Molnár Ferenc: Liliom / Salzburgi Ünnepi Játékok, Thalia Theater (Hamburg)
2019.08.25.

A Liliomot így, ebben a formában Mundruczó Kornél itthon, magyar színházban nem csinálhatta volna meg. A legkevesebb, amit kapott volna érte, az a blaszfém jelző. Pedig az előadásban erősen ott van Molnár. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Az obligát lizsé-romantika, a „misztérium-törökméz” – ahogy Molnár Gál Péter fogalmaz kéziratban levő Molnár-monográfiájában – hiányzik. Illetve nem, egyáltalán nem hiányzik, mint ahogy a körhinta se, de én még színpadon nem láttam ennél csodálatosabb agácifákat (maradjunk Molnárnál, ne Alfred Polgarral mondjuk). 

Jelenet az előadásból, középen Jörg Pohl
Jelenet az előadásból, középen Jörg Pohl

Két fehér iparirobot-kar egyenként rakta be a színházi bársonyfüggönyökkel határolt térbe a bokormagasságúra növelt agácivirágokat, akkorákat, hogy alig látszott tőlük a pad meg a pisiléshez leguggolt Mari. És ugyanígy lett a holdas éj is, hogy a robotkar belógatott egy narancssárga gömböt; na, hát ennél is kevés csodálatosabbat láttam színházban. 

A két robotkar mozdulatlan, „kinyújtott” helyzetben olyan, mint két hatalmas figyelmeztető felkiáltójel, mozgásában a teremtő Isten ujjának látni, ami megírja sorsunkat, és a másvilági igazságszolgáltatásra való utalásnak, ami elől az evilágon sem lehet menekülni. Mindent elérnek, a rajtuk levő lámpák előtt nincs titok. Persze, ez a költészet és a filozófia mellett – sőt előtt – érdekes geg, de a színház a hatásvadászatról is szól. Monika Pormale egy platformra hozza az ábrázoló „pontosan az, ami”-t és a humorra is hajló asszociativitást, földi díszletei a maguk installációszerűségében a valóságot egy jellemző darabra redukálják, és ezt az esszenciát nagyítják fel.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még csak egy leeresztett vasfüggönyt látunk, amire azt vetítik: Safe Space. Pulzál a zene, a mélyebb regiszterekből szól. A tükröződő fekete padlón konszolidált, mai ruhába öltözött emberek fekszenek, markolják kispárnájukat. Apró remegésekkel, rángatózásokkal mozdulnak, a ritmussal szinkronban vagy attól teljesen eltérően. Az így is erősen nyugtalanító atmoszférát egy idegen érkezése zavarja meg, ébredni kell. A purgatóriumból nem egyszerű kikerülni, újra és újra vissza kell ide térni, az újabb és újabb nyomtatványok kitöltése és a teljesen lehetetlen magyarázatokkal előálló munkatársak a 21. századi bürokrácia ismerős kontextusába helyezik át Molnárt (szöveg: Wéber Kata). Az új lakó azonban megkapja a lehetőséget, hogy – tudom, képzavar – a tisztítótűz mókuskerekéből kiszálljon. 

A vasfüggöny felmegy, a kispárnát magához szorító Liliom lekerül földre. Mögötte a világból-kiugrálókötelezne-annyira-boldog Juli és Mari nevet, liheg a végkimerülésig, az agácifák pakolódnak, ő pedig rezzenéstelen. Kívül van téren, időn. Ahogy belép Muskátné és leordítja a lányokat az ismert események miatt, a Liliom-szobor megelevenedik, elengedik őt a felsőbb hatalmak, varázsütésszerűen eldobja a párnát, és belép saját történetébe, hogy újraélje azt. 

Maja Schöne és Jörg Pohl
Maja Schöne és Jörg Pohl

A fabula megmarad (dramaturg: Christine Bellingen, Boronkay Soma). Juli marad Liliommal, beköltöznek Hollundernéhez, Muskátné sikertelenül próbálkozik Liliom visszacsábításával a szépművészethez, Juli terhes lesz, Liliom örül, Ficsúr pénzszerző ötlete tragédiába fordul, Juli nem megy hozzá az esztergályoshoz, Mari hozzámegy Beifeld Hugóhoz, Lujza megszületik, Liliom visszatér. A fordulópontok hangsúlyai azonban részben máshová kerülnek. 

Mundruczó Kornél empátiával közelít a figurákhoz, egyszerre mutatja a valóságost és a valóságon túlit, vállaltan melodrámai és giccses, miközben azt azonnal a frivol irónia zárójelébe is teszi. (Ebben óriási segítségére van a díszlet és annak tervezője.) Az elemelt mellett ott a hiperreális. Látunk testet, de csak alig, nagyon szemérmesen, ha pedig a kamera közelről mutatja az arcokat, a képek egyetlen pillanatig nem illusztrálnak, nem érezzük azokat sem öncélúnak, sem tolakodónak. Ennek megfelelően az összes figurában egyszerre vannak meg a végletek: érzékenység és derbség, mélyen traumatizált múlt és az abba bele nem nyugvóan kiutat kereső jelen.

Egy negyvenes Juli mást hallgat el, pontosabban mást nem mer kimondani, és másképp robban ki belőle a visszatartott szenvedély. Mögötte élet van, élmények, rossz és jó. Ő már nem szégyellős, hanem szimplán csak fél, mert negyvenes nőként ismeri magát, azonnal mérlegel. Az ilyenek már csak óvatosságból is körbebástyázzák a szívüket. Nem biztosak abban, hogy a csalódás utáni maguk-összekaparása többször is lehetséges, ezért önvédelmi reflexek működtetik az érzelmeket. 

Van azonban egy egzakt módon meg nem okolható pillanat, amikor a vágy fölötti tudatos kontroll megszűnik. Amikor minden (különben teljesen hülye) saját szabály felülíródik, sőt törlődik. És mivel ilyenkor a szó nem alkalmas az érzések kifejezésére, kizárólag testből lehet fogalmazni, csókból, szeretkezésből. Maja Schöne ennek megfelelően nem szende, világra rácsodálkozó naiva, aki egyre keményedik, hanem önazonos nő – bár azt is megmutatja, hogy negyven felé, sőt azon túl, legbelül azért él egy felszabadult kislány, különösen egy bizonyos ligeti nap után –, aki minden döntésébe beleáll, vállalva a következményeket.

Másképp válik ellenpólusává egy nem fecsegő, hanem szívszerelem ügyében öntudatos Mari (Yohanna Schwertfeger), és egy olyan Muskátné (Oda Thormeyer), akinek Liliom az élet és a nőség megéléséhez jelent kapaszkodót, így lesz számára tragédia a visszautasítás. És ott van még a női emancipáció más fokát képviselő, rövid hajú, inges-nadrágos Hollunderné (Sandra Flubacher), aki nem egyszerűen gyorsfényképész, hanem egy felfújható krokodil meg egy galambot elkapó róka (mindkettő kitömött) megnyugtató társaságában élő dadaista alkotóművész. 

Középen Jörg Pohl és Maja Schöne
Középen Jörg Pohl és Maja Schöne

Mást jelent egy negyvenes Liliom, aki nem flegma, akinek nincsenek hintáslegény-izmai, klakkcilindere meg frakkja, de túlvan minden el- és el nem képzelhetőn. Jörg Pohl Liliomja kicsit kivagyi és nagyon bohóc. A nők jóval erősebbek, keményebbek, életképesebbek nála. Nagyra nőtt kisfiú – mint oly sok férfi –, aki felelőtlen, semmilyen következménnyel nem gondol. Intenzíven éli meg a pillanatokat. A születendő gyerek fölött érzett öröm úgy szét tudja vetni, hogy beugrik a medencébe, törzsi táncot jár, majd szinkronúszónak képzeli magát. Tökéletes partnere a Bruderschaftban Ficsur (Tilo Werner), aki nem annyira ártó szellem, mint inkább életművész. A háttérből figyelve igyekszik megragadni és kihasználni a számára hasznosnak tűnő alkalmakat, hibázás, sőt bűn esetén pedig a felelősséget pontosan ugyanúgy hárítja át, mint a középső csoportos óvodások. 

Liliom nem tudatosan kerül, hanem belesodródik az olyan helyzetekbe, mint minden pofon – a levegőben megállított és az el nem csattant is –, az emberölési kísérlet – amit nem látunk, és a huszonegyezést is kihúzták, de nincs hiányérzet –, az öngyilkosság, de talán a nőkkel való afférok is erre a tehetetlenségi erőre vezethetők vissza. A körhintán otthonos, azon kívül teljesen bizonytalan. Eredendően szomorú és elveszett. Még képes rettegni, a sürgönydrót morgása pánikot vált ki belőle. 

A pofonra akkor lehetett magyarázat és felmentés. (Ráadásul tudjuk a sztorit, hogy bocsánatkérésként született a darab.) Ma nincs. Konfúz helyzet. Mundruczó nem változtat Molnár szemszögén, és bár látványban nem rekonstruálja 1909-et, a külvárosi legenda még a nem érzett, a nem fájó kézre ütés kihúzásával is alapvetően érintetlen. (Sophie Klenk-Wulff jelmezei stilizáltan és hitelesen megidézik a kort, miközben, ha akarnánk, bármelyik fast fashion boltban megvehetnénk ezeket a darabokat.) Ha azt radikálisan 2019 felé tolná, a szerkezet borulna; ugyanakkor mi innen, a saját mánkból nézünk és ítélkezünk. 

Mégis, mit kezdjünk a Liliommal a #metoo után? Elég-e, hatásos-e annyi büntetés, amire ítélik, hogy százszor felírja a falra, hogy „Az elnyomó patriarchátus része vagyok”? Ráadásul úgy, hogy fogalma sincs, mit jelent a patriarchátus szó. Mundruczó releváns válasza az angyalok sokféle hátterű hamburgi civilekből álló kara. Ők hol finom pedagógiával, hol kioktatóan szembesítenek a tettekkel, de minden hangsúlyban érezhető, hogy személyes közük van hozzájuk, megélt tapasztalatból tesznek fel rávezető kérdést vagy nyilatkoztatnak ki elveket. 

Az egyik másvilági kép különösen sűrített: áll a színész, a fémfalra vetülő árnyékát feketével festik körbe. Vajon kifestik Liliomból a sötétséget, vagy az él benne tovább, miután megtanulja, mit jelent a patriarchátus, vagy hogy minden transzgresszió agresszió?

Jörg Pohl. Képek: Matthias Horn. A képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok
Jörg Pohl. Képek: Matthias Horn. A képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok

A műsorfüzetben olvasható interjúban a rendező az előadás kulcsjelenetének nevezett utolsó jelenetet magyarázza. Azt mondja Mundruczó, egyébként joggal, hogy őt zavarta, ahogy Molnárnál Juli Lujza előtt Liliomot magasztalja, hogy a hazugsággal a trauma tovább él, tovább adódik. Ezért keresett egy olyan körülményt, ami magyarázatot ad erre, ami miatt Juli hazudhat a lánynak. Így lett a Lujzát játszó színésznő Down-szindrómás (ebben a szereposztásban: Mila Zoe Meier), aki igazi angyalként képes meg- vagy inkább feltörni Liliom keménységét. A boldogság esélye, az újrakezdés és a majd-másképp-folytatás szép, reményteli vég. 

A világtól védő átlátszó kupolaszerű buborékban tanítja Juli ugrókötelezni Lujzát. (Milyen szép utalás a ligeti boldogságra! Meg arra is, ahogy a downos gyereket védi az ember.) Amikor megjelenik, úgy tűnik, felismeri. Kiengedi hozzá a lányt, hogy ismeretlenül, de mégis megismerje az apját. Aki az égből vitt eper-vanília jégkrémet csillagnak próbálja eladni. Lujzát nem lehet átverni. A magával vitt ugrálókötéllel próbálja a bénázó Liliomot tanítgatni. Ismerkednek, közös nyelvet találnak. Aztán anya és lánya elővesz egy nagy kötelet, ketten hajtják, Liliom flikk-flakkokat csinálva ugrál. (A buborék közben megtelik narancssárga füsttel, mintha a ligeti Hold nőne nagyra, mintha egy egész más dimenzióba kerültünk volna.) Meg-megállnak, Juli odamegy hozzá, a szívére teszi a kezét. Mintha újraélesztési kísérlet történne, egy emberé és egy kapcsolaté. Na, sikerült? – teszi fel a kérdést Lujza. Fejingatás, kötélhajtás. Kérdés, fejingatás, kötélhajtás.

A molnári mesevilághoz passzol. Az élet – na, az egy másik történet. 

Az előadás adatlapja a Salzburgi Ünnepi Játékok honlapján itt található. 

Szerző: Papp Tímea