Jojo Nyuszi
2020.01.22.

Hollywood tehetséges humoristája képzeletbeli Hitlerrel próbál nevettetni, de sírás lesz a vége. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nyolcvan évvel Chaplin után kifigurázni Hitlert nem nagy kunszt. Megtették ezt már páran a filmszakmában és még többen az interneten, ahol nem létezhet olyan melléfogás fociban, zenében vagy a közéletben, amit ne karikíroztak volna A bukásból összevágott mémvideókon. Ha ezek után valaki mégis belevág, joggal feltételezi az ember, hogy számtalan gegje van hozzá, és olyan koncepciója, amitől rögtön elhasalunk a nevetéstől. Pláne, ha Taika Waititinek hívják az illetőt, aki az elmúlt években színészként és rendezőként is Hollywood egyik kedvenc humoristája lett.

Nos, tévedtünk. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy Waititi tévedhetetlen. Hogy aki a Vademberek hajszáját vagy a Thor: Ragnarököt rendezte, azon egy Hitler-paródia sem foghat ki. Pedig ez történt: a Jojo Nyuszinak pont az a tökkelütött Hitler a vállalhatatlan része, aki az új-zélandi filmes máskor oly parádésan abszurd humorérzékének a szüleménye. Ez a Hitler a tízéves Jojo Betzler fantáziájában él: ő a Hitlerjugend kicsúfolt, félénk kiskatonájának képzeletbeli barátja, afféle apapótlék az igazi apját a háborúban elvesztett kisfiú számára. Ezért viselkedik úgy, mint egy idióta ripacs, aki túl sok Will Ferrell-filmet látott életében, mert csak azt csinálja, amit egy tízéves fiú gondol a Führerről: rikoltozva rohan a csatába, nagyszarvú zsidókról magyaráz, és duzzog, hisztizik, ha nincs igaza.

Waititinek sikerül a lehetetlen, és úgy játssza el ezt a zsebdiktátort, hogy az ne csak humortalan, de kínosan kellemetlen is legyen. Fullba nyomja Hitlert, fullba nyomja a kretént. Annyi vicc se jut eszébe róla, amennyit az amerikai humorizálás minimumfokában, a megbízhatóan sótlan Saturday Night Live-ban szoktak elsütni egy rövid szkeccsben. És ettől még a film egyetlen gondolata is elsikkad, miszerint Hitler a harmincas évek rocksztárja volt, aki karizmájával úgy változtatta magából kivetkőző rajongókká a németeket, mint harminc évvel később a Beatles az angolokat (ezért szól a német I Wanna Hold Your Hand a főcím alatt). Elsikkad, mert a ripacskodásban kimerülő Hitler-paródia nem fűz fel rá további poénokat, csak arra pályázik, hogy minél abszurdabb pofavágásokkal próbálja megnevettetni a nézőt.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 

Waititi stratégiája nem változott, a rendező megint egy sikerregényt taikásított, de a Vademberek hajszájával ellentétben, ahol az új-zélandi Úton-t töltötte fel humorral, a Jojo Nyuszinak az a része működik legkevésbé, amit Waititi tett hozzá. Amit viszont Christine Leunens Cellába zárva című regényéből ollózott ki (a gyerekek kapcsolata), az leginkább egy szentimentális Oscar-filmre hajaz (nem véletlen a hat jelölés). És akként megfelelően is működik: a kiskamasz Hitler-fanatikus felnövéstörténete szívtájékon még a cinikusokat is megmasszírozza egy kicsikét, elsősorban annak köszönhetően, hogy a két telitalálatos gyerekszereplő hozzáadja azt az érzelmi pluszt, ami máshol hiányzik a történetből.

Jojo hamar rájön, hogy édesanyja (Scarlett Johansson) zsidó lányt bújtat az emeleten, aki az ő szemében a patás ördöggel egyenlő. Waititi egy-két jobb poént is kisajtol abból, hogy Elsa úgy bújik elő a szekrényből, vagy jön le a lépcsőn, mintha Guillermo del Toro képzeletéből pattant volna elő: a sötétből előnyúló keze, majd sétáló lábakat formázó kisujjai azt a rajzfilmszerű humort kapják el jól, amit Waititi üres Hitler-paródiája nem tudott. Thomasin McKenzie a Ne hagyj nyomot! után itt is nagyot játszik: ő a film érzelmi középpontja, akinek a még mindig működő, de eredetinek semmiképp se mondható heilhitlerezésbe is sikerül szorongással vegyes undort csempésznie – elvégre mégis üldözött zsidó lányként kell lelkesen kart lendítenie.

Szépeket szinte mindegyik színészről mondhatunk a rutinból játszó Reben Wilson kivételével: Scarlett Johansson az egyedülálló anya, Sam Rockwell az emberséges, rejtőzködő meleg náci tiszt, az élete első filmszerepét alakító Roman Griffin Davis pedig Jojo figuráját színezi háromdimenziósra még akkor is, ha a forgatókönyv, amely takkra kiszámítható fordulatok mentén bonyolódik, erre kevés teret ad.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Leunens regénye időben korábban kezdődik és jóval tovább tart, mint Waititi filmje, és alapvetően egy drámai történetet mesél el arról, milyen csáberővel tartja fogva egy ideológia az érzelmileg kiszolgáltatott és ezért könnyen manipulálható fiatalságot. Felvetései, fordulatai jóval merészebbek, sötétebbek a filmnél, amik közé ugyanúgy belefér az, hogy a szülők rettegnek a saját gyereküktől, nehogy az feljelentse őket, vagy az, hogy a gyerekek bimbózó barátsága Stockholm-szindrómás önzésig fajul.

A Jojo Nyusziban ezek az ívek megtörnek, és csak utalásszinten maradnak meg a történetben. Helyükre az a szlogenszerű gondolat kerül, amit Waititi már a műfaji besorolással, a „gyűlöletellenes szatírával” is jelez. A film az álhírek és az uszító ideológiák röhejes túlzásait kívánja leleplezni, a nácik zsidóképéből csinál viccet. Azt se mondhatjuk, hogy ügyetlenül, hiszen a felsorolt képtelenségek már önmagukban abszurdak, de azt igen, hogy következetesen alacsonyra céloz, és a gyerekkatonák hadba küldésén és egy Sophie Scholl kivégzésén felül elmismásolja a háború és a nácizmus borzalmait a felhőtlenebb poénkodás kedvéért.

Waititi azt üzeni – mit üzeni, harsogja –, hogy a szeretet legyőzi az uszítást, a viccek kipukkasztják a gyűlölet buborékját, és a nap végén mindenki, zsidó is, náci is, együtt táncolhat a napfényes ég alatt. Amivel alapvetően nincs gond, ha őszinte hollywoodi giccsre vált az ember mozijegyet, ha viszont humanista abszurdot nézne inkább, akkor még néhány ihletett poénjával („Meg kéne sétáltatni a klónokat!”) együtt is soványnak tűnik mindaz, amit a Jojo Nyuszi kínál. Kár, hogy épp Waititi bizonyítja: a jó szándék még mindig csak egy kellemesen középszerű filmhez elegendő.

Szerző: Soós Tamás