Beszélgetés Urbanovits Krisztinával
2020.10.12.

Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy a diplomás művészettörténész úgy döntsön, néhány sikertelen felvételi után mégis Kaposvárra megy segédszínésznek, majd hogy létrehozzon egy független társulatot? Urbanovits Krisztina mindezek ellenére a független szcénában is klasszikus tanultságú színésznőnek gondolja magát. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Október közepén mutatja be a KV Társulat a Pofon című előadást a Trafóban, ami az erőszakról és annak következményeiről szól. Jellemző választás, ha a pályádra nézek.
 
Urbanovits Krisztina: Én Kaposváron indultam, és akkor abban a színházban minden évben volt olyan bemutató, ami nagyon aktuális témával foglalkozott, olyan közéleti kérdéseket vetett föl, amit fontos volt végigbeszélni. Gondolok például Mohácsi János 56 06 őrült lélek, vert hadak című előadására, de sorolhatnám még. Azokban a független előadásokban, amikben ma dolgozom, legyen az akár a KV Társulat, vagy más csapat, szintén aktuális kérdéseket boncolgatunk. Nőként különösen fontos számomra a párkapcsolati erőszak témája, ami a mostani bemutató tárgya.
 
R: A KV Társulat 13 éve működik. Így terveztétek annak idején Száger Zsuzsával?
 
Urbanovits Krisztina. Fotó: Kovács Judit
Urbanovits Krisztina. Fotó: Kovács Judit
UK: Az első előadást, a Fürdőszobát szinte ingyen csináltuk barátokkal. Akkor álmomban nem gondoltam, hogy még ha minimálisan is, de költségvetésből fogunk dolgozni, és évi egy-két bemutatót meg tudunk csinálni. Azt hittem akkor, hogy megmaradunk a jó értelemben vett „amatőrségben”. Szívfájdalmam, hogy nagyon szerettem volna állandó társulatot, ami a jelen anyagi helyzetetben elképzelhetetlen. Állandón persze a kötődést értem, nyilván mindenkinek lennének más feladatai máshol is. Közösségben gondolkodó ember vagyok, szeretem, ha kívülről is kapok impulzusokat. A színészi karrierembe még nekem is sok minden beleférne, de a KV-val, ha lassan is, de araszolunk fölfelé. Azt gondolom, hogy ma már, ha a szakmában meghallják a nevünket, az bizonyos szempontból garancia. A szakmai minőségre biztos, és arra is, hogy fontos társadalmi, közéleti kérdéseket dolgozunk fel.
 
R: Nagyon sok, látszólag tabutémához nyúltok, ha egyáltalán van még ilyen.
 
UK: Szerintem van, és a próbafolyamat alatt derül ki, hogy bennünk, színházi emberekben sincs egyetértés sok dolog megítélésében.
 
R: Hol van a tűrésküszöb? Mennyire függ ez a szocializációtól?
 
UK: Meghatározó, honnan jön az ember, milyen mintát kap otthonról. Ez változhat, sok minden tanulható, és változtathat az is a személyiségen, hogy milyen közegbe kerül valaki.
 
R: A színészek sokkal nyitottabban „használják” önmagukat, ami őszintébb viszonyokat teremthet a színpadon. Ugyanakkor ambivalens, mert a közelség miatt biztos van egy fokozott szemérem, elfojtás: másnap szembe kell nézni azokkal, akiknek sok mindent elmondtam.
 
Urbanovits Krisztina. Fotó: Kovács Judit
Urbanovits Krisztina. Fotó: Kovács Judit
UK: A Pofonban nagyon sok jó beszélgetés volt közöttünk. Az elején a rendező Kovács D. Dániel azt mondta, hogy ha véletlenül valamelyik szereplő életében volt hasonló trauma, mint amiről a darabban szó van, beszélünk róla, viszont azt ne várja senki, hogy meggyógyítsuk. De nagyon elgondolkodtató az egész, mert ha a mai eszünkkel, de akár az akkorival is visszanézünk korábbi párkapcsolatainkra, csináltunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Mindenkinél voltak határátlépések, és iszonyú jó volt, hogy tudtunk erről beszélni. Néhányunkban van annyi stressz és indulat, ami kifuthat oda, hogy olykor megengedhetetlen dolgot művelünk, amit utólag megbánunk. Kérdés, hogy működik-e bennünk kontroll. Az életünket szocializációban éljük, elfogadjuk a kimondott és a ki nem mondott szabályokat. Ugyanakkor az sem jó, ha egy párkapcsolatban olyan dolgokat is megengedünk magunknak, amit a nyilvánosság előtt nem. Tudatosan kell odafigyelni, mert mindannyiunkban rejlik annyi indulat – bennem biztos –, ahol már csak egy lépés kell, hogy elcsattanjon egy pofon. És nemcsak a férfiak tudnak bántalmazni. Nekem is volt már olyan párkapcsolatom, amire egyáltalán nem vagyok büszke.
 
R: Személyes történetekre épül a darab?
 
UK: Nem, arra nagyon vigyáztunk, hogy ilyenek ne legyenek benne. Senki nem fogja a magánéletét beleszőni, miközben mégis valahol benne van. Nem azt választottuk, hogy bemutatjuk valaki(k)nek a személyes sorsát és megrázó jeleneteken keresztül eljutunk valahova. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan működik a rendszer, hova tudsz fordulni, ha bajban vagy, milyen lehetőségeid vannak. Mindezt megpróbáljuk humorral, groteszk látásmóddal megfogalmazni, ami elemeli az egészet a valóságból. Fontos lenne a színházaknak kilépni az elefántcsonttoronyból.
 
R: Csehov elefántcsonttorony?
 
UK: Nem, de ha azt nézem, hogy minden évben valahol bemutatják a Sirályt, azért az elgondolkodtató. Ennél szélesebb merítés kelleme, még akkor is, ha, mondjuk, a Három nővéren keresztül is lehet mindenkit érintő, megrázó témákról beszélni. Elég konzervatívnak tartom az általam amúgy nagyon kedvelt művészszínházak repertoárját.
 
R: Miközben ezekbe a színházakba vágytál a többszöri főiskolai felvételi próbálkozással…
 
UK: Most is szívesen játszanék kőszínházi előadásban is, de ahogy már mondtam, Kaposváron olyan progresszív színházban játszottam, ami ugyan klasszikusokkal dolgozott, de minden évben volt egy-két, a társadalom felé kitekintő előadás. Nagyon jó klasszikus előadásokban vettem részt, én klasszikus tanultságú színésznő vagyok. Ahogy Babarczy László mondta, „Krisztina, magának semmi mást nem kell csinálnia, csak, amit itt tanult”. És azt is csinálom, amit ott tanultam, abból merítek ma is. A független előadásokban is. Azzal, amit Ascher Tamástól tanultam, akinek talán a legtöbbet köszönhetek a pályámon.
 
R: Mit tanultál tőle?
 
UK: Mindent. Világlátást, szemléletet, a dolgokhoz való viszonyulást, a humor és az irónia elengedhetetlen fontosságát, azt, hogy a szabadon gondolkodás alapvetés. 
 
R: Ez a függetleneknél jobban megvan, mint a kőszínházaknál?
 

UK: A társadalmi kérdésekhez való bátor hozzányúlás jobban jellemző a függetlenekre, mint a kőszínházakra. Az, hogy utána milyen minőség születik, már bonyolultabb. Egyáltalán nem állítom, hogy a független színházi bemutatók szuperek, a kőszínháziak meg porosak, avíttak. Nekem a tavalyi évad legnagyobb színházi élménye A Kertész utcai Shaxpeare-mosó volt az Örkény Színházban. Olyan nyelven szólal meg, amitől szétrobbannak a színház falai, a társulaton is látszik, hogy nagyon komoly lendületet kapott, fantasztikus az előadás. 
 
R: Néhány hónapot töltöttél New Yorkban. Megváltoztatta a gondolkodásmódodat? 
 
UK: Nagyon! A látott előadások nem voltak a legprogresszívebbek, bár láttam néhány fantasztikus bemutatót a Brooklyn Academy of Musicban, találkoztam Robert Wilson, Pina Bausch színházával vagy Declan Donnellan híres társulatával. Nagyon sokat jártam a Broadway-re, ahol konzervatív, de abszolút profi darabokat láttam. Amit ott megtanultam, az a színészetről való nagyon más gondolkodás. Nagyon kemény világ ez: attól, hogy valaki játszott egy darabban, nagyon jó volt benne, nem biztos, hogy utána is színész marad. Lehet, hogy pincérkednie kell, de ők ezt nem sorstragédiaként élik meg, része az életüknek. Aki ezt a nagyon rizikós szakmát választja, annak tudomásul kell venni, hogy ezzel jár.
 
R: El tudod ezt képzelni itthon?
 
UK: Ez már van. Több tehetséges fiatal színészt ismerek, akik már így élnek. Nyilván megnyugtató állapot, amikor az embernek biztos egzisztenciája van. De nálunk azt is gondolják, hogy ez jár, Amerikában meg nem gondolják. Azt tanultam meg kint, hogy nagyon meg kell becsülni a feladatokat.
 
R: Elmennél pincérnőnek két bemutató között?
 
UK: Igen, ha az választás, hogy valami rossz szerepet játsszak, amihez nincs is kedvem, vagy inkább pincérkedjek, az utóbbi mellett döntenék.
 
R: Mindenáron azt akartad csinálni, amit most csinálsz, miközben lett egy másik diplomád.
 
UK: Igen, de nem vettek föl a főiskolára. A szüleim elvárása volt, hogy legyen egy diplomám. Így lettem művészettörténész.
 
R: El tudod képzelni magadat azon a pályán?
 
UK: Az imádat megmaradt a képzőművészet iránt. A művészettörténészek a világ legműveltebb emberei. Az igaziakra gondolok persze, nem magamra. Marosi Ernőre például, aki sok nyelven beszél, mindent tud kultúrtörténetből, irodalomból, történelemből, stb. Nekem egy élet is kevés lenne ezredrészét megtanulni. Elvégeztem az egyetemet, erre nagyon büszke is vagyok, de igazából soha nem éreztem, hogy ezt akarom csinálni. Ott is azokat az oltárképeket nézegettem órákig, ahol szinte színházi jelenetek vannak. A történetek izgattak jobban, kevésbé az ábrázolás.