Daniel
2020.08.12.

Ezekhez az érzelmekhez dán kezek kellenek. Az egy éven keresztül az Iszlám Állam túszaként raboskodó Daniel Rye története a lelkünkre pályázik és nincs menekvés előle. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

Ha groteszk vígjátékokról van szó, nem sokan érhetnek Anders Thomas Jensen nyomába, aki a Daniellel most bebizonyítja, hogy a visszafogott, humanista drámához legalább annyira ért. Jensen ezúttal csak íróként van jelen, a rendezői széket Niels Arden Oplev, a Tetovált lány rendezője és a filmben színészként is megjelenő Anders W. Berthelsen foglalja el. A hármas tökéletes csapatnak bizonyul Puk Damsgaard valós eseményeket feldolgozó könyvének megfilmesítésére.
 
Daniel Rye (Esben Smed) története 2014-ben bejárta a dán sajtót, miután 13 hónap raboskodás után az ISIS szabadon engedte. A fiatal tornász egy baleset miatt kénytelen volt ideiglenesen pályát váltani, így lépett előtérbe fotós hobbija és szegődött egy neves háborús tudósító mellé fotóriporterként. Amikor 2013 nyarán a helyi civilek életét dokumentálta Szíriában, az épp akkoriban formálódó ISIS katonái foglyul ejtették. A film ezt az időszakot dolgozza fel – más szemszögből, mint amit megszokhattunk.
 
A fogolylét pszichológiai hatásairól olyan emlékezetes alkotások születtek, mint a Szoba (Room, 2015) vagy az Oldboy, a Daniel azonban ezeknél is mélyebbre ereszkedik az áldozat elméjében. 140 perces menetidejével egy pillanatra sem bánik pazarlón a film. Daniel Rye koppenhágai életének rövid felvázolása után már rajta is van a zsák a néző fején és a főszereplővel együtt terroristák fogságában utazik egy lesötétített kisbusz hátuljában. Nem sokkal később a fiút kerékbe törik és megtörténik az első kegyetlen kínzás. Ennek a filmnek nem érdemes jókedvűen nekivágni.
 
Nincs, és valószínűleg egy jó ideig nem is lesz ennyire nyomasztó film a magyar mozikban, de az is igaz, hogy ritkán találkozni ilyen erőteljes alkotással. Daniel megrázkódtatásait olyan intim közelségből élhetjük át, ahogy azt csak az olyan klausztrofób thrillerekben tehettük, mint a 127 óra vagy az Élve eltemetve. Eric Kress operatőr kamerája csodálatos érzékenységgel áll az erőszakhoz. Egy pillanatra sem próbál finomkodni, sem szépíteni az eseményeken, de nem is válik hatásvadásszá a brutalitás túlhangsúlyozásával. Csak annyit mutat, amennyit feltétlenül szükséges. Az erőszak helyett a reménytelenség és a kiszolgáltatottság érzése teszi fájdalmasan átélhetővé a terrort, ami Esben Smed alakításában teljes hitelességet nyer.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Kínzások, sikertelen szökési kísérletek és a tökéletes magány után Rye-t új helyre szállítják. Ebben a nemzetközi politikai foglyoknak kialakított börtönben Daniel hosszú hónapok óta először találkozik számára nem ellenséges arcokkal, és itt mutatkozik meg igazán a film humanista oldala is. Sorstársi viszonyukban a fogvatartott férfiak között különleges kapcsolat kezd kialakulni. Jensen forgatókönyve persze ezt is a megszokott visszafogottsággal és finom érzékenységgel mutatja be. A történet első felében enigmaként van jelen egy név, akit látszólag a fél világ keres. James Foley (Toby Kebbell), az amerikai újságíró végül Daniel és társainak cellájába érkezik meg és vezet be új nézőpontot a férfiak életébe. Foley a halállal szembenézve is megőrzi tartását, a brit Kebbell megformálásában pedig ez a kisebb szerep is elementáris erővel bír a vásznon. Hatására Daniel az áldozati szerepből a kényszerű közösség aktív tagjává válik. 
 
A három fogvatartójuk miatt elszenvedett fájdalom és félelem mellett Rye és Foley egymást erősítő barátsága jelenti a reményt a karakterek és a nyomasztástól erősen megviselt nézői lélek számára egyaránt. Az állandó változás a film fontos eszköze. Daniel egyik ismeretlen helyzetből kerül a másikba, miközben egymás után kénytelen idomulni mindegyikhez. Az unalmas hétköznapok a tornászkarrier derékbatörése után, a fotóriporter szakma megpróbáltatásai, majd a fogvatartás és tehetetlenségből cselekvővé fejlődés mind mozgásra készteti a főhőst. Ez a folyamatos dinamika tesz róla, hogy egy pillanatra se tudjuk levenni a szemünket a vászonnal.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A túloldalon Daniel családja is a maga harcát vívja. A fiú fogvatartói ugyanis 700.000 euró váltságdíjat tűztek ki rá, ami később kétmillióra emelkedik és mivel a dán kormány nem tárgyal terroristákkal, a családnak kell valahogy előteremtenie ezt az összeget. Oplev és Berthelsen remek érzékkel kezeli a két síkon játszódó történetet. Ahelyett, hogy az otthoni események megszakítanák a narratívát, tragikus szimfóniává állnak össze és teljes tablót festenek a túszejtés borzalmairól. A két világ közötti átmenetet Arthur (Berthelsen), a túszhelyzetekre szakosodott exkatona képviseli. Rajta keresztül némi betekintést kapunk a terrorizmussal szembeni küzdelem színfalai mögé, a forgatókönyv azonban gondosan ügyel rá, hogy mindez végig finoman a háttérben maradjon, akár csak a politika szerepe. A téma épp csak annyira jeleniek meg, hogy a film igazán fontos kérdései a stáblista legördülése után is velünk maradjanak.
 
A Daniel egy valódi tragédia hiteles és tisztelettudó ábrázolása, eközben súlyos kommentár is a modern geopolitikai helyzetről, feszült thriller, elsősorban mégis szívbemarkoló családi dráma. 
 
A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: , Mozipremierek 2020