A regényfolyam elbeszélő főhőse írónő, akinek több művével, művei keletkezésével megismerkedünk. Nem azt a fogást használja, amely mára kissé meg is kopott, hogy az éppen olvasott regényt írja, de a tetralógiából világossá válik, hogy képzelt írásai a legszorosabb összefüggésben állnak azzal a valósággal, amelyet a valóságos regényekből megismerünk. Új művében is megismétlődik ez: a főhősnő egyik írói ambíciójú barátnője pontosan azt a valóságot írja meg egy novellában, amely a történet egyik szála. Nem tudom, hogy ebből milyen következtetéseket lehet levonni magukra Elena Ferrante regényeire a tények vonatkozásában (vajon ő maga-e Lenù, s vajon valóban volt-e egy zseniális – angol és magyar fordításban briliáns – barátnője stb.), de az bizonyos, hogy az író alapvető törekvése a közvetlen valóság illúziójának megteremtése – méghozzá nem dokumentatív, hanem történetmesélő eszközökkel. Mindez a verizmus és a neorealizmus olasz hagyományához köti Ferrantét. S talán az is ezzel függ össze, hogy kilétét titokban tartja, hiszen az „igaz történethez” kevésbé tartozik hozzá a szerző, mint a kitalálthoz.

Öt év után az alapvető szerkezet nem változott meg, csak meg lett fordítva. A tetralógiában Nápoly alacsony társadalmi rétegeiből, a telepről „szöknek meg” néhányan, s emelkednek magasabb társadalmi pozícióba, míg a többség ott marad, ahol született. Az új regény megint csak visszaemlékező-elbeszélő főhőse, a kiskamasz lány viszont fölemelkedett (tudós középiskolai tanárrá váló) apjának alacsonyan maradt rokonaihoz száll alá. Nápolyban ez topográfiai magasságot és alacsonyságot is jelent. A Vomero dombján, vagy a San Giacomo dei Capri tetején, amelynek tömegközlekedése a függővasút, laknak a jómódúak és műveltek, a tengerszint iparnegyedében a munkások és munkanélküliek. S ami a tetralógiában jelentős motívum, és itt sem jelentéktelen, a nyelv is megkülönbözteti őket. Az alacsony társadalmi osztályok nápolyiul beszélnek (egy más régiókban már alig érthető tájnyelvet), a magasak olaszul. A kislány neve is különböző: fent Giovanna, lent Gianni. S még a szépnek és a csúnyának is van szociális vonatkozása.

Az új regényt keretezi, hogy elején Giovanna egy kihallgatott mondatból arra következtet: apja csúnyának találja; a regény vége felé viszont az a fiatalember, aki maga is a fölemelkedettek közé tartozik, s akibe titokban szerelmes, azt mondja neki, hogy szép. Az apai mondat valójában úgy hangzik, hogy lánya az ő húgára hasonlít, akivel – mivel odalent maradt – minden kapcsolatot megszakítottak, s a kislányban föltámad a vágy, hogy megismerje nagynénjét és világát. Ebből a kiindulópontból következik a fordulatos fejlődésregény, amelyben éppolyan szerepe van a (női) kamaszság kínjainak és gondolat- vagy tett-kísérleteinek, a (női) testtel és arccal való szembenézésnek, mint mindezek társadalmi tükröződésének alul és felül.

A felnőttek hazug élete közhelyes és nem is egészen találó cím; inkább a felnőttek kínjairól és őszintétlenségéről van szó, amelyek éppúgy megismétlődnek a kamaszoknál is. Kiderül, hogy az apának – noha szereti feleségét és lányát – tizenöt éve szeretője legjobb barátjának felesége. Ez fölrobbantja a házasságot és tönkreteszi apa és lánya viszonyát. A nagynéni nagy szerelme és szeretője egy rendőr volt, akinek halála után szoros kapcsolatba lépett a családjával; az özvegy és a nagynéni együtt gyászolják a férjet. A történetben kulcsszerepet kap egy karkötő, amely körbejár, mint a csön-csön gyűrű, s újra meg újra hazugságokat, vagy inkább öncsalásokat leplez le.

A nagynéni, Vittoria a könyv legmarkánsabb alakja. Modellje a Nápolyi regények Lilája, annak zsenialitása nélkül. De sugárzó erejű, szélsőséges karakter, hatalmas szeretetre és feneketlen gyűlöletre képes, néha ugyanazzal a személlyel szemben. Ferrantét talán Proust bátorította, akinek újítása volt, hogy egymást néha majdhogynem kizáró, de legalábbis homlokegyenest ellenkező vonásokból alkotta meg alakjait. Mindenesetre a regény kétszer is utal rá, hogy Giovanna Az eltűnt idő nyomában olvasásával bajlódik. Először még csak egy fontos jelenet felidézésével a Swann oldalából, amikor felsővárosi barátnőivel – apja szeretőjének két lányával – azon tűnődik, hogy leköpje-e szülei fényképét. (Proustnál a zeneszerző Vinteuil lánya cselekszi ugyanezt.) Másodszor pedig akkor, amikor titkos szerelme, Roberto, a milánói professzor – akinek gyönyörű alsóvárosi menyasszonya Giovanna barátnője – olvasmányairól érdeklődik. „Dadogtam valamit… arról a nehéz, végeérhetetlen könyvről, amit hónapok óta nem tudok befejezni, és ami az eltűnt idő felkutatásáról szól.”

Milyen regény A felnőttek hazug élete? Igen magas színvonalú lektűr. „Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet”, amely vitatja a magas irodalom és a népszerű irodalom, a nagyregény és a lektűr közötti megkülönböztetés elvi lehetőségét. Én azonban tartom magam ahhoz, hogy a lektűr értelmes fogalom. (Némiképp kitérő jelleggel megemlítem, hogy azért idéztem itt a híres Mallarmé-verskezdetet Illyés Gyula fordításában, mert a nápolyi tetralógia negyedik kötetének egyébként meggyőző fordítója, Verseghi Anna nem vette észre, hogy a főhős idézőjel nélkül verset idéz, s ezért ilyen prózai módon magyarította a mondatot: „A refrént is hallani véltem, amivel elegánsan felmenti magát: nincs mit tenni, a test erőtlen, és én minden létező könyvet elolvastam”. Ez nemcsak a fordító hibája, aki nem fogott gyanút, hogy egy prózában majdhogynem értelmetlen mondatot adott vissza, hanem a magyar könyvkiadásé is, amely takarékoskodik a szövegek ellenőrzésével. Ha – mint fél évszázada – négy-öt-hat hivatalos olvasója lenne a fordításoknak, valaki biztos észrevette volna.)

Ami Ferrante könyveinek lektűr-jellegét illeti, egyrészt bizonyos – hogy úgy mondjam – srófra járások tűnnek fel. Még a legszínesebb és legeredetibb figurák is számos vonásukban megismétlődnek (Lila és Vittoria), vagy a féltékenység tudásra, emberekre.

„– Én is csak azért kedveltem, mert azt hittem, bejön neked. ? – Ne már! ? – Pedig de. Ha neked megtetszett valaki, azonnal bebeszéltem magamnak, hogy nekem is bejön. Így volt ez, mióta csak az eszemet tudom” – árulja el egy beszélgetésben Giovannának egy barátnője. Ez azonban a tetralógia egyik főhősének, Lilának a rosszabbik oldalára éppúgy jellemző. Ugyancsak feltűnő az apa stréberségének és a nápolyi sagában Nino Sarratore brutális politikai, kulturális és erotikus stréberségének hasonló mozgatórugója, noha az utóbbi jóval színesebb és gazdagabb figura. Maga a rokonszenves ideológia, a feminizmus és az elesettekkel való szolidaritás a cselekményekben gyakran ideologikussá válik.

Másrészt van Ferrante könyveiben bizonyos túlmagyarázás, túlbiztosítás. Egyetlen példát hozok. Gianni húszas évei elején járó barátnőjét (a rendőr lányát) családja és főképp Vittoria csak akkor engedi elutazni vőlegényéhez, ha valaki elkíséri. A kamaszlány vállalkozik erre, de Milánóban kiderül, hogy Robertónak az első estén kollégáival kell találkoznia, és az eseményre mindkét lányt elhívja. A menyasszony azonban nem szeretné, ha Gianni is jönne.

„…nem állta meg, hogy időről időre meg ne jegyezze: tényleg nem muszáj velünk jönnöd, maradj itthon és fújd ki magad; bárcsak én is maradhatnék, de nekem muszáj elmennem, ha te tudnád, milyen gőgösek ezek az emberek, másról sem tudnak beszélni, csak az egyetemről és az ottani problémáikról. Ezek az elszólások tulajdonképpen a saját félelmét leplezték le, s minden bizonnyal azt gondolta, engem is visszatántorít.”

A dőlten szedett részt nevezem túlmagyarázásnak, bizonytalanságnak (amelyről egyébként Ferrante is említést tesz interjúiban), hogy az általa előállított helyzetet az írónak még értelmeznie is kell. Az ilyesmivel tele vannak a nápolyi regények és az új nápolyi regény is.

Szóval Elena Ferrante – szerintem – csak egy lektűríró. Érdemes összevetni regényeit bizonyos közös vonások alapján Alberto Moravia La ciociarájával (Egy asszony meg a lánya), egy igazi remekművel. De ez a "csak" – ahogy Lukács György szokta volt mondani – egy egész világ. Tanít és szórakoztat, vannak nagy pszichológiai és szociológiai felismerései, hatásosan el tudja indítani és le tudja zárni történetét, van egységes látásmódja, képes emelkedni és süllyedni az olvasóval. Műfajában zseniális és elsőosztályú. Az új regényt Király Kinga Júlia – benyomásaim és néhány szúrópróba alapján – kiválóan fordította.