Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FELESÉGEM ÉS A FUTÁROK

A fecsegő potyautas 91.
2020. máj. 1.
A feleségem a minap rendelt egy kukoricadarálót. Igazán tetszetős, élénk sárga színű műszer, csak harmincháromezer forint, és úgy tudom, hogy nincsen kukoricánk. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Egy szem se. Zab talán. Ilyen étkezési zab. Müzli. Bocsánat, máris rosszul mondom, ugyanis tényleg van vagy két zacskó pattogatott kukorica a gyerek miatt, de azt nem szükséges megdarálni. Amióta tart a karanténos időszak, a feleségem rákapott a rendeléses vásárlásra, a közelmúltban, túl a zöldséges, gyümölcsös, borászati, balkonvirágos és húsos megoldásokon, megrendelte a harmadik turmixgépet (vajon miért ugyanolyan színű mindegyik, bíborpiros?), a második koktélkeverőt, rendelt továbbá egy ózongenerátort is, illetve futár útján kéri vissza a szobabiciklimet, amit Karafiáth Orsolyának adtam még a járvány első napjaiban, amit az írónő az első két napban nyilván használt is, aztán, ahogy szokott lenni, már nem. Rendelt a feleségem egy ikerbabakocsit is, mire megjegyeztem, nekünk már nemigen lesznek közös gyermekeink, bár piacolni kétségtelenül praktikus, mire ő csak annyit mondott, Ernő, majd az unokák.
Mit szólnék, kérdezte, élő csibéhez.
Behozná a teli kast Sinka Zoli robogóval Monorról, Bezzegné háromszázért adja a helyes jószágokat, száz darab előnevelt csibe után jár az ajándék nyúl, és egy sarlókészlet.
 
 
Nos, abból indulok ki, hogy általában elég szórakoztató vagyok, a humorom meglehetősen élénk, élvezetesen és színesen mesélek, teszek váratlan és mulatságos dolgokat, például regényírás közben gyakran nagyot kiáltok és a földre vetem magam, mintha Kalasnyikov gépfegyverből tüzelnének rám, néha fölolvasok egy-két fejezetet, eljátszom némely figurámat, például, hogy jár a kövér, gumibotos Barotány rendőrfőnök, egy-egy versemet is fölolvasom úgy ironikus, mint fennkölt előadói módozatban, kacagtató módon karikírozok más írókat, és a múltkor komponáltam egy dalt is, elénekeltem. Azt nem mondom, hogy úgy tapsolt a feleségem, mint naplemente idején az orvosoknak, de legalább bólintott. Úgy hát nem állítom, hogy a személyem egyáltalán nem érdekelné a feleségemet, de határozottan érzem, hogy a figyelmének lettek új, különös, mit ne mondjak, aggasztó irányai.  
Másfél szobás, csinos, jó hangulatú lakásban élünk. A múltkor elbújtam. A mosógépet választottam rejtekhelyül, amelyben elhelyezkedni az én koromban (58) igazán nem egyszerű. De megoldottam, csak a bal csuklóm lógott ki a tárcsából. Vártam, hogy észreveszi, hogy nem vagyok mellette, ahogy másfél hónapja szinte minden pillanatban, egyszer csak fölnéz, furcsa érzése támad, rázza kedves, szőke fejét, egyre zavartabb lesz, végül fölkiált, hol vagy Ernő, Ernő, ne butáskodj, ez egyáltalán nem vicces!, de mert nem kap választ, a balkonhoz szalad, megnézi, nem estem-e ki a negyedikről, jár-kel a lakásban, keres és kutat, kiáltozik, nem talál, visszhangzik a lépcsőház, becsönget Joli nénihez, nem mentem-e át, egyre jobban hiányzom neki. Ernő! Ernő! 
Semmi ilyesmi nem történt. 
Ugyanis némi idő múlva azt hallottam, hogy beszélget valakivel. Fél óráig diskurált legalább, addigra én is kijutottam a mosógépből, ő az ajtóban állt, a rendkívül kihívó, vérpiros pongyolájában, a tetovált, nyurga szódafutár éppen mondott valami vicceset, ő csilingelve fölnevetett, ej, maga, Olivér, és a haját hátra is csapta közben.
Később megjegyeztem, hogy van szódagépünk, ő vette.
Csakhogy Olivér szódája jobb, mondta.
A feleségem nem is szereti a szódát, csapvíz-párti.
A zöldséges, gyümölcsös futár napi vendég nálunk. Mindennap hibás, ütődött vagy megnyomott árut hoz, a feleségem sms-ezni kezd, másnap a futár újra jön, a feleségem újra sms-ezik, a futár megint jön, így megy napról napra. Szerintem ez már több, mint kölcsönös szimpátia. Észrevettem, már arra sem veszik a fáradtságot, hogy cserélgessék a vajretkes zacskót, ugyanaz a fás, feketedett néhány csomó jár közöttük. Elhozza, visszaadja, elhozza megint, visszaadja újra, és közben mosolyognak. A zöldséges futárt Péternek hívják, nem is annyira fiatal, mély, behízelgő hangja van, a múltkor képeket is mutogatott az okostelefonjáról. A tojásokat Ede hozza, a rekesznyi élesztőt Ali Juszuf, a szódabikarbónát Vilmos, akinek van egy sárga csík a hajában. A fölgöngyölt tafotát, az esküvői selymet és a négy kiló ziherejsztűt Ica szállította ki, kicsi, fényes piercing volt az orrában, vele is sokat beszélgetett a feleségem. 
Arra jutottam végül, hogy lépek. Onnan indítom a hadműveleti munkálkodásomat, ahonnan nem is várja. Tegnap, míg éppen megrendelt valamit, kisettenkedtem a lakásból, leereszkedtem a bérház kijárata elé. Nocsak, nocsak. A bejáratnál, a kapucsengőnél éppen sor alakult ki, csak futárok, kinél jógaszőnyeg volt, kinél lélegeztetőgép, egy zsák cement, és láttam egy fűnyírót is. Mondtam a nevünket, és mutattam, hogy én csak oda, abba a lakásba csöngetnék föl. Ha lehetne. Lehetni lehet, persze. Csakhogy ők is odajöttek. Hozzánk. 
Én pedig beállhattam a sorba, ha jól számoltam, éppen a tizennegyediknek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek