Szajbély Mihály: Harmadéves egyetemista koromban először szemináriumi, később diákköri dolgozatot írtam Csáth Géza A vörös Eszti című novellájáról. A témát én javasoltam, szerencsére nagyon nyitott volt a szeminárium vezetője, Baranyai Zsolt tanár úr, mert Csáth akkor még az egyetemi tananyagnak sem volt magától értetődő része. Korábban én sem foglalkoztam vele, de többször találkoztam a nevével, először még középiskolásként, amikor Németh László esszéit olvasgattam, meg Karinthyt, Kosztolányit. Titokzatos alakként bukkant fel ezekben az esszékötetekben, rendre olyan szerzők társaságában, akiknek legalább a nevét ismertem, akik benne voltak a kánonban. Nagyjából ebben az időben jelent meg az Apa és fiú című kötet Illés Endre szerkesztésében, akkor olvastam először Csáth-novellát, jó kis válogatás volt, magával ragadott. Ennyi év távlatából azt mondhatom, hogy végigkísérte az életemet, bár „főállásban” én a felvilágosodás és a reformkor irodalmát kutattam és tanítottam, később a század második felét is, de a fővonalon kívül valahogy mindig fölbukkant Csáth.

 

 

SzM: Nyilván a novellák világa, a szerző titokzatossága volt az, ami érdekelni kezdett. Illés Endre válogatásában a koraitól a kései analitikus novellákig minden előbukkant, jó volt az összeállítás, erős, egyéni szerző hangját hallottam a kötetből. Persze csak a hangját, a szerzőt még nem láttam, és az életmű egészét sem láthattam a maga alakulástörténetében. De ez nem is igen zavart, az egyetemen a szövegközpontú műelemzés bűvöletében éltünk akkor, és nem nagyon érdekelt bennünket a szerző, aki nagyjából ki is maradt a mi történeteinkből. A diákköri dolgozatom címe az volt, hogy A visszaemlékezés szintjei Csáth Géza A vörös Eszti című novellájában, és amit akkor a szerzőről tudni lehetett, az bőségesen elegendő volt számomra ahhoz, hogy elindítsam a dolgozatot, majd gyorsan rátérjek a mű struktúrájának a vizsgálatára.

 

 

SzM: Úgy gondoltuk, hogy a mű a szerzője nélkül is képes önállóan létezni, sőt tulajdonképpen a minőségének a fokmérője, hogy képes-e erre. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan tud egy szerző által létrehozott szövegkorpusz önállóan élni és működni. Ebben a felfogásban kevésbé volt zavaró, hogy Csáthról nagyon keveset lehetett akkor még tudni, noha mint mondtam, a figyelmemet éppen alakjának a titokzatossága terelte az írásaira. De nem ő érdekelt elsősorban, hanem egy kánonon kívül szorult szöveg felfedezésének a lehetősége.

 

 

SzM: Halálakor még megjelent róla pár nekrológ, Kosztolányi elsiratta, írt róla Karinthy, Juhász Gyula, mások is. De belekerült abba a korszakba, amikor a háború elvesztése, a forradalmak, az új határok meghúzása foglalkoztatta az embereket. Ráadásul 1914-től kivonult a magyar irodalomból, nem kereste írásaival a szerkesztőségeket, új novella nem jelent meg tőle, kivétel a Dénes Imre, amit Kosztolányi kikönyörgött belőle az Esztendő számára, de az is régebbi írás volt, csak addig megmaradt az asztalfiókban. Könnyű volt elfelejtkezni egy olyan íróról, aki maga vidéki körorvosként képzelte el a további életét, és leginkább az érdekelte, azzal kísérletezett, hogy lehetséges-e a morfiumadagok optimalizálása: a maximális élvezet és minimális kártétel egyensúlyának a megtalálása. Nem volt lehetséges, meghalt, és elfeledkeztek róla. Tartott mindez a harmincas évek közepéig, amikor Illés fölfedezte, először egy rádióműsorban, majd egy, az Apollóban megjelent tanulmányában beszélt róla. Ez akkor még nem vert nagyobb hullámokat, nagyjából a hatvanas évekig csönd volt körülötte. Akkor jelent meg A varázsló kertje – szintén Illés válogatásában – és ez a kötet, illetve kritikai visszhangja kezdte Csáthra terelni a figyelmet. Hamarosan napvilágot látott Demény János szerkesztésében az Éjszakai esztétizálás, ami nagy áttörés volt, mert Csáth zenekritikusi, zenetörténeti és zeneelméleti munkássága is publikussá vált. Nagyjából ezzel párhuzamosan kezdtek foglalkozni vele az akkori Jugoszláviában, Újvidéken és Szabadkán, megjelentek Bori Imre és Dér Zoltán első tanulmányai, az utóbbi szerkesztésében a színdarabok, ízelítő a publicisztikai írásokból, esszékből, irodalom- és művészetkritikai írásokból egy újabb kötetben, majd Ismeretlen házban címmel egy kétkötetes válogatás, mely már az életmű keresztmetszetét kínálta. 

 

 

SzM: Éppen végeztem a József Attila Tudományegyetemen, és elkezdtem dolgozni a magyar tanszéken, amikor a Magvető Kiadónál elindult a Magyar Tallózó. Elég érdekes történet, a sorozat tulajdonképpeni szerkesztői és ötletgazdái már nem szerepelnek a megjelent köteteken. A háttérben Mészöly Miklós állt, akinek abban az időben adták ki egy kötetben három kisregényét, Az atléta halálát, a Saulust és a Filmet, amiről az akkori Népszabadságban rémes kritika jelent meg. Ezen sokan fölháborodtak, többek között Kardos György is, a Magvető Kiadó akkori igazgatója. Első löttyös indulatában – nem tudom persze, hogy mi volt mögötte, de időnként az elvtársak is ették egymást, gondolom, a kritikát írató Pándi Pál és a kiadóigazgató akkor éppen nem kedvelte egymást – Kardos behívatta Mészölyt, elmondta neki, hogy nem ért egyet a kritikával, és ha van ötlete, akkor a kiadótól most kárpótlásul kérhet bármit. Mészöly egy régi tervéről beszélt, egy nagyközönségnek szóló paperback sorozatról a magyar irodalom elfeledett értékeiből és furcsaságaiból. Kardos azonnal kérte a sorozat első száz kötetének a listáját, nyitott volt mindenre. Mészöly maga mellé vette Lukácsy Sándort, Szörényi Lászlót és Fogarasi Miklóst, közösen állították össze a százas listát, amin az elsők között szerepelt az Egy elmebeteg nő naplója, Csáthnak Az elmebetegségek psychikus mechanismusa című, Dr. Brenner József név alatt publikált elmeorvosi szaktanulmánya. Erre az akkor még erősen elfeledett munkára diákköri pályamunkámban már hivatkoztam, Szörényi ismerte a dolgozatomat, és így került hozzám a kötet szerkesztése. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy miközben én buzgón gondoztam a szöveget és írtam az utószót, baj lett ezzel a társasággal, kiebrudalták őket a történetből, már a sorozat első darabjaként megjelent Csáth-köteten sem az ő nevük szerepel sorozatszerkesztőként. Szerzői jogi per következett, a sorozat neve kényszerűen Magyar Hírmondóra változott, de ettől még szemrebbenés nélkül jelentették meg a százas listán szereplő műveket. Érdekes belépő volt ez számomra az irodalmi életbe, járulékos haszonként viszont megismertem Mészöly Miklóst, akinek írásművészete és autonóm személyisége egyaránt megfogott, sajnos nem túl gyakori találkozásaink, beszélgetéseink emlékét, a bécsi Halmgasséban és Szegeden a Ságvári utcában, a Városmajorban és a kisoroszi kertben, mindmáig őrzöm. 

 

 

SzM: Az érdekes történet volt, és az Egy elmebeteg nő naplója címen elhíresedett mű sikeréhez kapcsolódik. A cím egyébként nem az én találmányom, tiltakoztam is ellene, nem tetszett az én filosz lelkemnek ez a hangzatos cím. Sok esélyem persze nyeretlen vidéki kezdőként nem volt, a szerkesztők azt mondták, egy népszerű sorozatban megjelenő kötetnek nem lehet olyan bonyodalmas címe, hogy Az elmebetegségek psychikus mechanismusa. Nyilván a cím is közrejátszott abban, hogy a mű bestseller lett, s ennek hatására írt nekem a Gondolat Kiadó egyik szerkesztője, hogy a Nagy Magyar Írók kismonográfia-sorozata számára írnék-e Csáthról, és ha igen, akkor küldjek egy szinopszist. A szinopszist megírtam, elküldtem, aztán hosszú csönd, végül egy levél a szerkesztőtől, hogy a kiadóban sokan úgy gondolják, Csáth mégsem elég nagy magyar író, ezért eltekintenek a kötettől, ne haragudjak. Eltelt néhány év, míg aztán jött egy másik levél egy másik szerkesztőtől, hogy előkerült az én régi szinopszisom, most már úgy gondolják, hogy Csáth elég nagy magyar író, és hogy megírnám-e még a könyvet. Némi hezitálás után – éppen a felvilágosodás korának irodalomszemléletéről szóló könyvemen dolgoztam – elvállaltam. Dér Zoltán nyomtatott és Nagy Júlia szegedi könyvtáros kéziratban lévő bibliográfiái nyomán összegyűjtöttem magamnak Csáth nyomtatásban megjelent életművét a korabeli lapokból, ami többszöröse volt a válogatásokból ismertnek, s erre az anyagra alapozva írtam meg a könyvemet. Azok a kéziratok, naplók és levelek, amik az új könyvemnek az elsődleges forrásanyagát képezik, még nem voltak elérhetők, nagyságrendjükről sem volt fogalmam. Így akkori munkám nem csupán korábbi strukturalista iskolázottságom miatt– ez talán nem is annyira érződik rajta – lett műközpontú, hanem az elérhető forrásanyag milyensége miatt.

 

 

SzM: A szocializmus alternatív világába jól illeszkedett. A Kádár-korszak húzd meg/ereszd meg kultúrpolitikájába belefértek a Csáth-művek, belefért az, hogy beszéljenek róla, hogy kultusza támadjon. Novelláinak alteritása sokakat vonzott, a stubnyafürdői nyárról szóló emlékiratának gépiratos másolatait pornográf irodalomként adták tovább, morfinizmusát összekeverték a kábítószer vágyott élvezetével egy olyan korban, amikor a fiatalok a Technokol rapid nevű gyorsragasztó nejlonzacskóból való szipuzásával pusztították önmagukat. Csáth számára persze a morfium nem ajzó-, hanem nyugtatószer volt. A morfium ugyan ópiumszármazék, de hatása az ópiuménak éppen ellentéte. Csáth korábban jóbarátjával, a képzőművész Sassy Attilával nyilván szívott ópiumot, közvetlen tapasztalatok nélkül sem Sassy Ópiumálmok című grafikai sorozata, sem Csáth Ópium című írása nem jöhetett volna létre, de ez kivételes pillanat lehetett, mert Csáth képzeletének nem volt szüksége narkotikumra ahhoz, hogy a lélek mélyére lásson. Sőt még a pszichoanalízisre sem. Aztán pszichoanalitikus lett és morfinista, minek következtében meghalt benne az író, de ezek a különbségek a köznapi tudat számára nem voltak világosak. Nem is lehettek még akkor. A szocializmus elvágyódó és magukat kalickában érző, sokszor önmagukat pusztító nemzedékei, középiskolások és egyetemisták, önmagukra véltek ismerni benne, ezért lett belőle kultszerző. 

 

 

SzM: Új munkám során valójában az érdekelt, hogy az életút és az életmű hogyan olvasható egymásra, hogy válik érthetővé és magyarázhatóvá egyikből a másik. És persze az életút körül kialakult legendákat szerettem volna szétoszlatni. Kicsit válasz is ez a Csáth-rekanonizáció, és egyáltalán a fogadtatástörténet furcsa fordulatára nagyjából az 1980-as, 90-es évek fordulójától kezdve, melynek jegyében Csáth élete és egyénisége lassanként majdnem érdekesebb lett az annál, mint amit művészként létrehozott. Az életút tragédiája, a morfinizmusa, nőfaló volta, és az a kép, ami erről szinte önjáró módon kialakult, az embert tette érdekessé és titokzatossá. Az összegyűjtött novellák, amely a Magvető életműsorozatának nyitó darabja volt, sok ezer példányban kelt el, az igazi bestseller mégis a pszichoanalitikus szakkönyv lett, mely színházi és filmes adaptációkat ihletett. Az Egy elmebeteg nő naplója, az új cím mintha rávetült volna szerzőjére, egy elmebeteg, vagy legalábbis deviáns orvos munkája, aki amúgy novellákat is írt. Előtérbe került maga a szerző, akiről paradox módon még mindig nagyon keveset lehetett tudni. Naplóinak és rendkívül terjedelmes levelezésének hozzáférhetővé válása tette most lehetővé számomra, hogy feltárjam életének alakulását, azokat a traumáit, amelyek végső soron tragédiához vezettek, de amelyek ugyanakkor rendkívüli szenzibilitásának, művészi érzékenységének a kialakulását is lehetővé tették. És azután azokat a traumákat, amelyek kiölték belőle a művészt. Mert életút és életmű az ő esetében, köszönhetően a naplóknak és a levelezésnek, valóban interpretatív kapcsolatba hozható egymással.  Nem az életút magyarázza az életművet – egyszerűen nem is magyarázza –, hanem a művek változása, a művészethez, az alkotómunkához való hozzáállásának alakulása, létrejött alkotásainak milyensége is interpretálja az életutat. 

 

 

SzM: Csáth előbb kísérletezett az előadó-művészettel (hegedült), a zeneszerzéssel és a festéssel, mint az irodalommal. Novellistaként, indulása idején, talán emiatt is izgatta sok egyéb mellett valamiféle Gesamtkunstwerk létrehozása, amelyben egyszerre van jelen az irodalom, a képzőművészet és a zene. Legmesszebbre ezen az úton a Tavaszok című novellájában jutott, amely egészen elképesztő módon ötvözi egybe mindhármat. Úgy fest szavakkal, ahogyan ecsettel lehetetlen lenne, leírásai nyomán mintha szecessziós kép bontakozna ki előttünk, de olyan kép, amelyen nincsenek takarások, noha van előtte és mögötte, minden áttetsző és mégis minden külön-külön látszik. Ilyen kép nincsen, szavai nyomán mégis látni véljük. A novella története pedig zenei program, szöveggel hoz létre programzenét, úgy, ahogyan a zene nyelvén aligha lehetne. Itt valóban a novella formavilágának a megújításával kísérletezik, ami egyébként nem feltétlenül jellemző rá, többnyire megfért ő a rövidtörténet tradicionális, napilapok tárcarovatából ismerős keretei között. 

 

 

SzM: 1914 nyarán, amikor visszaidézte a két évvel korábbi stubnyafürdői nyár történéseit, bevezetőjében arról elmélkedett, hogy amióta a pszichoanalízissel foglalkozik, nem megy neki az írás. Az analízis egyrészt az írás helyére lépett, másrészt akadályává vált annak. Amikor pszichoanalitikus képzettségű elmeorvosként mások írásait olvassa és a lelkük mélyére lát, arra gondol, hogy mások számára az ő írásai lehetnek ugyanilyen árulkodók, és ez megakadályozza abban, hogy a korábbiakhoz hasonló felszabadultsággal vesse papírra történeteit. Attól tartott, olyasmit árul el saját magáról, amit nem szeretne, aminek talán még saját maga sincsen a tudatában. És mégis úgy találta, hogy írnia kell, mert belátta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy sok pénzt keressen. A pénz az ő pszichéjében mindig jelentős helyet foglalt el. Az 1912-es nyár eseményeit egyféle írásgyakorlatként kezdte rögzíteni. Ekkor már a déli fronton volt, mint katonaorvos, teljes szexuális absztinenciában, két évvel korábbi hódításainak érzékletes felidézését ez is motiválhatta. Pontosabban a front mögött állomásoztak, egy békés szerb falucskában a Duna mellett, távol a harctértől. Mintha nyaraltak volna, lejártak a Dunára úszni, gyógyította a helybelieket és bőven volt ideje, hogy írjon. Szeptemberben aztán átvezényelték az északi frontra, Galíciába, ott aztán a sűrűjébe került, éjszakákon át szinte alvás nélkül kötözte a sebesülteket. A pszichoanalízissel egyébként 1908 tavaszán, kora nyarán ismerkedett meg, korábban ezt is csak találgatni lehetett, de Rajz Sándor nemrég előkerült leveleiből most már világos a dátum, és az is, hogy elsőként Freud Álomfejtését olvasta németül, s készített belőle részletes magyar nyelvű kivonatot. Az új ismeretek okozta gát pedig fokozatosan alakult ki benne, mígnem 1914 nyarán már írásban is számot vetett vele. Ha időrendben olvassuk a novelláit, jól érzékelhető, amint eltávolodott régi lírai hangjától, kívül került a saját történetein, keretes novellákat szerkesztett, és fölvette a személytelen megfigyelő pozícióját. Írt néhány kiváló analitikus novellát, mint a Tálay főhadnagy, a Rozi, vagy a Dénes Imre, de megkérdőjeleződött az egész korábbi, spontán líraiságon alapuló ars poeticája, és ezt nagyon rosszul viselte. A morfium már csak a nyugalom visszaszerzésének az eszköze. Mert egyre nyugtalanabb lett, nem csupán vélt tüdőbaja és impotenciája aggasztotta, hanem az alkotómunkával kapcsolatos problémái, írói bedugulása is. Megjelent a Nyugat asztalánál, Osvát beszédéből lebecsülést vélt kihallani, és úgy találta, a fiatal írók lejárt emberként néznek rá, hiszen már hónapok óta nem írt semmit. Írni próbált tehát, vasakarattal, nyugtalansága csillapítására pedig ismét csak a morfiumhoz fordult, ami egy ponton túl maga is gátjává vált az írásnak. Végső soron ez volt az a mókuskerék, amelyből már nem volt számára szabadulás.