Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FREESTYLE SHAKESPEARE

Kertész utcai Shaxpeare-mosó / Örkény Színház
2019. okt. 7.
Eminens fordítási gyakorlat és színes szélesvásznú drogprevenciós körkép egyenesen a bulinegyed szívéből: Bodó Viktor végre újra Magyarországon. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Időről időre fellángol a művita arról, hogy a következő generációnak odatolhatjuk-e a képébe változatlan formában a klasszikusokat, avagy serényen újra kell fogalmazni mindet ahhoz, hogy egyáltalán kézbe vegyék őket. Lebutítani és kiherélni, ahogy a kánon tagjait kardlappal védők mondják, közel hozni és érthetővé tenni, ahogy az újdondászok prédikálják. Mások a célok, pedig a válasz pofonegyszerű: ha azt akarjuk, hogy tényleg elolvassák, urambocsá, élvezzék a klasszikus műveket, elemi érdekünk az újrahangolás. És könyörgök, ne nézzük hülyének a diákokat: akit igazán sikerült megfognunk egy mai ritmusú szöveggel, fogadjunk, hogy aztán veszi a fáradságot, és megnézi szépen, hogy az eredetiben mi is állt ott. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Erre most fokozottan szükség is van, és még a Shakespeare-tudóknak is: nem mintha ne lehetne jól felismerni az elsőtől (majdnem) az utolsó pillanatig a Rómeó és Júliát az Örkény színpadán, rendesen végigmegyünk a sztorin jelenetről jelenetre. Inkább amiatt, mert Závada Péter és a társulat imprói alapján készült kanavász kifejezetten felcsigáz, hogy fellapozzak egy-egy helyet az eredetiben. Amúgy megvan minden, ami ott, vagyis Bodóék nem találták fel a spanyolviaszt, igaz, nem is ambicionálták azt: ahogy a Gábor Sára írta remek, a fókuszba kerülő témákat egytől egyig szépen aláhúzó műsorfüzetből kiderül, a rendező megrendelése a szerzőnek úgy szólt, hogy itt és most beszéljen minden szereplő, a költészetet szigorúan kilúgozva a szövegből. 

Rómeó és Júlia költészet nélkül?! Ki hallott már ilyet? Bevallom, hogy míg Shakespeare politikai (vagy azzá tehető) drámái kapcsán egyszerre várom és unom a borítékolható aktualizálásokat, a világ leghíresebb szerelmi tragédiája kapcsán nem gondolkodtam sokat azon, hogy mi másról is szólhat ez a darab azon kívül, amiről evidensen beszél. 

Jó, persze, két, egymást különösebb ok nélkül szívből gyűlölő család, lásd még kettészakadt ország és más közhelyek, ez túl magas labda, nem is csapja le itt senki. De mi történik, ha egy ennyire lelkes és odaadó csapat, mint most a Bodóé, már-már szociológiai és pszichológiai pontosságú karakterábrázolással közelít a korhoz és a helyszínhez, és minden további következtetését tényleg és szó szerint abból vonja le, ami az utcán hever? Nincs dokumentarizmus, se a lapon, se a színpadon, helyette a végeredmény inkább véres groteszk, kegyetlen paródia, a buborékon túli világra nyíló kétségbeejtő panoráma. 

Elöl: Kókai Tünde
Elöl: Kókai Tünde

Mint utóbb megtudtam, a Kertész utcai autómosó több okból is emblematikus hely a VII. kerületben, ám óvatos duhajként valahogy úgy érzem, hogy ami ott történik vagy történhetne, az jobb, ha ott is marad. Schnábel Zita, aki az Örkény történetében először vette észre, hogy a színpad valójában sokkal tágasabb, mint azt bárki is gondolná, elképesztő dolgot művelt, amikor hiperrealista gondossággal odaépített egy többfunkciós autómosót az orrunk elé. Ide gördül be egy/a Shakespeare (vagy Shaxpeare, ahogy tetszik) nevű automobil, amit nem egyszerűen lemosnak, hanem pillanatok alatt szétkapnak csavarjaira, hogy aztán a fürge kezek kicsit másképp, de épp olyan gondossággal összeszereljék újra. A Shaxpeare-mosóban véletlenül sem a gyalázatot mossák le, cserébe viszont új alvázszámot ütnek a spécin feltuningolt verdára.

Schnábel Zita előadásépítő tere rögtön a nyitó képben egyszerű trükkel bizonytalanítja el érzékelésünket, és a nyíló-csukódó, önmozgó és a gravitációnak is fittyet hányó díszletben bőven marad két felvonásnyi szufla. Nagy Fruzsina körúti casual jelmezeit bármelyik suhogósmelegítő-szakosztály megirigyelné: szinte még az őket magukra rángató emberek kipárolgását is érezni a nézőtéren. (A Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói meg a bulijelenethez készítettek agyament kreációkat: be lehet vésni a jelest.) A tér szépen magához hajlítja a szöveget és az akciót: úgy értem ezt, hogy ez a szöveg tényleg csak ebben a közegben tud úgy megszólalni, ahogy itt. 

Van arra egy tétova és/vagy veszélyes rendezői próbálkozás, hogy már az előcsarnokba lépő néző megérezze, mi vár rá odabent: a premieren az éles akciójelenet dermedt riadalmat keltett, tán nem csak bennem. Mindegy, a lényeg a színpadon van és marad, kitartóaknak még a szünetben is jut bonbon. A gátlástalan, az előadás normál tér- és időbeli kereteit szétrúgó, gyakran a színházi helyzetre kacsingató gegparádé amúgy Bodó Viktor aranykorát, a Motel és a Ledarálnakeltűntem világát hozza elő: nincs az a szó, kép, hangsúly, gesztus, amiről egy újabb vicc vagy popkulturális utalás, filmes allúzió (Tarantino lájkolná ezt az egészet) ne jutna az alkotók eszébe. De nem csak az, hiszen rengeteg referenciális kiszólás jut a mai Budapest szánalmas kisvilágainak: a patronok szünet nélkül robbannak, az igazi truváj a rendszerszintű, mert mindig pontos időzítésük. Mégis nagyon más ez, mint a szintén előkép A revizor kortárs politikai kabaréja, ahol a híreket bújó nézőt kínálgatták és kóstolgatták: itt viszont egy olyan valóságra nyitnak ablakot, amit legszívesebben örökre csukva tartanánk. 

Jéger Zsombor, Máthé Zsolt, Polgár Csaba, Patkós Márton és Vajda Milán az előadásban
Jéger Zsombor, Máthé Zsolt, Polgár Csaba, Patkós Márton és Vajda Milán az előadásban

A már említett szétcsavarozáson túl határozott kézmozdulatok lökik a mába az agyonhasznált sztorit. Rómeó és Júlia nem két, a felnőttkort nem megérő gyerek, hanem mindjárt a harminchoz közelítenek, elveszettségük és tanácstalanságuk, menekülésük a szex, drog, rock’n’roll szentháromsága felé ebből az irányból okadatolható, és eleve tragikusabb holmi kamaszkori tapogatózásnál. Szüleiknek megvan a maguk baja és hülyesége, a hirtelen felnőtt kölykök csak újabb koloncot jelentenek nekik. Bodónak a keze alá dolgozik Shakespeare, amikor koncentrikus körökben terel a főszereplők köré további csoportos szereplőket: Rómeó haveri bandája, Júlia családja, meg az olyan, a játékon kívüli, mert arra felülről rálátó alakok, mint Lőrinc vagy a Herceg szépen simulnak a nagy képbe.

Eddig akár úgy tűnhet az olvasónak, hogy a Kertész utcai Shaxpeare-mosó egy jól működő Bodó-előadás, valami, amihez hozzászoktunk, ám ami évek óta hiányzik az életünkből, és nem is feltétlenül téved: pontosan ott, akkor és úgy nevetünk, sírunk, borzongunk, ahol, amikor és ahogyan a rendező parancsolja. Ez jelen színházi közállapotainkat tekintve nem kevés, sőt nagyon is sok, de amitől ez az este igazán jól működik, az az Örkény lubickoló csapata. A színpad megnövesztésével párhuzamosan jutott sok-sok hely humorérzéknek, meghökkentő átalakulásoknak, a komfortzónán túli világ feltérképezésének, és a Bodó-előadások elengedhetetlen hozzávalóinak, a totális és gátlástalan(nak látszó) őrületnek. Mert ha valamitől, hát éppen tőlük lesz mindez jobb és több, mint "valami kardos-baszós mozi".

Persze, tudtuk az Örkény színészeiről, hogy jók, nagyon jók, igen jók, most azonban a Bodóval való találkozásuk újat hoz. Talán csak én figyeltem rosszul, mindenesetre a rendező pályáján gyakran éreztem a színészt végrehajtó személyzetnek, akinek elsődleges felelőssége kimerül abban, hogy a masinériát működteti. Most azonban másfajta, személyre szabott ajánlatot kaphattak a színészek, amit, úgy tűnik, élvezettel színeznek tovább. 

Nagy Zsolt és Takács Nóra Diána. A képek forrása: Örkény Színház
Nagy Zsolt és Takács Nóra Diána. A képek forrása: Örkény Színház. Fotók: Horváth Judit

Kapulekék például simlis újgazdagok: hogy Hámori Gabriella miből és mit csináltatott meg magán, afelől nem hagy kétséget a dúvad, a nőt (és a világot) tulajdonaként kezelő Csuja Imre. Csákányi Eszter dajkáján valamikor Woodstock környékén megnyomtak egy gombot, és azóta levegővétel nélkül löki a sódert. Hogy Rómeó miért kolbászol naphosszat az autómosó környékén, magyarázza a Montág-házaspár puszta megjelenése: az első ránézésre komikus Felhőfi-Kiss László és Takács Nóra Diána páros kapcsolatában sok ki nem beszélt történet feszül, amit végül is csak dallal lehet körbeírni. (Ráadásul hogyan!) Az egymás torkát átharapni készülő családok közötti titokzatos béke(?)bíró a fenséges Herczeg: Gálffi László tartásból, mozdulatokból, nézésből kreál maffiafőnököt. Mácsai Pál pedálozó kerületi drogbáró Lőrince az eleve nem rózsás külvilág közvetlen felszíne alatt tenyésző mocsok teljhatalmú ura. Leegyszerűsítve mondom ide vagy oda csapódó-tartozó sleppnek a többieket, ahol egytől egyig kimunkált, stramm alakítások sorjáznak, csak kettőt ragadok ki igazságtalanul: Vajda Milán szelídmaci-Benvoliója olyan antrékat kap, mint senki más, Polgár Csaba mindenkibarátja-Mercutiója percenként képes robbanni és robbantani. 

Na és a szerelmesek? Persze, ők is ott vannak az őrület kellős közepén, de a körítés olyan színes és hangos, hogy néha mintha elfeledkeznénk róluk. Patkós Márton Rómeója és Kókai Tünde Júliája a magányban, a kiszolgáltatottságban és a reménytelenségben kapaszkodik egymásba. Mindketten túl vannak ezen meg azon, próbálnának változtatni, de nem nagyon lehet, mert nem nagyon szabad. Túl késő nekik, túl késő nekünk? És hogy aztán a legvégén ki sétál el kivel a puha füstködben, derüljön majd ki az Örkény színpadán. 

Az előadás adatlapja az Örkény Színház honlapján itt található.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek