Huszonkét novella. Huszonkét nyomasztó, ijesztő, esetenként felemelő (Szülök), máskor irgalmatlanul (a szó szoros értelmében) nehéz és megrendítő (Anyu) élethelyzet. Megint másutt halálpontos (újfent erős nyomatéka lesz a szavak jelentésének) lelkiállapot-elemzések (Nagymama, Nyaralás, Emlékpogácsa, Pushup, A pokol, A kisolló), a halálközelség, a halálhoz való viszony, a meghalás (Szép halál, Vigyetek haza) történetei. Azután vannak az elsősorban testet, és ezen keresztül lelket megerőszakoló szexuális abúzust elmesélő eseménysorok (Az erőszak nyelve, Virágok, Itáliai utazás). És miután így, tematikusan erőszakot tettem a történeteken, önkényes keretbe illesztettem őket, holott másképp is lehetne, például aszerint, hogy az „én” narrál-e vagy „másvalaki” (noha tudható, így vagy úgy, önélmény alapú mindegyikük), ki kell emelnem néhány valódi mesterművet. Ezek szikár nyelven megírt, mégis nagy mélységig kibontott szövegek, kívülről felmérő tekinteten keresztül, kimerevített fekete fehér fotóként mutatnak be egy világot, s a kép mögé nem esik nehezünkre odaképzelni a belső monológot (Nagymama). Mindent elmond a szorongás keletkezéséről, az eltitkolt családi történések hatásáról, az értetlen szeretetlenségről.

A címadó novella, A mérgezett nő egészen a kötet végén összegezi a szörnyűségeket, kibuknak a mérgező családi titkok. „Hősünknek el kell jutnia a forráshoz, fel kell tárnia a sötét kutat”. Ezt a feltáró munkát igyekszik elvégezni Babarczy Eszter, hogy elérkezhessen a létezés lehetősége, amit azután a kötet utolsó történetében, A harag születésében az utolsó mondat, mégis maga alá gyűrhet: „Amikor nem tudom már megtartani, akkor – mint aki az utolsó eszközhöz nyúl – megölöm magam.”

Ám a Nagymamával indul minden, és A harag születésével együtt kap keretet a novellafüzér: a családi örökség feldolgozása mintegy választ ad a kezdő novella főszereplő kislányának hangosan ki nem mondható kérdéseire, a megfoghatatlan szorongásra. Babarczy Eszter olyan plasztikusan, mindenki számára ismerősen képes megmutatni, micsoda trauma, ha valaki nem érti maga körül az ok-okozati összefüggéseket, csak az érzelmi vihar erejét érzi, és áll, kiszolgáltatottan, önmagában keresve a hibát, ami azután megalapozza majd a szerző nevében megszólaló alteregók életét kísértő és kísérő bűntudatot. A nagymama csak néz, a jelenetben nem szólal meg, az olvasó csupán a kislány gondolatait, reflexióit hallgatja/olvassa, ahogy a maga gyermeki módján értelmezni próbálja a szavakból felépülő világot, de „a gyerek nem érti…”.

A felnőtté érés élet-stációit különböző fajsúlyú rettenetek jelzik. Emlékezetes a Nyaralás fogyókúrázó, végtelenül magányos kiskamasz hősnőjének undort hozó élménye a szétvert, vért hányó zöld siklóról és a vörös, szeplős fiúról, a bulimiás és anorexiás két testvér az Emlékpogácsában, ami persze nem hamuban sült, és egy életre a tarisznyában marad. Az egyre rettenetesebb és veszedelmesebb helyzeteket teremtő menekülési kísérletek, mint az Itáliai nyaralás előhangja, A levél, ahol a teljes testi kizsákmányolást még megússza a szökevény.

Hihetetlenül pontos kórrajz A kisolló és A pokol is, a kényszeresség beszippantó ereje, az önáltató és önfelmentő magyarázkodás, lám, ez lett a nagymama által megfélemlített kislány őszinte keresgéléséből. De nemcsak azért pokoli, mert bugyra mély és örvényekkel teli, hanem mert az is átélheti, aki nem kényszeresen csatangol a polcok között a mesterséges fényben, hanem csak vásárol, pláne karácsony táján. Valahogy így lehetünk a legtöbb történettel, akkor is, ha nem ilyen súlyosan szakadtak ránk, kicsi morzsáit mind ismerhetjük, valahol, valamikor, valahogy mindenki volt áldozat, ezt az áldozat-mivoltot éleszti fel az olvasóban Babarczy Eszter, és valljuk be, ez nem minden esetben tölti el a befogadót féktelen örömmel.

A szövegek akkor kiemelkedőek, amikor visszafogott indulattal, szárazon, látszólag szenvedélymentesen, mint egy teleobjektív, az adott pillanatot rögzítve mutatnak be egy helyzetet; a feszülést, érzelmi kitörést az olvasóra bízzák, megengedik neki, hogy a maga tempójában közelítse meg a helyszínt, engedje közel magához a történéseket. Ahol elvékonyodik, esetenként el is mosódik a határ a szerző és a szövegben megjelenő szereplő között, mert a szerző nem tudja – vagy nem akarja – kontroll alatt tartani az érzéseit, ott csökken a szöveg feszültsége, olykor már átcsap önsajnálatba, ilyenkor az olvasó zavarba jön, nem tudván fikció-e, amit olvas, vagy naplóféle önvallomás, terápiás írás.

„Nagy részben valóban önéletrajzi a kötet, illetve olyan szituációkat bont ki, amelyek az én életemhez kötődnek, de azért ezek fikciós történetek”, mondja egy interjúban a szerző. Magánjellegű események formába öntése, események, amelyek időrendben követik egymást a kislánykortól a felnőtt nővé válásig, s onnan a harag megszületéséig, ami talán segít a feloldásban. A lélek ilyen mélységébe bepillantást engedni önmagában is kínos lehet a mi kulturális éghajlatunkon. Nem illik róla beszélni: olyan, mint a szex, olyan, mint a bántalmazás, bár az első lehet intim és meleg, persze üzletszerű és csupán csak testi is. Az erőszak azonban nem lehet intim és meleg, mégis borzongató az a gerjedelem, ahogy a test reagál, etika és erkölcs nélkül, puszta ösztönből egy másik testre. A mélységes megalázottságot érzi az olvasó is, és mert ez kellemetlen, bizony, meg is haragudhat a szerzőre, elvégre hogy jön ahhoz, hogy ilyen rossz érzéseket keltsen. Másutt (Virágok) az erőszak olyan mélyen és szándékosan megalázó, váratlan, orcátlan-arctalan és elképesztő, hogy hihetetlen. Hogy a zsákmány, az áldozat se hiszi el.

E „posztmodern életrajznak” én mint nőnemű olvasója, mint társadalmilag meghatározott testet öltött posztmodern identitás, úgy érzem, hogy nem egyenletes a kötet. Távolságtartó kimértsége, tárgyilagossága briliáns, de fel-felcsapó indulatai bizonyos történeteket még nem engednek kellő távlatba helyezni, és ez ront rajta.

Két dolog járt az eszemben végig: a Grimm-összes és József Attila Szabad-ötletek jegyzéke. Kíváncsian olvastam mind a kettőt. Külön-külön.