Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LENN DÉLEN

A 2017/2018-as évad a vajdasági magyar színházakban
2018. jan. 29.
Ez itt nem (mini)kritikák évad végéig folyamatosan bővülő gyűjteménye, inkább benyomások, emlékek, gondolatok sorozata. Azokról az előadásokról, amelyeket a Pataki-gyűrű válogatójaként volt szerencsém látni. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Január 18, Újvidéki Színház. Danilo Kis: Borisz Davidovics síremléke, r.: Alekszandar Popovszki

Január 30, Zentai Magyar Kamaraszínház, Németh Ákos: Autótolvajok, r.: Németh Ákos

Február 1, Újvidéki Színház (topolyai vendégjáték). Kornelija Kovac – Lénárd Róbert: Jeszenyin, r.: Milan Belegisanin

Február 13, Zentai Magyar Kamaraszínház, Patrick Süskind: A nagybőgő

Február 21, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, Karton és karfiol, r.: Döbrei Dénes 

Március 6, Zentai Magyar Kamaraszínház, Az égig érő fa, r.: Crnkovity Gabriella 

 

 

 

Március 6, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, The End, r.: Andrej Boka

Március 14, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Fekete királynők, r.: Ana Đorđević, m.v. 

Március 27, Újvidéki Színház, Christoper Marlowe: II. Edward, r.: Lénárd Róbert

Március 28, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, William Shakespare: A vihar, r.: Hernyák György

Április 10, Újvidéki Színház, Don Quijote Second Hand, r.: Sardar Tagirovsky

Április 11, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Kemping, r.: Pelsőczy Réka

Április 16, Temesvári Állami Német Színház (koprodukciós partnerek: Kosztolányi Dezső Színház, Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház, Szlovén Repertoárszínház, Nemzeti Intézeti Albán Színház), Luigi Pirandello: A hegyek óriásai, r.: Paolo Magelli

Április 28, Újvidéki Színház, Hasszán aga felesége, r.: Urbán András 

Május 16, Zentai Magyar Kamaraszínház, EstiK, r.: Mezei Kinga

Május 18, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Mi történt Baby Jane-nel?, r.: Galambos Péter

Január 18, Újvidéki Színház, Danilo Kis: Borisz Davidovics síremléke, r.: Alekszandar Popovszki

Borisz Davidovics síremléke
Jelenet a Borisz Davidovics síremléke című előadásból

Kezdjük az elejéről, mert az alkotók is így járnak el: egy alapszöveggel kapcsolatban érdemes nagyon alapvető kérdéseket feltenni. Danilo Kis 76-os, anno az (átpolitizált) irodalmi közéletben nagy port kavart Borisz Davidovics síremléke című kötete pedig alapmű, amiből az Újvidéki Színház formátumos, koncentrált, erős előadást készített; így a színházi évad közepe táján járva meg merem kockáztatni, hogy az évad egyik legerősebbjét. Ahogy a könyvben, úgy a színpadon is egymásba csúszik fikció és valóság, az ismerős, ismert és ismeretlen elemek a szürreáliába és az abszurdba folynak át, a két (három, négy, szóval sok) réteget a rendező Alekszandar Popovszki egyszerre és egymásban láttatja, és közben elgondolkodik arról, hogyan lehet, szabad, kell beszélni egy/az emberről. Valakiről, akiről mindenki hallott, de akit senki sem ismert; a forradalmárról, akinek a születési dátumánál már csak a halálozási ideje bizonytalanabb, élete eseményeinek valódi (?) sorrendjéről nem is beszélve; valakiről, akinek ezer arca volt, személyleírást mégsem tudunk róla adni. Popovszki az előadás mellett a teret is rendezte: az üres színpadot beton vagy márványfalak veszik körül, középen a hősi halottnak kijáró szolid, tekintélyes szarkofág. Az előadás olyan, mint egy delikát logikai feladvány: száz percünk van, hogy kulcsot találjunk az emlékműhöz, és együtt felnyitva megbizonyosodjunk arról, hogy (vala)ki fekszik benne. A hosszú, lassú nyitó kép – meg a megszenvedett, a clownerie-t tragédiába fordító zárlat – erre ad egy lehetséges választ. Vagyis nem, hiszen pár perc után fontos kérdés hangzik el: „Kit temetünk?” Némi zavar keletkezik a tizenhárom játszó személy soraiban, majd a legkézenfekvőbb megoldást választják, amikor a rezsim szomorú bohócaiként eljátsszák B.D. élettörténetét. Meg annak a változatait, lehetőségeit, kitérőit és zsákutcáit. A (többszöri) fogantatástól a (többszöri) halálig tart az ember tragédiája, összeborzolt időrenddel, ismétlődő motívumokkal, visszatérő jelenetekkel. És ez, a színpadi hogyan hiánytalan választ ad a mit lehetetlen kérdésére: szaggatott, eklektikus, groteszk, tragikus, nevetséges, trágár, érzelmes, felkavaró, banális, megrendítő pillanatok és epizódok precízen összeszerkesztett kavalkádja lesz az előadás. Színház születik a kriptában, a börtönben, a kihallgatószobában, meg persze a színházban. Az újvidékiek nem Danilo Kis maga írta színpadi verzióját, hanem Verebes Ernő okos, átgondolt adaptációját használták. A szöveggel azonos fontosságú a folyton szóló, több kultúrkörből merítő zenét (Marjan Necak), a látványos koreográfiát (Ista Stepanova), a vörösből és feketéből szőtt jelmezeket (Snezana Pesic Rajic) jegyző alkotótársak munkája. Az élettől és az élni akarástól kicsattanó előadás a halálról szól, meg arról a sok szörnyűségről, ami az élet után következik. Az újvidéki társulatnak a kezére, szájára, testére áll ez a kristálytiszta rendszer; komoly, sűrű játékuknak tétje van, és amikor kiemelem közülük Mészáros Árpádot, Elor Eminát és Krizsán Szilviát, igazságtalan és önkényes vagyok. Legalább annyira, mint azok, akik a történelmet írják.

 

Január 30, Zentai Magyar Kamaraszínház, Németh Ákos: Autótolvajok, r.: Németh Ákos 

Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán és Papp Arnold az Autótolvajok című előadásban
Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán és Papp Arnold az Autótolvajok című előadásban

Végig furcsa kettősség van bennem, míg nézem a Zentai Magyar Kamaraszínház vadonatúj kamaratermében az Autótolvajok című előadást. A miértre nem kapok választ elsősorban, vagyis arra, hogy néhány, a helyi viszonyokra vonatkozó, borítékolhatóan derültséget keltő kiszóláson túl mi köze van ennek a tizenöt éve írt anyagnak ahhoz, amiben és ahogyan most élünk. Jó, persze, lehet olyan lózungokkal jönni, hogy a társadalom legaljától épp csak egy-két lépcsőfoknyi távolságra tengődő, ügyeskedő, kisstílű, élethosszat a nagy fogásról álmodó, valójában azonban csak napi túlélésre bazírozó tolvajok mindenütt és mindenkor hasonlóan működnek, de az egész mégis sokszor a tankönyvi illusztráció szintjén marad. Pedig a rendező Németh Ákosnak van néhány működőképes ötlete, ami az író Németh Ákos alapanyagát frissíteni szándékozik, csak mintha mindig megállnánk valahol félúton. A pici színpad egyetlen, multifunkcionális díszleteleme egy Yugo márkájú, hosszában kettészelt autó. A kocsi mobil elemei hiányérzet nélkül idéznek meg kinti és benti tereket egyaránt, miközben a fejekben és a tekintetekben jelen lévő lepukkantságot is hatékonyan sulykolják, de azt is bírtam, amikor alkalomadtán dobszerkóvá alakították át az autót a játszók. A zentai társulat nagy előnye, hogy ti. tettre kész, tehetséges fiatalokból áll, visszájára is tud fordulni, ha olyan darabot tűznek műsorra, amiben a generációs ellentétek vezérfonalként húzódnak végig. Értem én, hogy szegény az eklézsia, de a ragasztott bajszok meg a hastömések kora már leketyegett (hacsak nem reflektálunk ezek műségére). Ez csak kötözködés persze, mert a szeszélyes és fölösleges kitérőket is magában foglaló, kusza konstrukcióban a fontos posztokon szerencsénkre erős játékosokat látni. Lőrinc Tímea és Dévai Zoltán kiemelkedő, mert a darabban foglalt problémákat kívül-belül átélhetővé tévő alakításához csatlakozik az idővel kifáradó, mert minden szituációban ugyanúgy építkező Papp Arnold, a karakterszerepekben feltűnő László Judit is. 

 

Február 1, Újvidéki Színház (topolyai vendégjáték). Kornelija Kovac – Lénárd Róbert: Jeszenyin, r.: Milan Belegisanin

Jelenet a Jeszenyin című előadásból
Jelenet a Jeszenyin című előadásból

 

Kritikusként-nézőként ritkán érzem úgy, hogy közöm van egy előadás megszületésének belső történetéhez. Az Újvidéki Színház tavaly ősszel bemutatott, „zenés költői életrajz vodkával” alcímmel ellátott Jeszenyinjéhez azonban éppen a színház honlapján olvasható bevezető ad kulcsot Kornelija Kovac zeneszerzőtől, aki arról beszél, hogy a címszereplő alakja köré szőtt zenei anyaggal sok helyen és sokáig házalt, míg végül Újvidék fantáziát nem látott benne. Lénárd Róbert feladata volt, hogy a meglehetősen jellegtelen, középszerű musicalféleség prózai szakaszait megalkossa, vagyis, hogy valamiféle kötőanyagot vigyen az amúgy törmelékes-töredékes alapanyag önállóan lábukon megállni nem tudó fejezetei közé. A bő másfél órás előadás így aztán Jeszenyin életének random, színpadi szempontból izgalmasnak vélt epizódjaiból ad egyfajta leltárt, nyomokban megkérdőjelezve a születéstől halálig tartó életútmesélés hagyományait. A színpadi történések által viszonylag korán vett irány érthető és védhető: a száz évvel ezelőtti, cári Oroszország végórájához közeledve haláltáncra emlékeztető forgatagába keveredik a vodkafüggönyön egyre kevésbé átlátni képes Jeszenyin. Az elmosódó alakok között fel-feltűnik Blok, Paszternak, még Isadora Duncan is, meg persze mindenekelőtt Majakovszkij, ám a gépezet, ahogy elénk sodorta, ugyanolyan gyorsasággal tovább is löki őket. Mindüknek Jeszenyinhez képest kellene valamilyennek lennie, de az alkotók nyilván annak is örültek, hogy a címszereplőt sikerült életesnek rajzolni a karnevál többi résztvevőjéhez képest. Figyelemre méltó figura, az nem vitás (még ha az ember a laposabb pillanatokban el is játszik a gondolattal, vajon a kor szereplői közül kiről nézne szívesebben egészestés előadást). Van valami naiv, megmosolyogtató báj ebben a magas, daliás, kissé szögletes fiúban, amikor életét és vérét ajánlja az orosz népnek, és közben képtelen felismerni, hol és hogyan is él a szerette nép valójában. Az előadás a címszerepet alakító Karalyos Gábor és a rossz szellemét játszó Mészáros Árpád közötti se veled, se nélküled kapcsolatra épül, ami világirodalmi/zenés színházi előképeket sem nélkülözve halad pont úgy a nem happy endig, ahogyan azt a nyitó képben bejelentették.

 

Február 13. Zentai Magyar Kamaraszínház, Patrick Süskind: A nagybőgő 

Nešić Máté A nagybőgő című előadásban
Nešić Máté A nagybőgő című előadásban

Tanácstalanul forgatom a zentai bemutató színlapját, az érdekel, hogy ki rendezte az előadást, ki tervezte a látványt, ki dolgozott a szövegen, stb., de a szerző és a cím alatt egyetlen név, az előadóé szerepel csupán: Nešić Máté. Hitetlenkedve kérdezem utólag, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy mindezt egyedül követte el a színész, de igen, tényleg ez a helyzet. Nem létező kalapomat meg is emelem sebesen, merthogy alaposan átgondolt, kompakt este ez. Nešić Máté figyelemre méltó alkat, magas, snájdig fiatalember, mégis van benne valami szerethető esetlenség. Jól áll neki a fekete zakó, nadrág, fehér ing kombó, a közepesen régimódi szemüveg meg segít a szükséges intellektuális póz felvételében. Nem is ez az érdekes, hanem az, ahogyan az apró, de fontos kapaszkodót jelentő jelek sorra kicsúsznak a kezéből, és mi észrevesszük a hibátlan homlokzat hajszálrepedéseit. Hogy a külcsín tökéletes, az alap, mégis csak az Állami Színház nagybőgőséről van szó. Apropó, Állami Színház, ígérem, ebben a naplóban nem (sem) fogom ötletekkel bombázni a rendezőket, hogy mit és hogyan kellett volna csinálniuk, de mivel ezt különösen erős előadásnak tartom, nem bírom ki, hogy ne tegyek szóvá néhány apróságot. Oda kellene figyelni jobban a helyes zenei terminológiára, és egyáltalán: az amúgy is közel hozott történetet bátran lehetne még ismerősebbé tenni olyan nevekkel, helyszínekkel, amik még jobban bevonják, vagyis elbizonytalanítják a nézőt ebben a nagyon is valóságos, mert a gyakori nevetések ellenére komoly téttel bíró játékban. Nešić Máté olyan összetett, sokszor mégis zavarba ejtően együgyű, sőt korlátolt alakot rajzol elénk, akit még sokáig el tudnék nézni. A nagydumás, hivatásáért élő-haló zenekari tagtól egy hajszál választja csak el a komplexusos, magát és környezetét gyötrő és gyűlölő, csupa szorongás kisembert. Éles reflektor irányul erre a nagyon kicsi nagybőgősre, aki milliószor elképzeli, mit kellene tennie, hogy végre valaki észrevegye, mit csinál ő a zenekarban, vagy éppen otthon, a négy fal között. Vettem az üzenetet: amikor legközelebb operába vagy koncertre megyek, ígérem, odanézek a nagybőgősök felé. Hátha újra megpillantom ezt a sötétszürkén átlagos életet élő kalandort. 

 

Február 21, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, Karton és karfiol, r.: Döbrei Dénes

Mészáros Gábor a Karton és karfiol című előadásban
Mészáros Gábor a Karton és karfiol című előadásban

Most, írás közben azon kapom magam, hogy miközben lassan, ízlelgetve a szavakat és a sorokat, elkezdem olvasgatni a Karfiol-tanulmányokat Tolnai Ottótól, folyton vissza-visszalapozok, a sorok és strófák között kapcsolatokat keresek, vélek megtalálni. Tűnődve, nem kapkodva igyekszem elhelyezkedni ebben a tágas, a szerző által sok helyen, sok formában megírt, szép kerek karfiolvilágban. Eszembe jut az is, hogy előadás közben rá-rátévedt a tekintetem a hátsó falra vetített szerb szövegre, és bár nem beszélem a nyelvet, örömmel azonosítottam, fedeztem fel hasonló, azonos, vagy egészen különböző kifejezéseket. Ja, hogy nem az ismeretlen nyelven kivetített feliratot kellett volna böngésznem, hanem az előadást néznem? Lehet, de a két dolog mégis összekapcsolódik bennem, és utólag értem csak meg, hogy mi az, ami nem működött nekem igazán ezen a szabadkai estén: attól tartok, Tolnainak ezek a szövegei (is?) inkább olvasni valók, s nem egykönnyen befogadhatók egyszeri hallásra. Főleg, hogy amit a színpadon látok, valójában önmagában, hangzó szöveg nélkül is érdekes lenne. Mészáros Gábort én eleve elnézem bármeddig (főleg egy másik, ráadásul tökéletesen más hangvételű költői est /?/, a Sziveri inspirálta Az ember komédiája óta), és itt is komoly energiákkal van jelen végig. Szép, ahogy hosszú póznaként mered fel a magasba a színész mellett egy henger csomagolópapír, majd az, amilyen figyelemmel leteríti és lassan életre kelti. Ismerős (a Kosztolányi Dezső Színház korábbi, Tolnai ihlette előadásaiból), ahogy a papír átváltozik fénytől, mozdulattól, szótól, majd gyűrődni, szakadni kezd. Szeszélyes, szakadékok és meredélyek szabdalta tájképpé változik a föveny. Találó, amit és ahogyan a színész a nagybőgővel tesz: szelídíti, ingerli, izgatja, esőtől a citromkopogásig terjedő tágas palettán beszélteti. Mert Tolnai szövegei tényleg muzsikálnak; a szavak a hangjegyek, és változatos hosszúságú zenei motívumok hallhatók ki belőlük. A teremtés mágiájához is köze van mindennek, a karfiol különös felületén türelmesen elidőző tekintet ragyogó rózsát, marsbéli tájat vagy épp emberi agyat tár ott fel, a karfiolszólamokat kántáló emberi hang tulajdonosa meg szentté, királlyá, remetévé, kutatóvá, meg persze költővé és zenésszé válik. Hogy amit kapunk, sok vagy kevés, tán habitustól is függ. Én mindenesetre most még kicsit olvasok a karfiolról. 

 

Március 6., Zentai Magyar Kamaraszínház, Az égig érő fa, r.: Crnkovity Gabriella

 

Az égig érő fa
Az égig érő fa

Egy „hivatalos” színikritikában (az milyen?) talán nem írnék ilyeneket, ám ez a felület elbírja a magánjellegű, de amúgy a kontextushoz tartozó dohogásaimat. Képtelen vagyok megérteni a mai magyar zenés színháznak azt a hagyományát, ami előbb bemikroportoz boldog-boldogtalant, majd felcsavart hangerővel próbál színpadi helyzeteket megoldani és/vagy kiváltani. Praktikus okok mellett (lásd zéró akusztikával rendelkező színháztermek) nyilván sok köze van ennek a kétségbeesetten a színes-szagos effektekbe kapaszkodó kultúránknak, de a színház intimitása többet – vagyis esetünkben kevesebbet – érdemelne ennél. Ettől a bosszantó apróságtól eltekintve amúgy rendben van a zentai színház nagytermében kiállított bemutató, amin erősen érződik a szándék, hogy a szerény büdzsé ellenére emlékezetes élménnyel távozzanak a gyerekek. A célközönség az általam látott előadáson igen jól vette a klasszikus népmese Lénárd Róbert-féle remake-jét: az eredeti vonalvezetését követő, mégis körültekintően leporolt szöveg ha nem is hemzseg a felnőtteknek címzett kiszólásoktól, azért, mint minden jó gyerekdarab, gondoskodik arról, hogy a kísérők se unják el az életüket az egyórás időtartam alatt. Crnkovity Gabriella rendezése eleve pörgős, mozgalmas esemény akar lenni, és ebben nagy szerepe van Bakos Árpád népzenei motívumokat használó zenéjének és az egyszerűségükben is hatásos csoportos koreográfiáknak. Aleksandra Pešić funkcionális jelmezei közül csupán a kurtafarkú malac pólója alá erőltetett, leginkább félig leeresztett úszógumira emlékeztető, kínosan félresikerült hastömés vet fel ízlésbeli kérdéseket. Mert minden mesében, így ebben is éppen az a jó, hogy a kimondott szónak valóságteremtő ereje van, vagyis az alkotók bátran elhihetnék, hogy a királylány után az égig érő fán is felkapaszkodó kondás mindig morcos malaca épp olyan kompakt és szerethető jelenség lenne hurkák nélkül is. Ahogy az üldözős-menekülős mesében emlékezetes tud lenni a háromfejű sárkány, akinek kedvenc eledele a dió, a szorult helyzete ellenére malac helyett paripa után vágyakozó, válogatós királylány vagy a köszörűműhelyt működtető vasorrú bába (Lőrinc Tímea) és az erős tájszólásban hálálkodó „betyárróka” (Nešić Máté) is.

 

Március 6., Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, The End, r.: Andrej Boka

 

The End
The End

Nem lehet nem csinálni előadást a halálról: komoly alkotónak előbb vagy utóbb muszáj beszélnie róla. Az, hogy a filmrendező Andrej Boka harmadik szabadkai bemutatójában újabb tabutémához nyúlt, éppen ezért nem lep meg, és a felkavaró Csend meg a félresikerült Názáret után a megközelítése ezúttal is tartogat figyelemre méltó elemeket, még ha az összkép mégis leginkább egy csúcs- és mélypontokat nélkülöző, szünet nélküli, monoton áramlásra is emlékeztet. A The End című négyszereplős produkcióról süt, hogy kollektív alkotómunka eredménye. Az évek során sok védjegyét megtanultam a Kosztolányi Dezső Színháznak, de ez a legfontosabbak között szerepel: a színészek saját élményeikkel, gondolataikkal, ötleteikkel vesznek részt a munkában, mindenestül a rendező aktív alkotótársává válva. Talán ezért (is) nehéz a látottak szigorú műfaji skatulyába gyömöszölése, mert asszociációkon alapuló, a szöveg helyett gyakran a képiségre, a mozdulatokra, a pillantásokra alapozott előadást nézünk, ahol az alkotók jól érzékelhetően számítanak ránk, vagyis arra, hogy részt vegyünk a saját, halálról szóló narratíváinkkal. Számításuk bejön: halálközeli történetei mindenkinek voltak és vannak, ha meg olyan szerencsések vagyunk, hogy eddig valahogy megúsztuk, egészen biztosan lesznek majd. Nem gondoltam, hogy a Kosztolányi sokat látott színpada még meg tud lepni, de Darinka Mihajlovic bőröndökből épített monstre falinstallációja, meg az előtte lévő, földdel borított talajrész jólesően sokértelmű térnek bizonyult. A kofferek, utazótáskák, kisebb és nagyobb bőröndök talán leélt életeket tartalmaznak, azt a pakkot, amit láthatatlanul is viszünk magunkkal mindenhova, és amit legkésőbb a végső elszámoláskor muszáj lesz majd felnyitnunk. A bőröndök gazdái közül néhánnyal találkozunk és kicsit ismerkedünk ebben a bő órában. És akadnak köztük igazán meghatározó találkozások. Ahogy a férfi nem tud elköszönni halott feleségétől (Mészáros Gábor és Béres Márta megrendítő táncprodukciója ez), ahogy Varga Lajos méterárukereskedő (Mikes Imre Elek) minuciózus részletességgel és nevettető kényszerességgel megtervezi saját temetését, vagy ahogy egy szerencsétlenül lenyelt falat után kiderül, mi vár ránk a túlvilágon (Vladimir Grbić m.v.). A The End mosolyog, kacag, meditál, töpreng a halál apropóján. Teszi ezt halkan, szelíden. Kissé talán túlságosan is tartózkodóan.

 

Március 14., Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Fekete királynők, r.: Ana Đorđević, m.v.

 

Fekete királynők
Fekete királynők

Vallomás következik: a 13. századi szerb történelem nem tartozik érdeklődésem homlokterébe. Épp ezért az Ana Đorđević írta és rendezte Fekete királynőket elsősorban és kizárólag meseként, igaz, felnőtteknek szóló meghökkentő meseként néztem. Aztán amikor utánaolvastam a Szerbiát naggyá tevő Milutin király históriájának, a különböző frontokon zajló események és pillanatnyi érdekei szerint mániákusan újra- és újra megházasodó uralkodónak, akkor kicsit elbizonytalanodtam: lehet, hogy betéve kellene ismernem a király és „fekete királynői” sztoriját, hogy az előadás minden rétegét jól értsem? A válasz nagy valószínűség szerint nem, hiszen a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának profiljába pontosan illő vállalás elsősorban női életutakat állít a középpontba, de mellette érzékletes, kompakt jelenetekben beszél uralkodó és alattvalók, politika és magánélet, igazság és fikció, továbbá tömeg és egyén viszonyáról is. Ezek meg sajnos vagy szerencsére korántsem egy adott történelmi pillanathoz kötött témák és problémák, szóval a mesei keret nagyon is stimmel, amennyiben – Draško Adžić harsogó kóruszenét atmoszférateremtő instrumentális muzsikával váltogató kompozíciójához hasonlóan – megteremti a szükséges és kívánatos távolságot a mától. (Hogy mit értek itt pontosan mesén? Az előadást nézve végig Weöres Szent György és a sárkánya járt a fejemben, annak /ál/középkori közegét idézték a jelenetek.) Adott egy dölyfös uralkodó, akinek a hatalmát nemhogy nem kérdőjelezi meg senki, de hűséges népe lendületesen mindenkit árulónak bélyegez és kiközösít, aki ellent mer mondani neki. Ha innen nézem, hűség, ha a másik oldalról, hülyeség: a tömegjelenetekben különösen erős az előadás, a nép száján visszhangzó féligazságok jól mutatják, miféle félkegyelműek lakják ezt a vidéket. Akik, ha jobban megfigyeljük őket, mégsem annyira ütődöttek, ezért aztán félelmetesek is: a királynőit koszos zokniként cserélgető király döntését legitimálják, megelőlegezik és hőzöngve támogatják, mindenáron védve a makulátlan(nak vélt) uralkodót. Izgalmas a narráció formája: a feleségfaló király áldozatairól egyes szám harmadik személyben hallunk, majd feltűnik maga a szóban forgó szereplő is, hogy néhány szubjektív kommentárral lássa el az elhangzottakat. És micsoda remekül fogalmazott női alakok sorakoznak itt egymás mellett: Fülöp Tímea, Pámer Csilla, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella életes, felkavaró portrékat rajzol. A győztesek által írt történelem az ő elbeszéléseiken keresztül kap újabb és újabb halvány árnyalatokat. 

 

Április 10., Újvidéki Színház, Don Quijote Second Hand, r.: Sardar Tagirovsky

 

Don Quijote Second Hand, elöl Pongó Gábor
Don Quijote Second Hand, elöl Pongó Gábor

A színház: más világ, valami, ami eltér a hétköznapoktól. Ezért járunk oda, újra meg újra, hogy aztán végtelenül hálásak legyünk, amikor egyszer csak úgy érezzük, hogy a színpadon lassan körvonalazódó helyszínen akár jutna hely nekünk is. Nincs ok az aggodalomra, az olvasó nagy örömére nem török színészi babérokra, de az Újvidéki Színház újrahasznosított Don Quijotéját megnézve ez az időben és térben egyaránt tágas, megnyugtató ismerősség és kényelmes otthonosság volt a meghatározó benyomásom. A tizenkét színész elmeséli persze a búsképű lovag történetét is, de nagyon trükkösen, vagyis nem egészen úgy, ahogyan emlékszünk rá. Itt is van az első probléma: az emlékezés, a belőle szárba szökkenő nosztalgia, a múltba révedés, a ’régen minden jobb volt’ meg a ’bezzeg az én időmben’ mantrája, amiket itt ugyan felsorolok, ahogy kell, de az előadás ennél jóval okosabb és érzékibb választ kínál az alapvetést jelentő problémára. Felismeri és felismerteti velünk, hogy az élet: álom. Az emlékek valójában lehetőségek, melyeknek a segítségével nem egyszerűen újraélhetjük a múltat, de ha elég színes a fantáziánk, akár új, jelen idejű életet is teremthetünk a segítségükkel sajátmagunknak. Igen, van a dologban egy jó adag terápia, de hát a jó színháznak mindig van köze a lélektanhoz. Tessék, ugye, hogy mégis csak a Don Quijotét játssza az egyenruhaszerű jelmezbe bújtatott, néhány beszédes, alakot, tehát funkciót váltó kellékkel felszerelt, a saját (elképzelt vagy megtörtént? mindegy is) múltjába visszarévedő alak? Castinggal indítanak a színészek, ahol banális és zavarba ejtő kérdések random váltják egymást, és idővel kissé feszengve nézem a csupa sikertelen meghallgatást. Vicces a sok szerencsétlenkedés, de azért mégis csak megalázóak a kérdések, szégyenlősek a válaszok, a tanulság rövidre zárva meg annyi, hogy nem lesz itt ma senkiből Don Quijote. Aztán az előadás hosszabbik része meggyőző érvekkel támogatja meg a tézist, miszerint bárkiből válhat búsképű lovag. Ugyanis lehet hőstetteket végrehajtani 1997-ben Adán, vagy ’86-ban Zentán is, akár anélkül, hogy Cervantes műfajteremtő munkájáról valaha is hallottunk volna. Sardar Tagirovsky előadása elveszett vidékre kalauzol, aminek nincsenek kézzel fogható nyomai, de a fejben és a szívben hiánytalanul megvan minden alkatrésze: a gyerekkorba. És a nyitó jelenet során elhangzó minivallomások kiváló dramaturgiai érzékkel megszitált, érzelmes és megkapó etűdsorozat alapjává, sőt kötőanyagává válnak. A Don Quijote Second Hand játékos, vagány, bevállalós, asszociatív előadás, amit ámulva nézve mintha a saját életünk filmje (is) peregne a szemünk előtt. És megértjük, hogy a külső körülményektől függetlenül te, én, meg ők mindannyian Don Quijoték voltunk valaha. Az emlékek áradnak, torlódnak, ütköznek, kioltják vagy felnagyítják egymást, rétegeket képeznek, kiegészítik, sőt nagy ritkán meg is magyarázzák egymást. A színházból tükör lett, az előadásból meg élet. Ahogy annak lennie kell. 

 

Április 11., Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Kemping, r.: Pelsőczy Réka

 

Kemping
Kemping

Nyaralni kell, semmit tenni kell, hangzanak el a meghökkentő mondatok, és tényleg, igaza van a hangnak, amelyik ezt mondja, még ha két határidő betartása között hajlamosak is vagyunk megfeledkezni az efféle bohóságokról. A Kemping, amit Háy János prózái alapján (az epikus indíttatást le se tagadhatná a színpadon elhangzó, kórusszámokba, monológokba és más korszerű színpadi formákba tördelt szöveg) Brestyánszki B. Rozi, Gyarmati Kata és Pelsőczy Réka írt, az utóbbi ráadásul rendezett is, valójában nem a nyaralásról, a semmittevésről, a szabadságról szól. Kicsit azért mégis: egy horvát tengerparti kempingben vagyunk, ott beszélődnek el a párhuzamos történetek. A kaviccsal felszórt és/vagy füvesített placcon a sátrak kifeszített kötelei között botladozni generációs életérzés, és alighanem innen, az atmoszféra felől ragadható meg leginkább ez az anyag. A szereplők, amúgy nem véletlenül írtam korábban hangot, szóval legyen most már így: a hangok (gazdái) nők és férfiak, akik egymásról, egymással, egymás mellett, egymás mögött beszélnek, dalolnak, szavalnak, pletykálnak, tényleírnak, elégedetlenkednek, vádaskodnak, dühöngenek. Mindezt a kötelező nyaralás örve alatt teszik, és két csobbanás között mintha nagyon is tudatosan sodornák magukat és a másikat egyre veszélyesebb örvények felé. Én meg ezalatt a nyaralás és a párterápia lehetséges kapcsolatáról tűnődöm, vagyis azon, hogy ahhoz képest, milyen jól indult ez az egész, napsütéssel és lágy hullámokkal, meglep, hová jutunk el végül. Lehet, hogy ilyenkor van végre egy kis idejük elgondolkodni azon az embereknek, hogy a másik, aki mellett év(tized)ek óta felébrednek reggelente, mit keres mellettük? Lehet ebben valami, és a közönség lelkes reakcióit hallgatva megadóan felteszem a kezem, ezek szerint ez (még mindig) érdekes. Igen, lehet azon jókat kuncogni, amikor a nők kinevetik a férfiakat, a férfiak a nőket, és így tovább, valójában minden lehetséges variációban, tekintet nélkül a politikai korrektségre. Az írott anyag idővel határozott lendületet vesz a mélytengeri búvárkodás irányába, még ha a lentről eregetett vészjelzésekből sokszor foszlányok is jutnak csak el a felszínre, ahol nekünk kell rekonstruálni egy/a történetet. A színrevitel színvonalas, és többnyire a figyelmet lekötően mozgalmas. Amiben Pelsőczy rendezőként jó (de ebben Kálmán Eszter látványtervezőnek és Bodor Johanna koreográfusnak is jut szerep), azok a szellemes vizuális ötletek, amik a legjobb pillanatokban költőivé emelik ezt az erősen valóságközeli – az előadás önmeghatározását egyetértően idézem – revüt. Kell az élőzene is, meg persze kellenek a játékban igazán nagy kedvvel résztvevő szabadkai színészek is, akik a másfél órás párkapcsolati Ki nyer ma? egyértelmű nyertesei.

 

Április 16, Temesvári Állami Német Színház (koprodukciós partnerek: Kosztolányi Dezső Színház, Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház, Szlovén Repertoárszínház, Nemzeti Intézeti Albán Színház), Luigi Pirandello: A hegyek óriásai, r. Paolo Magelli 

 

A hegyek óriásai
A hegyek óriásai

A drámatörténet hemzseg az olyan daraboktól, amiket a megírásuk óta eltelt időben sosem vagy alig játszottak. Különösen feltűnő ez a magyarországi színházak repertoárjára pillantva, ahol az össznépi színházi társasjátékban csak olyan új belépőknek osztanak lapot, akik külföldön már bizonyítottak, vagyis a kasszáknál egyszer, de inkább többször kígyózó sorokat produkáltak. Épp ezért a sokat színházba járó ember életében öröm és fokozott kíváncsiság kísér minden új színházi felfedezést. A kivétel pedig megerősíti a szabályt: néha az az érzésem, hogy néző és alkotó egyaránt jobban járt volna egy kanonizált szöveg ezredszeri előrángatásával. Pirandello utolsó, torzóban maradt drámája, A hegyek óriásai, nem vádolható azzal, hogy gyakori vendége lenne színházainknak: egyetlen magyar nyelvű bemutatójára bukkantam jó húsz évvel ezelőttről. Jósolok: az 1936-ban be nem fejezett szöveg után nem fognak kapkodni a mostani, öt ország öt színházának koprodukciójában készült bemutatót látva sem. Paolo Magelli – aki 2005-ben és 2010-ben kétszer két előadást rendezett Miskolcon – nemzetközi alkotócsapattal, a (Re)Discovering Europe projekt uniós pályázati támogatásával vágott neki az enigmatikus szöveg szétszálazásának. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a végeredmény meghatározó felfedezésekről tanúskodik. A szüzsé dióhéjban egy (vagy inkább két) színházi társulat találkozásáról és összecsapásáról szól, azzal a szomorú tanulsággal, hogy legvégül a részeg óriások széttiporják a művészetre felesküdött embereket. A százperces játékidő alatt Pirandello kedvelt témái és motívumai rendre előkerülnek (valóság, színpad, fantázia, illúzió, vízió, kísértet, családi trauma, művészet, filozófia, bábok, stb.), de néző legyen a talpán, aki a konfúz, széttartó alig-cselekményben képes egyértelmű útjelzőket felfedezni. Ez Magelli felelőssége is, vagy tán leginkább az övé, hiszen az öt nyelven (olaszul, németül, szlovénül, albánul és magyarul) egymással és egymáshoz beszélő színészek tényleg minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy sikerre vigyék a lehetetlen vállalkozást, ugyanakkor kevés valódi játéklehetőség jut nekik a konzervatív rendezés és a fapados látványvilág árnyékában. A papírízű figurák soknyelvű replikáit épp ezért egyre lanyhuló figyelemmel követem. A kis nemzetek projektben résztvevő tagjainak a többségnek, vagyis a láthatatlan, de folyton fenyegető óriásoknak való kiszolgáltatottsága nem válik érzéki élménnyé, csupán jól hangzó tételmondattá. A bábeli zűrzavar sajnos kiütéssel győzött.

 

Április 28, Újvidéki Színház, Hasszán Aga felesége, r. Urbán András

 

Hasszán aga felesége
Hasszán aga felesége

Ezen az estén nincs helye finomkodásnak meg köntörfalazásnak: a bombaszakértő Urbán András tettestársaival nagy erejű detonációt vezényel le az Újvidéki Színház nagyszínpadán. Az alapanyag helyi, illetve mint egy ponton megértjük, regionális klasszikus, amit mindig mindenki saját szándékai szerint és elfojtott vagy kimondott vágyai mentén használt és használt fel. (Ebben a témakörben lásd még Urbán újvidéki Bánk bánját.) Sejthető, hogy a balladai eredettel rendelkező, Hasszán aga felesége című, Ljubomir Simovic jegyezte népszerű drámát csupán nyomokban tartalmazza az előadás (dramaturg: Vedrana Bozinovic). A férjét nem eléggé (?) tisztelő, az ún. bűnös nőt fókuszba állító szöveget alkotóelemeire szaggatja Urbán, hogy aztán a kisebb egységeket közelről szemügyre véve végképp eloldja a szöveget irodalmias kötődéseitől, és helyette egy élő rockkoncert tematikus tracklistjére húzza fel az „agáné” bárhol és bármikor aktuális, de itt és most még kellemetlenebb, mert kompromisszumok nélkül magunkra olvasható históriáját. Hogy hol van az „agáné” helye, azt jól mutatja, hogy még saját neve sincs. Vagyis ez így nem igaz, az elképesztő nyitányban a katonaruhás, símaszkos, kangörcstől őrjöngő hímek kifogyhatatlan ötletességgel sorolják a/egy/minden nőre érvényes becsmérlő kifejezéseket. Hasszán aga feleségét Béres Márta játssza, aki egy helyen józan tárgyilagossággal elemzi karakterét. A nőt, aki nem létezik önjogán, csak mint idegenforgalmi látványosság, csak mint valakinek a lánya, testvére, felesége, csak mint egy árucikk, amit megfelelő ellenérték fejében bátran lehet adni-venni. A nő öndefiníciós kísérlete kétségbeesett és reménytelen próbálkozás, ami a házasság semmissé tételét követően valóságos apokalipszist szabadít el: a törvény betartása értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi az ő puszta létezését. Az előadásnak, mint Urbánnál gyakran, kiérlelt zenei struktúrája van: Irena Popovic Dragovic sötét tónusú, dübörgő, a szereplők által élőben játszott zenéje kórusban meg önállóan prezentált „áriákra”, önálló, lényegüket tekintve mégis szorosan összefüggő számokra bomlik. Valóságos slágerek, igazi kiáltványszámok születnek, mint amilyen a múlt teljes eltörlését problematizáló „Restart, nulla” vagy a saját jogon létezést hangosan követelő „Magamat akarom, én én vagyok”. A megszólalások hatása, függetlenül attól, hogy egyedül vagy tömegben mondják, üvöltik, lihegik felénk őket a színpadról, hol sortűzhöz, hol úthengerhez hasonló. Fejbe vág és nem hagy menekülni, nem is a szöveg, hanem a dolog egészéből áradó kegyetlenség és kiábrándult szókimondás, így például a közösen elkövetett társadalmi, politikai és más bűnök következetes és hosszas tagadása. Vagy az, amikor a nő arról beszél, miért nem fog gyereket szülni erre a világra. Szörnyű érzés, hogy mivel/ha tényleg ilyen a világ, egyet kell, hogy értsünk vele.

 

Május 16, Zentai Magyar Kamaraszínház, estiK, r.: Mezei Kinga

estiK, elöl Balázs Áron
estiK, elöl Balázs Áron

Vannak igazi társulatépítő előadások. A Zentán látott, Kosztolányi Esti Kornél-ciklusát laza eleganciával újrahasznosító estiK című produkciót kifejezetten ilyennek gondolom. Így, évad végéhez közeledve talán lehet már hasonló, általános érvényű kijelentéseket tenni: a zentai fiatal csapatnak szemmel láthatólag nagyon jót tesz, ha egy olyan, határozott elképzelésekkel bíró, következetes esztétikával dolgozó, egységes színpadi világot teremteni képes rendezővel találkozik, mint amilyen Mezei Kinga. És talán nem csak én éreztem úgy a bemutatón, hogy a főszerepet vendégként alakító Balázs Áronnal való közös játék is több mint jótékony hatású: a végeredmény élvezetes, szellemes, igazi csapatmunka, amiben mindenki talál magának szerepet, helyet, lehetőséget. Nyáron újra kell majd olvasnom Kosztolányit, hogy megtudjam, igaza volt-e a színpadi adaptációt készítő Góli Kornéliának meg persze Mezeinek, amikor ennyire jókedvűre, helyenként kifejezetten mulatságosra hangolták ezeket a sztorikat. (A premier könnyedsége persze kaphat később súlyosabb árnyalatokat, ez itt sem kizárt, sőt.) A kötetbe foglalt emlékezetes epizódoknak úgy a fele tűnik fel a színpadon, két részben, egységes keretbe foglalva. Bár egyszer sem hangzik el se Kosztolányi, se Esti neve, de egyértelmű, hogy náluk, akarom mondani, nála járunk. Az úr ír, vagyis írna, ha hagynák: a téma nem az utcán, hanem mintha az ő nappalijában heverne, ami újra és újra megtelik lökött, szórakozott, kétségbeesett és rámenős figurákkal. Balázs Áron írójának fején hollófekete paróka ragyog, legalábbis hivatali időben, és ebből a dús hajzatú kobakból rajzanak elő fiatal, egyenruhás, egyenfrizurás alakmásai. Az írás: munka, elmaradása kötelezettségszegés, és Balázs Áron ezt az állandó, feszítő íráskényszert (is) érzékletesen mutatja meg. Mert az írás: élet, amibe bele lehet fáradni, rokkanni, amit túl kell élni, és igen, valami, amibe bele is lehet halni. De ezen az estén a halál is idézőjelek közé, görbe tükörbe kényszerül. Jobbnál jobb epizódok sorát látjuk, amikből kiderül, hogy a megfigyelő és résztvevő, katalizátor és áldozat szerepeit takkra váltogató író számára minden és mindenki csupán nyersanyag. Az önjelölt szerzőnő, az őrült újságíró, az elviselhetetlenül körülményes barát, a villámhárító szolgálólány, az ügyeskedő özvegyasszony és a többiek egytől egyig pompás karikatúrák, akik a mindig gondterhelt, de azért mindig huncut mosollyal létező író koponyáját népesítik be. Ha az egész vállalással kapcsolatban van bennem kérdőjel, az éppen az egyes jelenetek aprólékos kidolgozottságával függ össze: az etűdszerű építkezés jellemzően olyan anyagot mutat, ami bárhol elkezdhető és akárhol megszakítható. Csillogó gyöngyszemek egymás mellett, amik ideális fénytörésben mintha ragyogó nyakékké fűződnének össze. 

 

Május 18, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Mi történt Baby Jane-nel?, r.: Galambos Péter

Mi történt Baby Jane-nel?
Mi történt Baby Jane-nel?

Kultfilm színpadi adaptációjával (vagy moziban ismertté vált dráma remake-jével) nem lehet nagyon mellényúlni. Tudja ezt jól a Szabadkai Népszínház vezetése, lásd például a Picasso kalandjai vagy az Amadeus sikeres előadásait. Ha mindehhez olyan rendező csatlakozik, aki a már tudottan jól működő eredeti szolgai másolása helyett gondolkodik is az alapanyagról, tuti nyerésre állunk, színpadon és nézőtéren egyformán. És pontosan ez történik most Galambos Péter maga rendezte, Ernyei Beával közösen írt színpadi adaptációjával is. A Mi történt Baby Jane-nel 1962-es hollywoodi mozi, a kor nagy sztárjaival: a pletykák szerint az egymást gyűlölő (ez azért kicsit bonyolultabb) testvéreket játszó Bette Davis és Joan Crawford közötti privát rivalizálás igen jót tett a jegyeladásnak. Galambosék át-, vagyis tovább írják az eredetileg az 1910-es évek vaudeville gyereksztárjának, a Baby Jane művésznéven emlegetett Jane Hudsonnak a lecsúszástörténetét. Itt a legnépszerűbb amerikai tehetségkutató műsorban való jelenkori fellépés adja a keretet: Jane ahelyett, hogy énekelne, táncolna, bukfencezne, netán ennél fifikásabb módon alázná meg magát tévénézők milliói előtt, a saját életének igaz (?) történetét vezeti elő két részben és közel három órában. A keretre – amivel más befejezést kanyarítanak az előadáshoz, mint anno a filmhez – újabb rátétként illeszkedik a par excellence amerikai narratíva, az Óz, a csodák csodája története: Dorothy, vagyis Jane elhúzódó (rém)álmában találkozik a gyáva oroszlánnal, a madárijesztővel és a bádogemberrel is (ők játsszák a Pegazusok Nem Léteznek hangulatilag és tartalmilag egyaránt ide vágó zenéjét). Galambos Péter rendezéseiben általában meghatározó a látvány: Libor Katalinnal közösen jegyzett, látható és láthatatlan függönyökből, hálókból, többnyire gazdaságosan használt vetítésekből, változatos fényekből és dermesztő árnyakból álló díszlete tökéletesen szolgálja az előadást, és bár történhetne így, a vizualitás mégsem viszi el a show-t. A tartalomhoz nagyon passzol a forma: az egyre zavarodottabb Jane fejének belsejében járunk, ahol az idilli gyerekkor, a titokzatos múlt és a rettenetes jelen epizódjai, látomásos képei folyton összeütköznek és -keverednek, végképp elbizonytalanítva a valóság talaján egyébként is bizonytalan lábakon álló Jane-t. Pesitz Mónika mindent tud erről az elviselhetetlen, gonosz, mégis minden idegszálával szeretetért remegő, szűkölő félelemben tengődő alkoholbeteg nőről, aki csal és akit megcsalnak, aki hazudik és akinek hazudnak, aki csak szeretne élni, de ezt az elképzelt életet mások tegnap is, ma is, újra és újra elrabolják tőle. Jane homályban éli életét, szeretteinek és gyűlöltjeinek már arca sincs, hangok, sztorik, traumák labirintusában rója reménytelen köreit. Az, hogy a széles érzelmi skálán játszó előadás nem válik lapos melodrámává, a biztos ízléssel kézben tartott színészi játéknak köszönhető: Kalmár Zsuzsa elpárolgó életerejű nővére mellett Fülöp Tímea, Hajdú Tamás és Baráth Attila tucatnyi apró szerepet eljátszó triója is igen jól teljesít. És mindenekelőtt persze Pesitz Mónika: ez az ő nagy estéje. 

 

Május 20, Soproni Petőfi Színház (koprodukciós partnerek: Zentai Magyar Kamaraszínház, Nemzeti Színház), Henrik Ibsen: Ha mi holtak feltámadunk, r.: Pataki András

Ha mi holtak feltámadunk
Ha mi holtak feltámadunk

Az, hogy a nálunk is sokat játszott Ibsen utolsó drámájának a megírása óta eltelt 119 évben ez a mostani hármas koprodukció mindössze a mű negyedik magyar nyelvű bemutatója, eleve fenntartásokat támaszt az alapanyaggal kapcsolatban. A Ha mi holtak feltámadunk sötét tónusú, szimbólumokkal telepakolt, a halál közelében újragondolt, evidensen elvesztegetett életet tematizáló munka, amiben komor és súlyos mondatok hangzanak el Szerelemről, Művészetről, Alkotásról, Vágyról; igen, így, csupa nagy betűvel. Hát kit érdekel ez ma, gondolom én, de amikor a neten jegyostromról meg bérletszünetben meghirdetett újabb előadásokról olvasok, azt gondolom, hogy az alkotók nyilván szerencsés kézzel találtak rá valami fontosra a drámában. Ha ez így is volt, jól titkolják: Pataki András hatvan perces rendezése társalgási drámába oltott házaspárbajként láttatja Ibsen darabját. A sztori dióhéjban: a szebb napokat látott nagy művész, a szobrász Rubek és felesége, Maja ragadós unalomban tengetik napjaikat, amikor az előbbi váratlanul találkozik egykori modelljével, Irenével, az utóbbi meg vonzódni kezd az életükbe betoppanó Ulfhejm földbirtokoshoz és hobbivadászhoz. Igen, két kétségbeesett, kései találkozás története ez, és nagyjából az is fog történni, ami sejthető, a címet megokoló tragikus zárlattal. Ez utóbbi megvalósítása amúgy az előadásban legalábbis véleményes, bár ebben az előadásban minden történés az, ami egyéb esetekben a rendezői mesterséggel összefüggésbe hozható. Színészvezetésről mint olyanról nemigen beszélhetünk, így aztán a színészek hozott anyagból dolgoznak, ki-ki képességei és tehetsége szerint. Alá- és fölérendeltség helyett mellérendelés működik az előadásban, kevésbé finoman fogalmazva: érdemi segítség híján majd’ mindenki szólózik ahelyett, hogy a viszonyok, kapcsolatok, érzelmek rétegzett ábrázolásával bíbelődne. Mesterkélt, felszínes, üresen kopogó marad a legtöbb párbeszéd, amik mellé a főszereplő Szilágyi Tibortól – aki nyilvánvalóan origója meg húzóneve az egész, a csapat erejét jócskán meghaladó vállalásnak – bónuszként teátrális gesztusokat, széles karmozdulatokat kapunk, ha kell, ha nem. Kár ezt tovább ragozni, nem működik ez a dolog, nagyon nem. Egyetlen elemében mégis: a Varga Jazzből kölcsönzött Varga Gábor egészen bámulatos dolgot művel a zongoránál ülve, amikor zengő, dús, ihletett futamaival tulajdonképpen elvégzi a hiányzó rendezői és dramaturgi munkát. Előadáshosszat egy átvilágítható függöny mögött teszi a dolgát. Lehet, hogy a rendező rájött, hogy ha kiülteti a színpadra, akkor minden figyelem rá fog irányulni?

 

Május 28, Újvidéki Színház, Hadar Galron: Mikve, r. Katja Pegan 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Olvassuk ezt a rosszkedvű bejegyzést úgy, hogy türelmetlen és érzéketlen vagyok (amúgy szerintem nem), és nyilván emiatt vagyok képtelen együtt menni ezzel a történettel, holott nem először próbálkozom a megnézésével. Hadar Galron Mikvéjét közönségsikernek teremtette az isten is (hogy tovább ízetlenkedjek): nyolc, különböző korú, eltérő társadalmi hátterű nő összezárva egy zsidó rituális fürdőhelyen, ahova férfi nem léphet. Fecsegnek, csevegnek, igazából nem csinálnak semmit, csak éppen kicsit megváltják a világot (ó, azt az utópisztikus véget bár tudnám feledni!). Aki nem ismeri a darabot, de minimális dramaturgiai vénával rendelkezik, már mondja is, hogy borítékolhatóan lesz itt sírás, nevetés, pikáns sztorik, kisebb és/vagy nagyobb tragédiák, előkerül az erőszakos férj, a titkot rejtegető asszony(ok), a kiszolgáltatott gyermek, és így tovább. Ha szerencsénk van, felüti a fejét némi jellemfejlődés, akadnak konfliktusok, de abbahagyom, túlzásokba azért ne essünk. A checklistet kipipálhatjuk, ez mind megvan, sőt egy eddig nem említett tényező miatt is tűnik remek választásnak a Mikve: a drámairodalom nem bővelkedik (jó) női szerepekben, így egy ilyen darabbal egycsapásra boldoggá (?) tehető a társulat női fele. És igen, még azt is elfogadom, hogy a néző néha csak szimplán jól akarja magát érezni, legfeljebb bele-beleborzongva abba, hogy milyen jó, hogy nem rólunk szól ez az egész. A Mikve maga kínálja ezt az utat; ezek az ismeretterjesztő típusú, az ún. Másikat tárgyaló drámák egyszer érdemelnének egy hosszabb elemzést, vagyis inkább az, hogy a tárgyi ismeretanyag szövegbe írása hogyan fedi el a drámát magát. Nem állítom, hogy az újvidéki előadást nézve beszélhetünk rendezésről, legfeljebb korrekt lebonyolításról, de ezért leginkább a közhelytől közhelyig araszoló darabot okolom. Ami ún. rendezői (?) ötlet (a fotóalbumba szorult banánhéjjal való bénázás rossz Feydeau-kat idéz), feledhető. Ami a legfőbb erénye lehetne a vállalásnak, ti. a színésznők reflektorfénybe állítása, szintén hagy maga után hiányérzetet. Mindenki hozza, ami elvárható, eltekintve attól, hogy sokszor bántóan harsány, ettől aztán hamis színészi megoldásokat látok: lám, mégis kell egy határozott rendező, aki azt mondja, hogy ezt inkább ne. A pliniusi mondást arról, hogy nincs az a rossz könyv, amiben ne lenne legalább egy jó mondat, régóta alkalmazom a színházra. A kétrészes, kétórás előadásból az eleve csak nyomokban meglévő finomság és érzékenység rohamos gyorsasággal illan el, hogy mindenestül átadja a helyét a külsődleges, felszínes megoldásoknak. Az egyre növekvő zajban és felfordulásban aztán lesz egy pillanat, amikor a magát végig nyeregben érző Hindi összeomlik: Banka Lívia hosszan, némán ül egy széken, és látni, hogy miközben megérti, mi is történt itt, néhány másodperc alatt öregszik meg. Csönd lesz akkor, legalábbis bennem biztosan.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek