Máskülönben egyszer kiskedden elbuszoztam Ózdra. Az az igazság, többször utaztam oda, szeretek ott, az egyik legszebb irodalmi élménnyel abban a városban gazdagodtam, azóta literátusi Csekonics vagyok. De például a déli határszél, a román határ felé, ott is keringtem, mint a gazdátlan gólya, vagyis míg én trapitiztem bent a kistagozatos siserehaddal, addig az EP, fehér hajához hasonlatosan fehér szélben ebédért karikáztak a helybeli erőművészek, mert a konyha az iskolában üzemelt, menza, konyha, központi kifőzde, valami ilyesmi, nagyon kedves és lírai kelkáposztaillat terjedt a Wass-kopjafáig, mint egy varázsszőnyeg terített be mindent. Megjegyzem, én meg élő, mai író voltam, trapiti, félszerzet, trapiti. Meg is néztem az iskola elé állított bicikliket, gyönyörűek voltak, mint egy korai Krasznahorkai-novellában a küllős fölsorakozás. Vagy Tar Sándor, nem? Hát jó, már nem voltam annyira fiatal. De kétségtelenül élőlény voltam, számlaképes. Élő íróként utaztam abba az északi illetőségű, hosszan kanyargó bányafaluba is, ahol szellemgyár – Stranger Things – magasodott a tetők fölé, és ahol cca. hat gyermek várt, pontosan féltucat gyermek nézett rám gyönyörű, kifejezéstelen szemekkel, egyetlen kérdésemre sem válaszoltak, ez volt a semmi, a soha, a nincsen remény olimpiája, ez volt a minden, csak mert amikor megkérdeztem, 

hogy ír-e valaki meséket, 

az egyik kislány a másikra mutatott, és azt mondta, hát Blága Julika ír, van neki egy izé…  több részes, érzelmi sorozata. 

Szerelmes jellegű-e, kérdeztem Julikát. 

Konkrétan, mondta némi tűnődés után. 

És nem engedik őket házasodni? 

Ezt meg honnan tudja?, esküszöm, hogy mint nagypapa borotválása után a penge, villant a macskás tekintete. 

 

Ózdon kaptam egy elitgimnáziumi osztályt a novella műfaji értelmezésére, de valami előkészített, szépen komponált csoda folytán bevonult a díszterembe egy szakmunkásképző főleg romafiúkból álló kontingense is, így együtt kellett velük lehozni a novella-csillagokat a félkormos ózdi égről, és? Büszkén, túlzás nélkül jelentem, lehoztuk. Kegyelmi pillanat volt, kétségtelenül, mintha Bodor Ádámnál jött volna be egy ünő a konyhába, és melegedett volna kicsit a csernobili kohósalakkal fűtött sparhelt mellett, és aztán megkérdezte volna, mikor jön haza Maharovkából Iván Beszarov, akinek enciánkékre fagyott a bal fülcimpája.  

Ezt csak azért hoztam elő, mert elég büszkén, már-már némi hetykeséggel azt szoktam mondani a gyerekeknek, és talán ezt mondtam nem olyan régen, ősszel a petőfiszállási másodikos-harmadikos kommandósoknak is, akikkel du. kettőtől-háromig nyomtuk az ipart, és még lehetett volna, ha nem ismertük volna, ők meg én, a mértéket, szóval azzal szoktam kérkedni a kicsiknek, a nagyoknak, a félnagyoknak, hogy én bezzeg még élek. Ennél fogva különbözöm azoktól, akiket föllógatva, úgy értem, képileg függesztve látnak könyvtárteremben, satöbbi. Különben kollégák, Sanyi, Misi, Bandi, Ági néni, Magdika. Egyszer ötvenkét fokban meseelőadáson voltam egy faluban, nem túlzok, nyolcvannyolc volt az átlagéletkor, pedig a sarokban szunnyadt egy csecsszopó ember is az üknagymamája karjaiban. Megnéztem őket szépen sorban, majd azt mondtam nekik, jó, kislányok, mert főleg, mint általában, lányok voltak ott, mintha T. Kriszta, B. Zsófi, H. Anita, Sz. Edina, K. Orsi üldögélt volna a könyvtárszobában + a polgármester úr, kicsit Nádas-szigorú arccal, na, kislányok, gyerekek, most akkor mesélünk. Piff-puff, miért mesél az ember, mint egy kertész? Érted?, kertész, szép növények gondozója, usw, pszt. Dicsekedjek? Jó. Vették az üzenetet, mint a dunakavicsot. Úgy beszéltem velük, mintha kisnyolcévesek lennének. Ötvenkét fok, Hawaii, kint tarolt a hőguta, én meg igazi, hegyoldalban született nagymamákkal trapitiztem! 

Csak azt akartam előadni, nem kell ahhoz föltétlenül élettelennek lenni, hogy versekkel vagy kismesékkel zsugázzon az ember. Mivel elég jó dolog élni, elég jó erről az élményről mesélni, beszélni, fecsegni és hadoválni, és az is elég jó dolog, hogy miért nem lehet ezt rendesen megérteni, megkérdezem szeretettel, kinek nem jó az, ha egy író él. Odamész, értetlenkedsz, bizonytalankodsz, vakarod, csodás dolog. Annak nem jó, aki odabent, a kis kamranagy lelkében halott. Annak nem jó, aki nem érti. Annak nem jó, aki olyat akar, amit a jó szó, soha, soha a büdös életben nem fog adni. Satöbbi.

Aztán pedig van egy elképzelésem, miért hagyták ki a maiakat az úgynevezett tantervizéből. Két nyomós ok lenne, szerintem. Az egyik az, hogy kompormisszumot – sic! – kellett volna kötni a rohadék, áruló valósággal. Hiszen hát harci kiskutya nem alkudozik. Sunyi módon belevettem néhány közelélő nevét ebbe az öndicsérő cikkbe, akiket mindenképpen meg kellett volna említeni, ha már! Na, őket aztán dehogyis hozzuk szóba! Ezért aztán beáldozták Csoórit vagy Anna nénit, inkább beáldozták szegényeket, hogy ne legyenek kimondva a ferdültek, a rontók, a gyalázatosak nevei.