Downton Abbey
2019.09.04.

Az előkelő Crawley família és a kastélyhoz tartozó, odaadó személyzet sok millió rajongót gyűjtött 2010 és 2015 között – ekkor futott Julian Fellowes tévésorozata a brit ITV-n, s a nagyvonalú búcsúnak is felfogható mozifilm nem is kegyeskedik másokkal foglalkozni, csakis azokkal, akik pontosan tudják, miféle úri teázásra, kedélyes problémázásra váltanak jegyet. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Oh, igen, természetesen azért vásárolnak belépőt, hogy megtudhassák, mekkora felfordulást jelenthet, ha a királyi pár látogatása előtt elromlik az 1920-as évekbeli melegítő monstrum, s oda a forróvíz – s bár nem ez a fő bonyodalma a filmnek, de ahhoz épp eléggé hangsúlyos, hogy eszünkbe juttassa, miért is tudott óriási világsiker lenni a Downton Abbey. Nem kérdés, hogy a bojler miatt is.

Részint a bojlerszintű drámák miatt, amelyekre egészen hosszú cselekményszálakat képesek az alkotók felhúzni, mert ugye, az még hagyján, hogy elromlik, de kijön a csodaszép szerelőfiú, aki kihívóan néz az egyik konyhalányra, akinek meg az egyik lakájfiú a szerelme (majdnem vőlegénye), meglátja őket – s innentől már csak néhány perc választja el a bojlert attól, hogy tönkremenjen. És lesz baj! No de, és itt jön Julian Fellowes zsenije a képbe, legalább megtudjuk, hogyan festett akkortájt egy bazi nagy bojler, ha jól figyelünk, még a szerelésbe is beleleshetünk – de a szétverésébe bizonyosan. 

S a Downton Abbey mindig is ebben volt a legjobb: az alaposan beszappanozott ismeretterjesztésben. Hogyan nézett ki a bojler, hogyan kellett felszolgálni az arisztokráciának, miképpen festett egy szakszerű terítés, mi volt a dolga az öltöztetőnőnek. És miféle gondok nyomasztották a boldog békeidőben (majd az első világháború közben és után) azokat, akiknek felszolgáltak, akiknek megterítettek, akiket felöltöztettek. Akik birtokolták a bojlert, a kastélyt, s a valószínűtlenül zöld legelőket.

Fellowes a társalgási kosztümös történetek alapreceptjéből forralt valami émelyítően angolos alapfőzetet, amelynek gőzében kifejezetten biztonságos volt elbújni az új évezredben. Nem történt ebben a világban semmi, amit ne lehetett volna hosszú epizódokkal előre kitalálni; lent és fent is zajlott a regényes élet, meg a történelem. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Románcok szövődtek, áskálódások zajlottak, teljesen ugyanúgy, ahogy a legolcsóbb romantikus ponyvákban szoktak, ám a Downton Abbey külcsínben, színészi játékban, hangzásban, fényképezésben gond nélkül illeszkedett az első osztályba. Ami az alakításokat illeti, bizonyára öröm volt megismertetni a legszélesebb közönséggel is olyan remek színészeket, mint Jim Carter, vagy Phyllis Logan, s felfedezni olyan fiatalokat, mint Dan Stevens és Lily James. Ami a cselekményre tartozik: a Downton Abbey szépen, elegánsan adta elő a nosztalgikus, nagy semmit: az eltartott kisujjú közhelyeket. Jó volt nézni, s ennyi elég is volt a világsikerhez.

A 122 perces mozifilmnek alcíme sincs, minek, elvégre tényleg nem kell ezt túlmagyarázni: márkáról beszélünk, aki ismeri, aki egykor „használta”, azt várja tőle, amit a tévében kapott. Azt meg is kapja. 

Megkapja nagyjából az összes – a sorozat zárlatában még életben lévő – karaktert, megkapja a hangulatot, ami talán be is lenne jegyeztetve, már ha ez lehetséges lenne. Aki akkor már nem volt játékban, visszatér, s pont azt csinálja, amiért megszerették. A komornyik irányít, a szakácsnő főz és méltatlankodik, s az urak és úrhölgyek is készülödnek, mert látogatóba érkezik a birodalom királya. Maggie Smith meg mindenkinek beszól. A nagy konfliktus – melynek lényegesebb részeleme a fentebb többször emlegetett bojler-botrány –, mi lenne más, mint az, hogy Downton Abbey személyzetét a háttérbe szeretné szorítani az uralkodó személyzete, akik még meg sem érkeznek, de már megmondják, mi legyen, s hogyan. S ezt bizony nem lehet ám annyiban hagyni!

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Nem is hagyják, el is rendezik: teszi a dolgát Mr. Carson, Mrs. Hughes, s mindahány szeretetreméltó, sürgő-forgó büszke munkás, közben pedig, mint a szériában mindahányszor, mintegy hitelesítő jelleggel meg-megpiszkál a film olyan kérdéseket is, mint az ír-angol konfliktus, vagy a homoszexualitás kérdése a huszadik század első harmadában. De csak úgy ám, hogy ne legyen belőle nagy probléma. Mármint, ne terelődjön el a fókusz a lényegről: a terítésről, a szép ruhákról, a még szebb ruhákról, és hát… A szerelemről. Hogy úgy mondjam, a Downton Abbey tradícióiról.

Nincs hát újradefiniálva itt semmi, ha úgy tetszik, a sorozat két hosszú, nagyon hosszú órára ott folytatódik, ahol hat évad után a képernyőn abbamaradt: senki nem megy sehova, csak szemkápráztató ruházatban toporog egy helyben, s párás tekintettel mondja a magáét. A lentiek azt, hogy milyen csodálatosak is a fentiek, a fentiek meg azt, hogy milyen jó fentinek lenni, s micsoda felelősséggel jár… Ott, fent lenni. Például nem felszolgálni kell a levest uralkodóéknak, hanem meg is kell azt velük enni. 

Elképesztő, elképesztő. És tessék elképzelni, néha még a bojler is rakoncátlankodik!

Címkék: Mozipremierek 2019