Interjú G. István Lászlóval
2019.06.23.

Kegyelemről, betegségről, apáról és apahiányról is beszélgettünk új, Földabrosz című kötete kapcsán G. István Lászlóval. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

G. István László: A Nem követtem el című verseskötetem kríziskötet volt, de az utolsó versében megjelenik a kegyelem. A két könyvet az is összeköti, hogy mind a kettő apaközpontú kötet, csak más nézőpontból figyel. A Nem követtem el beszélője még küzd az apa-imágóval, a mostani könyvemben mintha azt az átalakulást kellene megélni, hogy belőlem lett apa. A gyerekkel való viszonyban tudattalanul átöröklődik az apakép is, ahol a fiú helyettesíti az apát – mit kezdhet ezzel a lelkiismeret? „The Child is father of the Man” – mondja Wordsworth, egész más értelemben, de mégis...
 
R: Édesapád halála után megsűrűsödtek a gyerekkorról, az apáról szóló verseid. Az apaképpel való küzdelmet felváltotta az elfogadás, a megnyugvás. 
 

GIL: Az ember a saját apja lesz, átöröklődnek azok a gesztusok, mozdulatok, amiket addig kívülről, ellenpólusként nézett, bár a mi kapcsolatunk nem szokványos, inkább különleges volt. Nem volt közöttünk mitologikus ellentét, a theomachiát elindító harc, de valami furcsa apaképpel, az apám tudattalanjával mégis meg kellett küzdeni. Ezek alakulnak, rendeződnek át a „gyerekvárás” záró ciklusában, és kapnak más hangsúlyokat. Nagyon nehéz kérdés, hogyan lehetsz gazda a saját idődben, a saját életteredben. A Földabrosz című kötet, különösen annak pillérciklusai ezt próbálják körüljárni. Simon Balázs - aki nagyon fontos az életemben, saját hangom megtalálásában - utolsó kötetének záró nagyversében a gazdává lenni kérdésről ír. A Földabrosz is a gazdává lenni problémáját járja körül. Az első és az utolsó ciklus centripetális, megtalálják azokat az erőket, amelyek a Földön tartanak. A közte lévők egyfajta lebegést hoznak, máshogy tartanak tükröt. Ha belenézel, nem a saját arcod néz vissza, hanem valami sorslehetőség, kísértés, ami elvisz a saját életed középpontjából. Konvex tükrök, mint az egyik versem címadója is, amik nem azzal szembesítenek, hogy mi vagy, hanem azzal, ami lehetnél, a tudatalattiddal, amiről nem tudsz. Az első és az utolsó ciklus mintha berendezné azt a lakhatatlanná, élhetetlenné vált krízisteret, amit a Védőbeszédek járt körül. Van nehézkedése, „súlya, lódulása” sorsképlet szerint is, nem csak a szövegben. Nagyon leegyszerűsítve ezek szerelmes- és gyerekversek. De jóval többről van szó, mert a „partra szállottam, levonom vitorlám” élethelyzet komplexitását bontják ki. Kegyelmi történések, ugyanakkor borzasztó törékenyek, nagyon kell vigyázni rájuk, mert az ezt megfogalmazó hála és áhítat könnyen elmegy a giccs irányába. A munka itt azzal lesz, hogy megtartsa az összetettebb rétegeit a könnyen azonosítható sorseseményeket megidéző nyelv, ami első olvasatra homogénebbnek tűnik.
 
R: A korábbi családról, szerelemről, kapcsolatokról szóló verseid inkább a hiányokat mutatták meg, azok törékenységét, mulandóságát. A mostani kötet lágyabb, líraibb.  Ehhez új nyelvi eszközöket kellett megtalálnod?
 
GIL: Eruptívabb volt, nem kellett a „vegykonyhában” hosszan kevergetni, hogy ennek a sodródó, felrobbanó vallomáshangnak legyen tere, legyenek sötét szálai. A boldog házasságnak –  s ennyiben a homogenitás nem igaz – is rengeteg árnyképpel kell megküzdenie ahhoz, hogy önmagát adja, s ne az idealizált formának örüljünk.
 
R: A Nem követted el című kötet megszólalója többnyire harmadik személyben beszél, úgy tűnik, hosszú volt az út áttérni a személyes énre.
 
GIL: Ott is voltak személyes megszólalások, de valóban Kandi, a persona eltávolítja ezt a személyes hangvételt. Itt, miközben bármennyire közel is megy az ember, akkor is egy konstruált beszélőt talál. Nem „én beszélek”, megfogalmazódik ez a személyesebb, tőlem kevésbé eltávolítható, az önéletrajzi adataimmal is igazolható hang. Hogyha ez működik, akkor rengeteg tudattalan szinten is gazdagodik a sorsélmény, és nem csak az egynemű kegyelmi történet adódik.
 
R: Az apa halála, az elfogadás mennyiben változtatta meg az íráshoz való viszonyodat? Felszabadított? Vagy nehezebbé tette az írást a párbeszéd hiánya?
 

GIL: Is-is. Persze, hogy ott a felszabadító tér is, hogy most már, ha azt mondják, Géher István, nem rezzenek össze, hogy az nem én vagyok. Abból a mikroklímából, ahol ezek a finom szellemi-cserebomlások negyven év alatt megtörténtek, ki kellett kerülni, s a helyére nem tudott új tér szellemi értelemben odaférni. Nem is lehet, viszem magammal, most egyszemélyben kell lefolytatnom ezeket a dialógusokat.
 
R: Nagyon sok esetben, ahol ugyanazt az alkotói pályát műveli a szülő és a gyerek, megtörténik egy eltávolodás, egy tudatos leszakadás. Nálatok nagyon sok a kapcsolódási pont, mégis nagyon más hangon szólaltok meg.
 
GIL: A vers erősségéhez, a vers olvasásához való viszonyunk nagyon hasonló, de nem zavartuk egymás hangjait, más regiszteren, máshogy szólnak. Már rögtön a kezdetekkor éreztük, hogy más múzsa diktál, ezért is nem zavartuk egymás köreit. Kamaszkoromban sem éreztem, hogy megírják előlem a verseim. Volt valami tudattalan munkamegosztás, közben pedig apám verseim első olvasója lett, a műhely egymás elvárásainak megfelelően alakult. A velem maradt belső hang legalább olyan élő, mint az igazi, nem lehet a gyásszal, az apa hiányával letenni. Az apai tekintély szellemképe sem tűnt el.
 
R: A Földabrosz lezárása egy ciklusnak, új kapukat nyitott a verseidnek. Szerepet játszik ebben az apai van és nincs?
 
GIL: Nem annyira a hang, inkább a tétekhez való viszonyulás változott meg. Közel az ötvenhez ezek a tétek tisztulnak. Korábban ebből a szempontból védettebb térben élted meg sorstétjeidet. A betegség erős sorsformáló ereje, az a tíz év egyedül hagy az élettétjeiddel, mint ahogy majd meghalnod is egyedül kell.
 
R: A Fogvatartott ciklus éppen erről beszél, hogy bár túl vagy a betegségen, ott van a sejtekben a lenyomat. A félelem ott maradt. A betegség mint téma, fogva tart?
 
GIL: Ezekben a versekben a tudattalan történetformáló ereje látszik, persze, ha a saját életemre vetítem, ez a betegség képe. De igazából olyan emléknyomokról van itt szó, amelyek nem a saját életemhez tartoznak, hanem valami sokkal kiszolgáltatottabb árnyéklétnek a zsigeri élményei.
 
R: Mint az intézetről, az intézeti létről szóló versek, ahol az intézet metaforája a függésnek.
 
GIL: Ami arról is szól, hogy ebből a rémálomból hogyan lehet kikerülni. De a többi középső ciklus is kifele visz. Az intézeti versekhez képest letisztultabban, elvontabban, sűrűbb mitologikus álomban próbálja ugyanezt a tudatalatti csapdahelyzetet tartogató életet megmutatni. A Távolodó ciklus azt az elfojtást járja körül, hogyan kerül az ember a saját sorsán kívülre, hogyan nem talál bele a helyére. A Farkas bujkál az emlékezet, a családi múlt kibeszéletlen traumáiról, a jelen közérzeti élményeinek elfojtásáról szól. Van egy természetes amnézia, mikor belebotlunk társadalmi kérdésekbe, mint a menekültkérdés, amikkel nem akarunk szembenézni. Ez, mint egy nem önként vállalt anatéma jelen van, csak áthangszerelve, elemelkedve az aktuálpolitikai kérdéstől. Őket látom, és magamat látom kiközösítve. Nagy elfojtástörténetekkel kell megküzdeni, s hogy az emlékezetet mennyire kell élesíteni, s az életbenmaradás miatt az elfojtás bizonyos részleteit tudatosan kitisztítani, ez nagyon összetett dolog.
 
R: Bár verseidben megjelenik a közéletre való reflektálás, mindig feloldódik. 
 
GIL: A közéleti kérdések átalakulnak a mélytudat zenéjévé, orfikusabb szintre szállnak le. A Bujdosódal a politikai közérzet elfojtásáról is szól, hogy mi történik, amikor igazából nem lehetne semmit se csinálni, csak erre a dologra figyelni, s az ember meg épp most rendezné be a saját magán-életterét, mikor ezzel az inverz kiközösítési élménnyel szembesül. Ők lesznek földönfutóvá, és én találok Földre? 
 
R: Az első verseskötetedben is már nagyon hangsúlyos az álom jelenléte, ami mostani kötetedet is erősen meghatározza. Mitől vált ez nálad központi témává, hangulattá?
 
GIL: Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a tudatalatti zsilipjeit nyitom meg, amelyek mindig álomszerűek, szürreálisak, a letisztulás ellen ható energiákat mozgósítják. A Földabroszban, azt remélem, hogy a keretciklusok nem engedik ezt a lebegő álomerőt uralkodni, megkötik sötét sugallatait. A Földabrosz térkép, ugyanakkor ez a terített asztal, ami a lakoma képét is idézi. Hogy a gazda hogyan készíti el a lakomát saját magának és a környezetének, hogy tud otthont találni az idegenben. Ugyanakkor a Földabrosz azt is jelenti, hogy ez a Föld-anyagú keret, ami nem engedi az álmokat túlságosan rászabadulni az életedre, mit tud belőled felmutatni. Testtérképet kapsz, sorsszembesítő térképet, tájolást, hogy hol állsz? Mennyire szúr, mennyire okoz fájdalmat az iránytű? A teret is berendezi körém, bennem, velem (s talán nem helyettem) a Földabrosz.
Szerző: Marton Éva
Szerző:  G. István László,  Cím:  Földabrosz,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  96 oldal,  Ár:  1999 Ft