Grencsó István (Alföldi László fotói, forrás: comandantegrande.com)

Sőt, a záró koncertek mindamellett, hogy hordozták az amerikai sztárok által két nappal korábban megidézett Albert Ayler szellemiségét, olyasmit mutattak, ami bizonyságul szolgált a zenei haladás kikerülhetetlenségére. Albert Ayler koncepcionálisan ugyan nem kapcsolható a vasárnapi szabadzene-koncertekhez, az előadók szellemi rokonsága a ma idolként tisztelt, ám saját korában mégis mellőzött dzsessz-gigásszal sok tekintetben mégis nyilvánvaló. A hatvanas években Ayler volt azon kevesek egyike, akik a gospel, soul, bop és egyéb más műfajok mellett különös bátorsággal hozakodtak elő egy olyan saját hanggal, amely a népszerűség ellen tört. Peter „Vastüdő” Brötzmann, a ma élő talán legjelentősebb improvizatív dzsessz-zenész, aki a tavalyi fesztiválon fellépett, azt nyilatkozta, hogy „Az a fajta zene, amit mi játszunk, mindig is nagyon speciális és szűk közönséget vonzott. Ha egy fesztiválon ezer ember van, akkor bennünket százan hallgatnak, és az már jó arány”. A kérdés tehát nem az, hogy kihez szól ez a zene, hanem az, hogy sikerül-e minden áldott alkalommal valami újat mutatni, valami helyben megszülető, soha nem volt produktumot létrehozni.

Nem vitás, ezen a vasárnapi estén az alkalom áldott volt, és az állítás, miszerint a művészet ereje fogyasztási adatokkal körülírható volna, nem is jutott senkinek eszébe. A MU Színház adottságaihoz képest sokan jöttek el, egy részüket a már említett okok miatt jól ismerem. A légkör mégsem családias volt, inkább valamiféle szeánszra hasonlított, hiszen tudtuk, a főszereplő Grencsó István olyasmire készül, amit régen hallhattunk tőle, mégis szerteágazó muzsikusi tevékenységei közül ez áll neki a legjobban. A koncert előtt kaptam tőle egy DVD-re mentett korabeli VHS felvételt a nyolcvanas évekből, amit a Közgáz Jazz Klubban rögzítettek, és ő is csak most szerzett róla tudomást. Papírhengerbe bújtatott emberek, artikulálatlan visítások, diavetítés, helyzetkomikumok: korát meghazudtoló performansz, igaz, ma már élvezhetetlen minőségben. Az viszont megtudható belőle, nagyjából honnan indult Grencsó, és minden tiszteletet megérdemel azért a kitartásért, amivel szisztematikusan sajátos stílussá fejlesztette a polgárpukkasztást, amiről mára kiderült, hogy egy egyetemi klubban akkor többet jelentett, mint lenéznivaló öncélúskodást.

Benkő Róbert

Grencsó István formációinak – amelyekben szaxofonosként (időnként fuvolistaként), zenekarvezetőként és komponistaként vesz részt – sokszínű repertoárja van; a popzenétől a hagyományos standardeken és a magyar dallamkincs feldolgozásain keresztül klasszikusba hajló komponált szvitig készített lemezeket. Az improvizatív dzsessz mégis megmaradt számára koncertműfajnak, amelynek kereteit ő szabja és végtelenül lecsupaszított gesztusként tálalja. Az első felállásban két bőgős, az örök társ Benkő Róbert és a magyarországi szabad zene megszületésénél jelen lévő Lőrinszky Attila voltak partnerei. Az egyetlen hullámzó ívbe sűrített, spontán megszülető kompozíció úgy építkezett fragmentumokból, hogy azokat ügyes imitációk kötötték össze a következő részlettel, így szerves egész született. A dzsessz ily magas fokán az egymásra hangolt, végletekig kihegyezett játékmodor egy szintre hozza a dallamot, az erős artikulációt és a megszólaltatott effekteket. A bőgősök sokat vonóztak, az üveghangok fátyolképéből ritmikus, ostinató alapot képeztek, kiemelve karaktereik különbözőségét. Lőrinszky népies hangvétele nagyszerűen találkozott Benkő erős késztetéseivel. Egyszerű volna azzal elintézni, hogy a három muzsikus párbeszédét hallottuk, de erről szó sem volt, hiszen Grencsó mindvégig húzta a többieket, és témákat vázolt a tenorszaxofonon. Valójában három univerzum közös metszetében ültünk, amely megismételhetetlen energiákat szabadított fel.

Lőrinszky Attila és Grencsó István

A második koncert előtt még egy táncelőadást láthattunk, ahonnan a második koncertre a kísérő muzsikusok csatlakoztak a trióhoz, immáron szextetté alakítva Grencsó kollektíváját. A csellista Márkos Albert volt a bemutatott három, rövid, szintén spontán kompozíciókban a társ-zenekarvezető, hiszen a hegedűs és különféle sziszegő hangokat hallató Kardos Verát ő hozta és a mélyhegedűn játszó Mezei Szilárd is inkább az ő nyelvezete szerint szólalt meg. Két trió egyesült tehát, az eredmény pedig az első félnél egy sokkal szikárabb, olykor darabjaira szedett hangszerekkel (Grencsó esetenként csak a fúvókával játszott, Benkő pedig a húr és a hangszertest között vonózott lószőrkopásig) elővezetett csupasz zene lett. A barbár hangvétel azt demonstrálta, hogy legyen bármilyen nehezen emészthető az előadói szándék, kellő erő mellett a legvaskosabb fal is átüthető. A teremben rettenetes hőség uralkodott, Grencsó idővel félmeztelenre vetkőzött, a vonós hangszerek f-lyukaiba izzadtság csordogált, tulajdonképpen a helyiség és a benne szóló zene is mind iszonyatosabb volt. De van, amikor kívánjuk, hogy a zene végre ne csak játék, hanem komoly küzdelem legyen!