A rendszerváltás utáni irodalomról
2020.09.28.

A magyarországi rendszerváltás 30. évfordulóján a kultúra különféle ágazatainak változásait vettük szemügyre. Nem biztos, hogy az irodalomban következett be a legmélyebbre ható átalakulás, ám az élet kisebb és nagyobb változásait, az ország és polgárainak sorsát, a világ jelenségeit mégis az irodalom képes – ha képes – szavakkal azonmód megragadni. Áttekintésünk szükségképpen vázlatos, a téma tanulmánykötetet kívánna. MERÉNYI ÁGNES INTERJÚJA.

Revizor: A rendszerváltás irodalmi közhelye, hogy vártuk a fiókba zárt nagy művek előkerülését, de nem került elő semmi. Miért nem? Másként kell-e tekintenünk ettől a Kádár-rendszer kultúrpolitikájára? Megírták-e vagy sem a kádárizmus titkos regényét vagy eposzát? Megírták-e magának a rendszerváltásnak a regényét vagy drámáját?


Bazsányi Sándor: Azért sem kerülhettek elő a nagy művek a rendszerváltozás után, mert (sokszor ugyan késleltetve, de) megjelenhettek, akár az ellenőrzött nyilvánosságban (Nádas Péter), akár külföldön (Konrád György) vagy szamizdatban (Petri György). Az egyetlen nagy mű, a hatvanas években megírt Karnevál (Hamvas Béla) is megjelent a nyolcvanas években, jócskán megkésve, késleltetett és torz recepcióval tehát.

Nagygéci Kovács József: Lehet, hogy nem került elő a fiókokból semmi, de ez még messze nem teszi utólag igazolhatóvá a Kádár-kor kultúrpolitikáját, ahogy egyetlen diktatúra sem lesz jó attól, hogy benne értékes művek születnek. A walesi bárdok nélkül sok minden nagyon más lenne a magyar irodalomban, ettől még az 1848/49-es levert szabadságharc levert szabadságharc marad és jobb lett volna, ha győzünk. És ki tudja, mik és hogyan íródtak volna meg, ha békés építkezéses időszak lett volna 1948 és 1990 között Magyarországon, benne a határon túli irodalommal, nem emigránsirodalommal, hanem mondjuk a „tartósan külföldön élők” irodalmával. (A sárospataki református Nagykönyvtárban egy teremben őrzik Király István és Cs. Szabó László könyvhagyatékát. Szép együttállás, de még jobb lett volna, ha ez a két nagy egy országban alkothat.) Irodalomtörténetileg biztosan jobb lett volna a helyzet, ha nem kell politikailag cenzúrázni a 20. századi szerzők életművét, és megjelenhettek volna teljes kritikai kiadások. A kérdések második csoportjához: Megírták, sőt még mindig írják. És ez örvendetes. Addig kell írni, ameddig van tanú, és az lenne a legjobb, ha soha többé nem kellene lemondanunk a különböző szempontokról.

A kádárizmusról eleve a poétikai pozíció is sokat elmond: nem lehet nem észrevenni, hogy az írók többsége nem csak szakaszokat lát a magyar történelemből, hanem végre egyben is szemlél. Ez az, amit a „homo kádáricus” nem tehetett és nem is tett meg. György Péter írja az Apám helyett című kötetében, hogy az 1956 utáni „kiegyezésnek” ez volt az alapja: mindent zárójelbe tenni, ami előtte volt, ’56-ot is, ’44-et is, mindent. Miközben ez lehetetlen, 1848 és 1867 nélkül nem értjük az első világháborút, Trianon nélkül a másodikat, a második nélkül a kommunista diktatúrát és egyáltalán, nem értjük magunkat a többiek nélkül. Pár önkényesen kiragadott példa: Végel László Temetetlen múltunk című korszakos önéletírása a Vajdaságból, Vida Gábor Ahol az ő lelke című nagy Trianon-regénye, Nagy László Mihály A sátán fattya című megrázó regénye Kárpátaljáról, Péntek Orsolya család-, ország-, monarchia- (és még legalább négy-öt címke állhatna itt) regénytrilógiája, Vass Norbert novellái a kilencvenes évek elejének időszakáról, Kukorelly Endre TündérVölgye és Romja részletekben akár még történelemtankönyvben is helyet kaphatna. Nádas Péter, Esterházy Péter, Závada Pál kötetei, Márton László Árnyas főutcája mind arra példák, hogy egy történelmünk van, és az a különböző regiszterekben megszólaló, de ugyanazon hangokból építkező nyelven mondható el és mondandó el.


R: Hogyan újult meg az irodalom az elmúlt 30 évben? Melyek a kilencvenes és a kétezres évek jellemző trendjei?

B.S: Eleinte szinte töretlenül folytatódtak a nyolcvanas évek folyamatai (ún. új próza, ironikus líra stb.), azután folyamatosan új irályok és szempontok jelentkeztek: új érzékenység a valóságábrázolás igényével (pl. Barnás Ferenc), új érzékenység a társadalmi valóság vesztesei és megalázottjai iránt (pl. Erdős Virág), a történelmi emlékezet epikus ápolása (pl. Závada Pál), a Kádár-korszak feldolgozása (pl. Györe Balázs), régi műfajok újragenerálozása (pl. Térey János verses regényei), regionális ábrázolások (pl. Szilasi László), eladhatóság-lektűrösödés (pl. Grecsó Krisztián)... Ezzel párhuzamos folyamat az irodalmiság, irodalomértés, irodalomkritika, irodalmi mező teljes átalakulása.

N.K.J: A fentiek mentén továbbhaladva: a nagy elbeszélések, az epikus számbavétel lett a meghatározó. A történetek eltűnését panaszolták sokan, holott épp hogy megjelentek végre a történetek. Fragmentáltan? Igen. Küzdve az emlékezéssel, mint definiálhatatlan fogalommal? Igen. Mégis sikeresen? Igen és igen. Miközben prózistáink világokat teremtettek, ezekbe a világokba bele lett teremtve a feldolgozást igénylő huszadik század, még Darvasi László és Háy János törökkori történeteibe is. A látszólag a csak a holokausztról szóló szövegekbe is. Az irodalom határán mozgókba is, mint amilyenek a Cseh Tamásnak írt Bereményi-szövegek. (Megjegyzem, bőven az irodalom határian belüliek ezek, az évek óta irodalmi Nobel-díjra (joggal) esélyesként emlegetett Krasznahorkai-Nádas páros mellett nálam Bereményi Géza a titkos favorit. Sosem fogja megkapni, de én mindig várom, most, a Magyar Copperfield után még inkább.) De ha ezek a regény évtizedei voltak is, kiemelkedő költők és drámaírók is kiemelkedő kötetekkel, darabokkal és életművekkel voltak jelen. Még a szövegalapú színjátszás helyett működő, egyszerűsítve alternatív színház is termékenyítőleg hatott, sok bátor kísérlet született. Minden évre jutott kiemelkedő kötet, a Jelenkor néhány évvel ezelőtti érdekes játéka 1986-tól számítva listázta a 30 év 30 legjobb/legfontosabb kötetét, benne Kántor Péterrel, Takács Zsuzsával, Tolnai Ottóval, Kemény Istvánnal, Térey Jánossal, Parti Nagy Lajossal, Tóth Krisztinával, Petri Györggyel, Tandori Dezsővel és Borbély Szilárddal és még sokan másokkal. Ezek azok, akik klasszikussá válónak tekinthetők, de az én listámon ott van Szálinger Balázs és Visky András, Izsó Zita és Győrffy Ákos is, itt sem sorolok többet, mert az azt sejtetné, hogy teljes listát akarok adni, holott itt is csak a mindennapi olvasmányaim szerepelnek. Trendeket biztos észlelnék, ha keresném. De nem keresem, az olvasó beszél belőlem.


R: Hogyan változott meg az irodalmi élet (a könyv- és a lapkiadás, az online írás-olvasás-publikálás elterjedése) szerkezete az elmúlt három évtizedben? Milyen fontos új kánon-tényezőket, témákat és szereplőket láttok az irodalomban?

B.S: A médiumok változásával megváltoztak az olvasói szokások: gyorsan, tematikus, ideológiai, politikai egyszerűsítésekkel olvasunk. Ezeket az igényeket bizonyos tendenciák vagy írók kielégítik (pl. Krusovszky Dénes regénye), de bizonyos egyéni poétikák ellent állnak (pl. Bartók Imre regénye). Az ún. esztétikai szempont vagy ellaposodott (üres szépelgéssé vált) vagy háttérbe szorult. Nem is annyira esztétikai kánonok vannak, mint inkább ideológiai vagy népszerűségi szempontú kánonok.

N.K.J: Mint a viccben: „Hogy vagy? Jól. Bővebben? Nem jól.” Hogyan változott? Nagyon. Bővebben? Nem nagyon.
Bármit szabad lett kiadni. Egy interjúban Baka István költő 1994-ben azt mondja, túl sok vers jelenik meg, úgy értve, hogy bármi megjelenhet és sok a silány kötet. Biztosan igaza volt/van, mégsem gondolom, hogy baj lenne, ha sok jelenik meg. Ha az irodalom futóverseny lenne, csak jobb lenne, ha a versenyben dőlne el a győztes személye, és nem már ott, hogy ki állhat eleve rajthoz. A pályára nem felengedni: ez biztosan megváltozott, ma már bárki pályára léphet, vagy építhet magának pályát, ahol maga válogatja meg a versenyzőket. A legvégén a koszorú elnyerését (nem az ilyen-olyan szervezetekét, hanem a halhatatlanságét) úgysem a politikai, gazdasági szándékok, lájkok és informális kapcsolatok hálójának szövésmintái döntik el. Sokféle kánon van és már biztosan nem csak egy-egy egyetemi katedráról (folyóirat-szerkesztőségből, politikai pozícióból, kávéházi körből etc.) véleményeződik, irányítódik, alakul. És ez a sok szerintem: jó.

Új témák, szereplők nincsenek, miért is lennének, az összes megvolt már évezredekkel ezelőtt, csak minden új korszak rájuk csodálkozik, mert elfelejtette, hogy ismeri őket. Nem olvastam az elmúlt húsz évben olyan szépirodalmi alkotást, amihez ne tudnék legalább egy görög-római, vagy bibliai előképet azonnal mondani. A szerkezet meg: az online nem ölte meg a könyv és lapkiadást, szerkesztői tapasztalat, hogy a print megjelenés átkerült a delikát kategóriába. Ahogy a koncert és színházélményt (a mozit is!) nem eltörölte a bárhol bármikor meghallgathatóság/megnézhetőség, épp ellenkezőleg: az igazi jelenlét értékesebb. Ma már szöveget bárki bárhol közölhet, de nyomtatásban valahol megjelenni: magasabb rendű. Viszonylag gyakran történik meg, hogy az ilyen-olyan online fórumokon olvasható írások végül összeállnak kötetté. Az ugyanis a csúcs.