Jó néhány film született már arról, hogy a szülők milyen borzalmas fájdalmat élnek át, amikor a gyerekük súlyosan megbetegszik vagy meghal, de ez nem tartotta vissza Julie Delpyt attól, hogy ő is ezt a nehéz témát válassza új rendezése, Az én Zoém (My Zoe) tárgyául. Eszünkbe juthat például a 2011-es, remek Szemünk fénye, amit szintén egy francia színész-rendezőnő (Valérie Donzelli) csinált, és a francia Oscar-nevezés volt abban az évben – de Az én Zoém más hangvétel felé kanyarodik el és sajnos nem is áll össze olyan szépen, mint Donzelli filmje.

 

Ahogy összes eddigi rendezésében (pl. 2 nap Párizsban, A grófnő, 2 nap New Yorkban), az író-rendező Delpy egyben főszereplő is: ezúttal egy Isabelle nevű francia-amerikai tudóst alakít, aki Zoe (Sophia Ally) nevű kislányával Berlinben él, ahova férje, James (Richard Armitage) munkája miatt költöztek, akitől éppen válófélben van. Delpy, aki általában belecsempész valamennyit saját szorongásaiból a figuráiba, most a túlféltő anya paráit vonultatja fel hitelesen, miközben ex-férjével alacsony hőfokon bugyborékoló, de kínosan kisstílű érzelmi háborút folytatnak, amiben mindkét fél azzal nyomasztja és zsarolja a másikat, hogy az nem eléggé jó szülő.

 

Delpy a forgatókönyv, az alakítások és a rendezés mindhárom síkján olyan realisztikusan ábrázolja az alaphelyzetet, hogy kényelmetlenül feszengünk a párost nézve, és a film még egy minőségi szintet lép azután, hogy Zoe váratlanul elveszti az eszméletét és kórházba kerül. A kórházi váró üvegkalickájába összezárt egykori pár jelenete, akik brutálisan gyilkolják egymást szavakkal, miközben közös gyerekük diagnózisára várnak, briliánsan életszerű és gyomorforgató, tökéletesen felrajzolja egy abuzív kapcsolat körvonalait anélkül, hogy láttuk volna Isabelle-t és Jamest, amikor még együtt voltak.

 

Gyerekük súlyos állapota az egymástól való elszakadás utolsó fázisában levő, rengeteg fájdalmat és neheztelést hordozó két embert közös szenvedésbe taszítja, és a filmnek az a szakasza is érzékeny és megrázó, amikor ennek vagyunk tanúi. Delpy visszafogott eszközökkel, finom gesztusokkal ábrázol, egy pillanatra sem billenünk ki a szívszorító helyzet valóságából. Egészen addig, amíg el nem kezdődik egy másik film.

 

Kb. egy óra telik el a 100 perces játékidőből, amikor a kisrealista dráma hirtelen műfajt vált és félig átcsúszik sci-fibe. Isabelle, aki nem tudja elfogadni, ami a lányával történt, ráadásul végtelenül bízik a tudomány erejében, bizarr küldetésbe kezd, és ez a váltás mind lélektanilag, mind gyakorlati valószínűsége szempontjából nehezen hihető. A néző nem nyeli le simán, hogy a kissé neurotikus, de eddig két lábbal a földön álló anya minden átmenet nélkül egy őrült tervet kezd megvalósítani, ráadásul arra sem kapunk magyarázatot, hogy az elvileg anyagi nehézségekkel küzdő nő hogyan teremti elő a rengeteg pénzt, ami szükséges elképzelése kivitelezéséhez.

 

Isabelle megmagyarázhatatlan döntését követően még arra is szükség van, hogy Daniel Brühl orvosfigurája is hasonlóan meggondolatlanul fejest ugorjon a nő mániájába, végül pedig még az orvos feleségének (Gemma Arterton) is kell tennie egy 180 fokos fordulatot egy pár perces beszélgetés folyamán ahhoz, hogy a cselekmény oda futhasson ki, ahova Delpy szeretné. A film utolsó 40 perce összecsapottnak érződik a sztori egyre kevésbé hihető fordulataival: a figurák mondvacsinált motivációk mentén cselekszenek és a lélektani alaposságnak már nyoma sincs.

 

Eszünkbe jut persze, hogy mi lesz, ha néhány évtized múlva realitássá válik az, ami itt most sci-fi, mégis zavaró, hogy egy teljesen realista, mai filmből léptünk át hirtelen a tudományos fantasztikum dimenziójába, a váltást ez a film nem bírja el. Talán, ha hosszabb lenne a játékidő, és végignézhetnénk Isabelle vívódását, nem egyik jelenetről a másikra változna át egy másik emberré, akkor tovább mennénk vele, de így nem tudunk empatikusak maradni iránta, bármennyire is átéltük korábban a fájdalmát. Ráadásul elég sok sci-fi foglalkozik mélyebben és hatásosabban azokkal a tudományos és etikai kérdésekkel, amelyeket a film második fele érint, túl nagy vállalás volt ide egy ekkora témát kutyafuttában bedobni. Mindennek ellenére Delpynek sikerül a fináléra annyira visszaterelni a személyes érzések szintjére a filmet, hogy nem hagy minket hidegen a végkifejlet. Azért annak mégsem drukkolok, hogy legközelebb sci-fit rendezzen majd.