Rekamié Fesztivál / Szegedi Nemzeti Színház
2019.04.24.

Remélem, hogy a Rekamié, ez az évadközi fesztivál erőre kap, és idővel a régió többi színháza is csatlakozhat: a THEALTER által a város már így is a legfontosabb nemzetközi magyar színházi fesztiválhelyszín – a független vagy alternatív színházi fesztivál mellé elkél egy Rekamié is ott, a hármashatár közelében. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.

A Rekamié Fesztivál utolsó előtti estéjén a Szegedi Nemzeti Színház előadása van műsoron. Az ütemezés nemcsak erre, de a többi munkára vonatkozólag is szerencsés: van húzása az egymás mellé került előadásoknak, amit az utolsó este majd egy nézni könnyű-játék zár. A rendező színház Az utolsó üzlettel vett részt a fesztiválon, egy Závada-drámából készült előadással.

Závada Pál írja és írja szociografikus regényeit és drámáit, illetve kíváncsian kísérletező szerzőként makacsul keresi a témájának az érvényes nyelveket, formákat. Történetei, amelyek közelmúltbéliek és itt estek meg, személyek, családi és kisebb közösségek szemszögéből mesélnek kisebbségi csoportok többségben való boldogulásáról – amelyeknek persze felismerhető szabályszerűségei vannak, az ismert történelmi tragédiákat is ideszámítva. A szerző a fellelhető mozaikokból rak ki képeket – a hiányzó elemeket az anyaghoz hűségesen pótolja, a személyességet nyilván maga magából illeszti – rekonstruál, illetve folyton az asszimilációt vizsgálja, alulnézetből, ami nemcsak most aktuális probléma világszerte, de örökké is az, amiként cseppben a tenger.

Jelenetek Az utolsó üzlet című előadásból
Jelenetek Az utolsó üzlet című előadásból

Az utolsó üzlet ugyancsak egy család történetébe enged bepillantást, 1944-ben játszódik, szereplői Weiss Manfréd leszármazottai. A dráma merész nézőpontból beszéli el a család 1944-es évének tragikus történetét. Merész, hiszen megmutatja, hogy a náci Magyarország áldozatai közt is voltak elvtelen, pontosabban kicsinyesen haszonelvű emberek, ahogy nagyvonalúak és mindenekelőtt emberségesek is – minthogy korábban ők is a rendszer részei voltak, a többi fontos aktorral együttműködve alakították az országot-világot, nem is voltak olyan idegen test, mint ahogy más nézőpontból az nyilvánvaló.

A darab a megtörténtek, egy nehezen felismerhető irányba alakuló közeg, az egyes élethelyzetekhez jellemzően köthető attitűdök valóságát tárja elénk. Mindebből talán a legutóbbi a legérdekesebb, hiszen azt hozzávetőleg tudjuk utólag, mi történt akkoriban, azonban igen tanulságos az anyag élményszerűsége, esetleg a vizsgálatának tárgya: hogyan és mivé alakul a közeg, ami korábban elképzelhetetlen dolgokat hozott a fasizálódó, majd hadba lépő Magyarországon. A szereplők, a család tagjainak válaszai, amelyeket akkoriban az adott helyzetre adtak, figyelemreméltók, pláne, hogy a mindenkori emberi minőségünkről engednek minket gondolkodni.

Köztudomású, hogy a színháziak az élő szerzőkről véleménnyel vannak, teljesen érthető okokból: az élő szerzők ugyanis jobban tudják, vagy azt hiszik, hogy jobban tudják – egyik rosszabb, mint a másik. A szegedi előadás a korabelire megtévesztésig emlékeztető játékmóddal viszi az anyagot színre, ahogy ezt alaposan megírta Fritz Gergely


Vállalható és védhető döntés, amit én is szívesen vitatok. A szöveget az előadás után olvastam, és megerősített abban, ami már hallásra is erős benyomásom lett: ennek a szövegnek van másik formája is. Ezt mindenekelőtt Varsányi Anna dramaturgnak, illetve Lukáts Andor rendezőnek a dramaturggal együtt kellett volna problematizálni – lehet, hogy meg is tették, hiszen ez a szöveg, illetve a mögöttes tartalma, a lehetséges olvasat persze rettentő nagy munkát kíván, nem tudom, hogyan férhetett volna bele abba a standardba, amit egy színház üzemszerű működése kínál, illetve rettentő nehéz lehet ellépni a magyar színház kisrealista örökségétől, pláne, amikor adott egy lineárisan is elmesélhető történet. Závada drámái (mint annyi más dráma), mit lehet tenni, nagy munkát kívánnak: beléjük kell menni, mélyebben, hogy bátran lehessen velük dolgozni, nemcsak működő színházi szöveget szabni belőlük.

A fesztivált záró előadással éppen fordítva vagyok: a nagyváradi Naftalin alkotócsapata bár nem talált ki semmi nagyon originálisat, csak a műfaji hagyományokat komolyan véve színre vitt egy klasszikus vígjátékot, úgy, hogy lényegében többet hozott ki az egészből, mint ami szerintem a szövegben van (ez persze engem minősít, sajnos megint meg kellett állapítanom: tökéletesen süket vagyok Heltai humorára).

Jelenet a Naftalin című előadásból
Jelenet a Naftalin című előadásból

Novák Eszter nem először dolgozik termékenyen, felismerhetően finom, de karakteres igazításokkal Kárpáti Péter dramaturggal együtt egy éppen nem divatos anyaggal, de biztos vagyok abban is, hogy alaposan tudja, miért most (2018 szilveszterére) állította a társulatot a nem kis feladat elé. Biztos párkapcsolati apátiát enyhítő szerelmi légyott, szekrényhasználattal végrehajtott, invazív naftalininhalációval kísért le-, illetve le nem lepleződés tárgyú történetfolyamot játszott el nekünk a csapat, amiből azért ki-kiszóltak, felhíva a figyelmünket a váradi színjátszás történetére és jelenére is.

Pár éve, még Szabó K. István művészeti igazgatósága alatt, aki ugyancsak fontos figurája volt a színháznak, volt szerencsém és időm több minévadot is látni, azóta nem is jutottam el hozzájuk – pedig nagyon megszerettem a társulatot akkor, ezért kivételes öröm volt újra látni őket fiatalnak, lendületesnek egy erős, igazán alapos munkában, a régi játékkedvükkel. Novák Eszter eltökéltségét, ízlését pedig le sem tagadhatják már: érzékeny, helyzetét értő és alakító társulatnak láttam őket – egy induló fesztiválnak köszönhetően.

Szerző: Proics Lilla