Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című film legvégén ugyanis kiderül, hogy a castingosok és a sminkesek elképesztő munkát végeztek, a megöregített, élettől meggyötört színészek ugyanis a megszólalásig hasonlítanak a valódi karakterekre. 
 
Ám az állítás második fele viszont már igaz: az alkotók szemérmetlenül hajtanak a legnagyobb filmes elismerésre, és e tekintetben majdhogynem semmit sem bíztak a véletlenre. Ilyen a nyersanyag (J. D. memoárja), ezt segíti a remek szereplőgárda, és mind a rendező (Ron Howard), mind a zeneszerző (Hans Zimmer) rutinos látogatója már az Oscar-gáláknak. De nem annyira, mint a két női főszereplő: Glenn Close-t ugyanis hétszer (!), Amy Adamst pedig hatszor (!) jelölték már. Kész csoda, hogy még egyikük sem kapta meg.
 
Ha rajtam múlna, akkor a jövő évi gáláról Close biztosan hazavinné a Legjobb női mellékszereplőért járó szobrocskát a folyton pöfékelő, életében számos hibát elkövető, ám az unokájáért még a lányával is szembemenő nagymama megformálásáért. Egyszerűen nincs olyan jelenete a filmben, amelyben ne feszítené szét a képernyőt, az elszánt tekintetével pedig vasat lehetne köszörülni. Ugyanakkor esendő is tud lenni, hiszen őt is mindenféle betegségek kerülgetik, járja a nyomortangót Kentucky valamelyik rozsdaövezetében, ahol még a jobbakból sem lesz végül semmi. Mert korán szülnek, a férjük iszik vagy lelép, ők pedig ott maradnak a gyerekekkel, s egy idő után már nem marad más, mint a cigi, a pia, a drog vagy a masszív önsajnálat. És ha azt a szót, hogy hallják, hogy álmok, visítva felröhögnek.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Ebből a környezetből próbál meg kitörni J. D. Vance, aki a Yale jogi karára jár, csinos barátnője van, vagyis minden adott, hogy szintet lépjen, és maga mögött tudja a „proliktól” (ahogy a filmben emlegetik az ott élőket) hemzsegő várost, gyermekkora helyszínét. A tandíj érdekében három helyen dolgozik, s éppen amikor állásinterjúra (pontosabban egy állásvacsorára) megy, hirtelen utána nyúl a múlt. Az anyja heroinnal lőtte be magát, így ismét elvonóra kellene vinni. J. D.-nek nincs sok választása, haza kell utaznia, hogy segítsen a nővérének, és a már sokszor elátkozott anyjának. Közben persze felidézi a gyermekkorát, és azt a pillanatot is, amikor az élete megfordult, amikor eldöntötte, hogy ad magának egy esélyt a kitörésre.
 
A tipikus amerikai álmot látnánk ebben a „vidéki balladában”, ha nem látnánk ugyanakkor a vidék menthetetlen lecsúszását is, ahonnan a legtöbb helybéli számára egyszerűen nincs menekvés. Ahogy a nagymama mondja egy adott pillanatban mintegy kijózanító leckeként: J. D. barátai három év múlva vagy segélyen élnek majd, vagy a sitten ülnek. És nem beszél a levegőbe: ezen a vidéken csak ritkán akad más alternatíva. És az sem túl fotogén. Ők a vesztesek, vagy legalábbis nem belőlük kerülnek ki az igazi nyertesek, és ezt tudják is magukról, így hát magasan tojnak a politikai korrektségre, az egészségükre, elhízottak és turkálóból öltöznek, és világosan látják, hogy igazán csak magukra számíthatnak. Ha valami ér itt még valamit, az a család, mondja a nagymama, s ez máskor bármilyen Disney-mesedélutánban megállná a helyét, itt inkább a keserű diagnózis része. Tetszik, nem tetszik, ez van. Ezért pisilünk az anyánk helyett, hogy ő ne bukjon le megint az új munkahelyén drogozás miatt.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ron Howard, aki egy időben igencsak jól vegyítette a kasszasikereket az igényes mozival (Apollo 13, Egy csodálatos elme, Frost/Nixon), az utóbbi időkben inkább csak a hullámzó minőségű Dan Brown-adaptációk nyomán került reflektorfénybe. Illetve azt a kétes dicsőséget is magáénak tudhatja, hogy a Disney az ő – igaz, elég hányattatott sorsú – mozija után (Han Solo filmje) állította le a nyakló nélkül ontott Star Wars-filmeket. A Netflix viszont, mely gyártónak úgy kell az Oscar a vitrinbe, mint a falat kenyér, láthatóan mindent magadott neki, hogy megint gurítson egy nagyot a gördülékeny minőségi filmek terén. 
 
Ám mindezek ellenére sem lett kimagasló mozi a Vidéki ballada. Adams és Close teljesítménye persze tényleg lenyűgöző, és igazából miattuk lesz igazán érdekes és szerethető az amúgy nagyon is kiszámított alkotás. És van még egy rejtett ékköve a lassan építkező balladának: Owen Asztalos, aki a fiatal J. D. Vance-t alakítja, és annyi traumán megy keresztül, hogy abból egy csapatnyi pszichológus megélhetne. A jólelkű, nagymama, nővér és anya Bermuda-háromszögében kallódó kiskamasz játéka igen megkapó és sokszínű.
 
Egy szó mint száz: akkor sem leszünk meglepve, ha a Vidéki ballada ott lesz jövőre a legjobbak között, és akkor sem, ha nem. Bár egy ilyen – mozis szempontból – csonka év igencsak nagy lehetőséget kínál a Netflixhez hasonló streamingszolgáltatóknak. Mert ebben a nagy filméhínségben már a közepesnél jobb mozi is gyógyírként hat.   
 
Címkék: Netflix 2020