Vinterberg dogmafilmjében az apa hatvanadik születésnapjára gyűlik össze a család. A vacsoraasztalnál az egyik fiú, Christian beszédet mond, ám ahelyett, hogy apját méltatná, a családtagok megtudják tőle, hogy őt és lány ikertestvérét – aki nem sokkal korábban öngyilkos lett – gyermekkorukban az apa rendszeresen megerőszakolta. A film a szembesítésről szól, és arról, hogyan birkózik meg egy közösség egy ilyen traumával, képesek-e szembenézni vele, tagjai keresik-e önmagukban a felelősséget a történtek miatt.

 

Szabó Máté rendezése a miskolci színház kamaratermében a széles családi kört praktikus okokból szűk családi körre redukálja, csak azokat a mellékszereplőket hagyja meg, akiknek fontosabb dramaturgiai funkciójuk van. Így megmarad a demens nagypapa (Kincses Károly), a család két barátja, a jó kedélyű, fontoskodó Helmut (Papp Endre) és az állandóan elégedetlen Poul (Simon Zoltán). Valamint a személyzet fontosabb tagjai: Pia (Tenki Dalma), a pincérnő, aki Christian szeretője, Kim (Fandl Ferenc), a szakács, aki Christian gyermekkori barátja, Lars (Kokics Péter), a recepciós, és egy másik pincérnő (Papp Eszter).

 

Talán a filmben kicsit több hangsúlyt kapott, de az előadásban is egyértelműen látszik az a furcsa, erkölcstelen és kifejezetten feudálisnak tűnő mód, ahogy a főszereplő gazdag dán család a beosztottjaihoz viszonyul. Mindez a Csengetett, Mylord? című sorozat cselédségét idézi, noha a film a kilencvenes évek végén játszódik, az előadás pedig – a jelmezekből következtetve – napjainkban. A pincérek, a szakács, a recepciós mindent látnak és hallanak, mindenről van véleményük, ám erre jóformán senki nem kíváncsi, a család tagjai utasításokat osztogatnak nekik, de egyébként nem igazán vesznek tudomást a létezésükről. Christian az egyetlen, aki baráti kapcsolatot ápol velük, nem csoda, hogy a megfelelő pillanatban a ház alkalmazottai az ő ügyét segítik.

 

Nem a ház alkalmazottaihoz való viszonya az egyetlen jele annak, hogy ez a család nem sokat törődik morális kérdésekkel. Helene, a legidősebb testvér fiúja arab származású, akit emiatt megjelenésekor Michael, a legfiatalabb testvér majdnem kidob a házból, és később is folyamatosan bántalmazza verbálisan és fizikailag. Az anya először összekeveri a férfit Helene korábbi arab barátjával, majd képtelen megjegyezni a nevét, a többiekkel pedig nem kerül igazán interakcióba. Hogy miért változott a filmbeli fekete férfi a miskolci színház színpadán arab férfivá, azt nem kell túlmagyarázni. Mindenesetre Feczesin Kristóf Yousefként meglehetősen kilóg az alapvetően realista eszközökkel operáló előadásból: arabbá maszkolt arca, furcsa akcentusa önmaga paródiájává változtatja a színpadon, rajzfilmfigurának tűnik a többi szereplő mellett.

 

Pedig az Ünnep éppen a színészi alakítások miatt válik hatásos előadássá. Gáspár Tibor az apát vicces, kellemes, elegáns, sőt, kifejezetten szimpatikus embernek mutatja az előadás elején. Ettől tűnik még iszonyúbbnak az a pillanat, amikor szörnyű titka kiderül. A vacsora alatt aztán többször megpróbálja érzelmileg terrorizálni a fiát – ám még ezekben a pillanatokban is úgy érezzük, hogy szereti gyermekeit és családját, ami még sokkal bonyolultabbá és démonibbá teszi figuráját. Lajos András Christianként bipoláris zavarral küzd: az eleinte melankolikus, élettelenek tűnő karakterábrázolás egy ponton őrült mániába csap át, amely addig tart, amíg meg nem küzd családja hitetlenségével. Utána újra visszazuhan mélységes komorságába, és az előadás vége egyértelmű gesztussal jelzi, hogy igazságot ugyan szolgáltathatott neki a családi közösség, de traumájától egész hátralévő életében nem fog tudni megszabadulni.

 

Szirbik Bernadett Heleneként hatalmas utat jár be a teljes tagadástól a kiboruláson át egészen addig a pillanatig, amikor úgy dönt, ő maga tárja fel az igazság részleteit, felolvassa húga búcsúlevelét. Öccse, Michael Rózsa Krisztián alakításában félőrült agresszor, akinek az egyetlen válasza a felmerülő problémákra az erőszak, legyen szó egy idegenről, a feleségéről, a testvéréről vagy az apjáról – szépen sorban el is gyepálja őket. Máhr Ági anyafigurája kemény, képmutató nő. A család annak ellenére bocsát meg neki, hogy kiderül, végig cinkosa volt férjének, miközben önzőn védte saját kényelmes és nyugodt életét.

 

Az előadás tere egy hosszú, forgatható, lesötétíthető üvegfolyosó, amelynek segítségével stilizált módon jelenik meg a kint és a bent, valamint a nagy ház rengeteg terme, szobája. A színpadon folyton jelen van egy kamera (videó: Hajdufi Péter), amely követi a térből kilépő szereplőket, közelről mutatja arcukat, reakcióikat – így ezeket egy kivetítőn láthatjuk. A mozgó kamera egyszerre idézi meg Vinterberg dogmafilmjét és kelti egy családi videófelvétel hangulatát, egy olyan családi videóét, amit soha senki nem akar majd visszanézni.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.