Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2019.10.21.

A fiatal dél-koreai zongoraművészt hallhattuk már hegedűs társaságában szonátázni Mozart–Beethoven-lemezen, szólistaként és szintén kamaramuzsikusként játszani Rachmaninov-CD-n. Nemrég személyesen is megismerhettük: Ravel G-dúr zongoraversenyének előadójaként. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.


Valahányszor találkoztam az idén harmincöt esztendős, szöuli születésű Dong Hyek Lim játékával, teljesítménye mindig kiválónak bizonyult – mind hangszeres, mind zenei értelemben. Amikor kitűnő honfitársával, a hegedűművésznő Ji Young Limmel készített lemezfelvételt bécsi klasszikus szonátákból, az előadás a zenei beszéd természetes oldottságáról és a gesztusok mélységéről tanúskodott. Rachmaninov c-moll zongoraversenyében egyszerre játszott virtuózan és kitárulkozó érzelmekkel, a Szimfonikus táncokban pedig (olyan kivételes duópartnerrel, mint mentora, Martha Argerich) csupa felfedező karaktergazdagság volt muzsikálása. Nem csoda, hogy érdekelt, hogyan játssza majd Ravel koncertjét az Óbudai Danubia Zenekar estjén, a Zeneakadémián.
 
Don Hyek Lim
Don Hyek Lim 
Ravel művét egy világ választja el a Rachmaninovétól. Az 1931-ben befejezett kompozícióra meghatározó hatást gyakorolt a jazz megszólalásmódja: a darab csupa fanyarság, merész hangeffektus, vagány gesztusvilág, dirty tone és szving. Ugyanakkor azonban a műben érdekes módon jelen van a hangzás áttetsző, mozarti tisztasága is, a lassú tételt pedig olyan átszellemültség és vallomásos hangvétel jellemzi, amelyet szintén nyilván nem a jazztől, sokkal inkább a klasszikus stílustól tanult Ravel. Dong Hyek Lim mindkét hatást világosan és érzékenyen segítette felszínre, és arról is gondoskodott, hogy a kétféle inspiráció egymással elkeveredve egységes hatású egészt alkosson. Előadásában uralkodónak éreztem a tiszta, plasztikus billentés egzaktságát, a hangzás fényét, a virtuozitás eleganciáját, a lendületet és a transzparenciát. Pezsgett a zongoraszólam, mindent meghatározott a pontosság és könnyedség, az energia és a humor, ugyanakkor a lassú tétel igazi költői megnyilatkozás volt, a lélek magányos elmélkedése. Kitűnő tolmácsolást hallottunk, egy diadalmas tudású hangszeres fenomén játékát, amely ugyanakkor a megszólaltatott mű iránti teljes fogékonyságról tanúskodott. Ilyen élmény után jó volna a művészt legközelebb szólóesten hallani – a még közelebbi és még alaposabb megismerés reményében.

A zongoraverseny ezúttal bevezető számként hangzott fel, ezt az első részben Richard Strauss Rózsalovag-szvitje, a szünet után a második részt kitöltve Brahms 2. szimfóniája (D-dúr, op. 73) követte. Aki régen és gyakran jár koncertekre, a kritikussal együtt megfigyelhette már a jelenséget, hogy a ritkán játszott mű sokszor jobban sikerül, mint a gyakran hallható repertoárdarab. Az előbbi magától értődőn munkára sarkall, hiszen a zenekar nem tudja olyan jól, a kompozíció nem számít „ismert terepnek”, az utóbbi kategória képviselői esetében pedig sok karmester véli úgy, elég lesz felfrissíteni a már meglévő tudást. Nem tudom, Hámori Máté karmester a próbákon mennyi energiát fektetett a Strauss-szvit, és mennyit a Brahms-szimfónia részleteinek kidolgozásába, mindenesetre a kétféle hangzó végeredményben jelentős különbség mutatkozott. A Strauss-mű jól kidolgozott, színgazdag, felszabadult tolmácsolásban hangzott fel, élt és hatott a zene nosztalgikus, bécsies kedélyvilága, Brahms szimfóniájában viszont minduntalan elkedvetlenítette a hallgatót a hegedűszólam elhanyagoltsága, a hamis intonáció, a sok pontatlan indítás, a rézfúvósok nyers-vaskos hangzása s ennek megfelelően a teljes zenekar megszólalásmódjának elnagyoltsága. Mindehhez a mű tempóinak, karaktereinek és hangsúlyainak olyan konvencionális értelmezése társult, amely az egész előadás értelmét alapvetően megkérdőjelezte.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. október 14.