Pablo Larraín: Ema
2020.07.29.

Lángszóró csóvája lobban az alkonyi ég háttere előtt, miközben feldolgozatlan érzelmek perzselnek kegyetlenül a chilei rendezőzseni legújabb filmjében. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

„- Mit szeret tanítani? - Szabadságot. Megtanítom a gyerekeket, hogy szabadon mozogjanak” - fogalmazza meg hitvallását állásinterjúján a tesitanárként dolgozó fiatal táncos Ema, és ezzel nem pusztán egy rokonszenves pedagógiai alapelvet, de a főszereplő személyiségének és a film narratívájának legfontosabb jellegzetességét írja le. 
 
Ema (Mariana di Girolamo) a szinte csavargólét szabadságával és szabadosságával, illetve az ezt kimondatlanul életfilozófiává emelő impulzivitásával az esetlegesség, a sodródás és a kizárólag a pillanatnak élés megtestesítője. A film - itt nyilván fel nem fedett – csavarja viszont éppen az, hogy miként válik a sok apró, pusztán ösztönösnek tűnő gesztus egyetlen, szinte ördögi mesterterv apró építőkockájává. 
 
Merész és meglepő témaválasztásai, valamint azok váratlan feldolgozásai miatt a chilei Pablo Larraín az egyik legizgalmasabb kortárs filmrendező, és ehhez nem csak páratlan atmoszférateremtő képessége, hanem kiváló íráskészsége is hozzájárul. Az Ema dramaturgiájának különlegessége, hogy az ösztönösség és tudatosság ellentétére építő történetet olyan narratívában valósítja meg, amelyet első nézéskor idősíkok közti véletlenszerű ugrálások füzéreként értünk, és csak a film végére jövünk rá a precízen konstruált, szinte kronologikus struktúrára.
 
Amint az első jelenetekből kiderül, a fiatal Ema és élettársa, a nála tizenkét évvel idősebb koreográfus (Gastón – Gael García Bernál) egy 6-7 év körüli gyereket fogadtak örökbe néhány évvel ezelőtt, de a gyerek által (talán szándékosan) okozott baleset miatt 10-12 hónap múltán le is mondtak róla. A film az ezt követő napok, hónapok és évek érzelmi gyötrődéseit dolgozza fel, azt a különösen kegyetlen játékot, amit a két főszereplő egymással űz, ahogy a „szívtelen anya” és a „két lábon járó fogamzásgátló” egymás sebében vájkál. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Míg azonban a férfinek sikerül táncelőadásokban feldolgoznia fájdalmát, Ema képtelen és nem is hajlandó erre, ő magát a világot akarja megváltoztatni, valamiképpen ezt a rettenetes tévedést kívánja helyrehozni. Ezt azonban nem feltétlenül csak a sérült gyermeken való önzetlen segítés, hanem legalább annyira saját bűntudata elhallgattatásának vágya motiválja – talán erre utal a rendszeres éjszakai lángszórózás öncélúan pózoló lázadásnak ható gesztusa is. 
 
Legtöbbször valós eseteken vagy ismert személyiségeken alapuló filmjei ellenére Pablo Larraínt szinte egyetlen filmjében sem a valóság érdekli, hanem az, hogy miként teremt valóságot a megfoghatatlan mentális tartalom, és azon belül is elsősorban az érzelem. Már a 2016-os Nerudával kapcsolatban is a filmjeiben megjelenő valóság teremtett mivoltáról és a reális fikcionalitásának ábrázolási mechanizmusairól beszéltünk, azonban az Ema igazi előzményének Larraín legnagyobb költségvetésű, első amerikai filmje tekinthető. 
 
A Natalie Portman főszereplésével forgott Jackie-nek a tétje nem a Kennedy-gyilkosság körüli titkok feltárása vagy a tragédia által felzaklatott özvegy lelki élete volt, hanem az, hogy ez a lelkiállapot miként változtatta meg a világot. A Jackie ugyanis végeredményben azt állítja, hogy Kennedyből nem politikai tettei, nem az általa beindított társadalmi léptékű változások (hiszen nem volt elég ideje ilyesmire) faragtak nagy elnököt, hanem özvegye nagyravágyó gyásza, és az a monumentális temetés, amit ebből az indíttatásból rendezett. Jackie fájdalma és nárcisztikus vágya e fájdalom elismerésére tette legendássá az amúgy objektíven leginkább a soha be nem teljesült ígéret szófordulattal leírható Kennedyt, vagyis érzelmei történelmi léptékben voltak képesek megváltoztatni a valóságot.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az Ema a világtörténelem helyett a privát történetre helyezi a hangsúlyt, de ugyanúgy a veszteség miatt érzett fájdalom válik felforgató, a környezet megváltoztatására törekvő erővé. A film hatását leginkább a francia Claire Denis-től ismerős rendkívül szófukar narratív stratégia határozza meg. Hagyományos expozíció, alapozó plánok és a történet vagy akár az adott jelenet előzményeit feltáró információmorzsák híján minden jelenetbe hívatlan vendégként csöppenünk, akinek semmit se magyaráznak el, ezért feszengve, minden apró gesztusra és szófordulatra maximálisan koncentrálva próbáljuk kitalálni, hogy időben és térben hol járunk, valamint hogy miként jutottak szereplőink az adott helyzetbe. A mesterkélten túlmagyarázó mondatok és gesztusok hiánya egyrészt valószerűséggel, másrészt a cikk elején taglalt kiszámíthatatlanság, ösztönösség illúziójával töltik meg a jeleneteket, még inkább átejtve a nézőket.
 
A Larraín filmjeit domináló nárcisztikus személyiségek másokat nem kímélve önbeteljesítő vágyai az Emában több helyütt manírosnak, szinte szenvelgőnek hatnak, azonban ezt meglepő erővel ellensúlyozzák a jeleneteket rögzítő lassú, szinte szenvtelenül egyenletes kameramozgások, amelyek distanciát és – a főszereplők exhibicionizmusához hasonlóan – önmagukban tetszelgő, ám lenyűgöző látványt teremtenek. Oly elképesztő a rendező mozgóképalkotási érzéke, hogy második megnézéskor is ellenállhatatlanul húznak be egymás után a jelenetek, a film kétharmada táján látható, a film helyszínein játszódó, a narratívába részben beleszövődő reggaeton videóklipért pedig önmagában megéri megnézni a filmet. A zsigeri erővel lüktető zenéhez kapcsolódó feszülten kontrollált és precíz tánc amellett, hogy szédítő szenzoriális élményt kínál, képes testi élményként átélhetővé tenni az egész film alapproblémáját.
 
Az Ema talán nem tartozik Pablo Larraín legnagyobb filmjei közé, ám ennek ellenére magán hordozza korunk egyik legkiemelkedőbb rendezőjének minden pillanatban magával ragadó audiovizuális érzékenységét és az egyedi eseteket minden pillanatban messzebbről is láttatni képes, kiemelkedő intelligenciáját. Mindeközben pedig arról a tapasztalatról mesél, hogy bizonyos értelemben minden, ami igazán értékes, fikció, hiszen az emberi elme kiszámíthatatlan működésének könnyen elillanó terméke.
 
Szerző: Gyenge Zsolt
Címkék: Mozipremierek 2020