Sajnos nem hiszem el, hogy egy negyvenöt éves, felvilágosultnak tűnő észak-amerikai nő még életében nem maszturbált. Sajnos azt sem hiszem el, hogy a pornót csak hírből ismeri, és amikor saját szemével látja, hogy mi az, először ijedten csapja le a laptop fedelét, aztán naiv kíváncsisággal kattan rá a videókra. Nem hiszem el továbbá, hogy ez az értelmesnek és érzékenynek tűnő nő, aki egy nyugdíjasközpontban dolgozik szociális munkásként, akkora seggfejt nevelt a fiából, mint Brendan a Mrs. Fletcher című minisorozatban. Talán szerencsésebb lett volna, ha nem egy nagymenő férfi író próbálja elképzelni, milyen is az, amikor egy negyvenes egyedülálló anyuka elkezdi felfedezni addig elnyomott vágyait. Vagy legalább egy kicsit alaposabban elgondolkodik a témán.

 

A hétrészes széria alkotója Tom Perrotta, akinek már több írásából készült film vagy sorozat (Gimiboszi, Apró titkok, A hátrahagyottak), és most is saját regényét adaptálta. A két szálon futó történet abszolút főhőse Eve Fletcher (Kathryn Hahn), akit a volt férje, Ted (Josh Hamilton) tíz éve elhagyott, hogy új családot alapítson egy fiatalabb nővel, most pedig frissen érettségizett fia, Brendan (Jackson White) is elhagyja, mert egyetemre megy. Eve magára marad az egykori családi otthonban, és most, hogy végre/sajnos egyedül van, hirtelen ráeszmél: neki tulajdonképpen vannak szexuális vágyai. El kell hinnünk, hogy eddig a munka és a gyereknevelés annyira kitöltötte az életét, hogy ez eszébe sem jutott tíz év szingliség alatt.

 

Most ellenben úgy fog hozzá a saját testével való megismerkedéshez, mintha serdülő lenne, aki még soha életében nem szexelt – vajon a házasévek alatt mi történt, és Brandont hogyan sikerült összehozniuk a volt férjével? Végignézzük, ahogy a méretes konyhában elképesztően bénán maszturbálni próbál, mintha azt se tudná, melyik testrésze hol található, aztán kapunk olyan jelenetet is, ahol egy pornófilm ihletésére a saját fenekét próbálja paskolgatni, ami szintén inkább röhejes, mint vicces. Tudjuk, hogy az észak-amerikai fehér középosztály elképesztően prűd bír lenni, de ez már túlzás, európai szemmel különösen.

 

Talán a főhős valószerűtlen naivitását akarja ellenpontozni, hogy néhány másodpercre keménypornó-snitteket is bevágnak az alkotók, ami korhatárossá teszi ezeket az epizódokat, de ez dramaturgiailag teljesen indokolatlan, és olyan hatást kelt, mintha ezzel próbálnák mutatni, hogy mennyire őrületesen bátor ez a sorozat, miközben cseppet sem az. Esetleg, ha nem a szexualitástól sugárzó Kathryn Hahnt választják a főszerepre, hanem egy olyan színésznőt, akinek elhisszük, hogy évekig totálisan elnyomta a vágyait, akkor hajlamosabb lennék megvenni a sztorit.

 

Miközben Eve önfelfedez, a másik szálon Brendant egyik csalódás éri a másik után. A figura a lehető legsztereotipikusabb jóképű sportoló, aki a gimiben terrorizálta kevésbé népszerű társait és szarul bánt a csajokkal, most pedig nem találja a helyét az egyetem intellektuális közegében, és továbbra is szarul bánik a csajokkal, bár a lányok többsége itt már nem is áll vele szóba. Brendan viselkedéséből kiderül, hogy a szexről alkotott hímsoviniszta elképzeléseit pornófilmekből vette, és így egyszerre alakul ki bizarr párhuzam és ellentétpár az anyjával: közös bennük, hogy egyiküknek sincs fogalma a valódi szexről, amiről Eve most a pornó segítségével próbál ismereteket gyűjteni, míg a fiának gyorsan el kéne felejtenie mindent, amit a pornóból tanult. A mélyebb igazság azonban emögött nem lehet más, mint hogy Eve egyszerűen nem volt elég jó anya, és saját elfojtásai miatt képtelen volt a fiának átadni a legalapvetőbb dolgokat a szexualitással és intimitással kapcsolatban. A sorozat ezt a nem elhanyagolható tényt teljes mértékben ignorálja, inkább futólag Tedet villantja fel mint elhanyagoló apát, aki nem mutatott jó példát a fiának.

 

Eve felszabadulása abban is megnyilvánul, hogy beiratkozik egy kreatívírás-tanfolyamra, ahol megismerkedik a 19 éves, cuki Juliannel (Owen Teague), Brendan egykori iskolatársával, akivel rögtön flörtölni kezd. A Julian és Eve közti bátortalan ismerkedés a sorozat legélvezetesebb szála, amit sikerül szépen építeni és a hetedik rész végére egy hihető és szerethető végkifejletre kifuttatni.

 

Ahhoz képest, hogy Eve és Brendan is mennyire elnagyolt vonásokkal van felfestve, a tanfolyamot tartó transzszexuális nőnek, Margónak (Jen Richards) a figurája, illetve a csoport egyik heteró férfitagjával (Ifádansi Rashad) alakuló románca meglepően kidolgozott és kliséktől mentes. A valóságban is transzszexuális Richards egy interjúban elmondta, hogy figurája a forgatókönyv korai változatában meglehetősen sztereotipikus volt, de az ő tanácsai alapján Perrotta alaposan átdolgozta. Úgy tűnik, ebben a sorozatban annak jutott jó szerep, aki megírta magának.

 

Amellett, hogy szinte végig egy elszalasztott lehetőségnek érződik a sorozat, a fantasztikus, vibráló Kathryn Hahnt minden pillanatban öröm nézni, a félórás epizódok könnyen lecsúsznak, és a fináléra végre eljutunk oda, hogy Eve-ben és talán Brendanben is megindul valamiféle változás. De ez olyan, mintha csak az első lépés lenne egy úton, és hiányérzetet kelt, hogy mindössze ennyit haladtunk egy évad alatt. A Mrs. Fletcher minisorozatnak készült, de Perrotta és Hahn is úgy nyilatkozott, hogy szívesen folytatnák. Lehet, hogy nem lenne rossz ötlet, mert amit eddig kaptunk ebből a nőből, az nagyon kevés.