"Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd/ én feljövök érte a síri világból/ Az éj közepén, s oda leviszem azt" Nem kell jövőbelátási képességet tulajdonítunk a versíró poétának, a mézesheteit élő ifjú férjnek. A romantika korában a szerelmes versek szokásos toposza a halált túlélő szerelem fordulata. Szendrey Júlia személyes szerencsétlensége, hogy az élet ebben az esetben utánozta az irodalmat. HUSZÁR ÁGNES RECENZIÓJA.
Kevés tragikusabb női sorsot ismerünk a magyar irodalom történetéből, mint Szendrey Júliáét. A dicsőségből a bukásba és a megvetésbe, egy világnagy szerelem boldogságából egy jól fűtött házi pokolba vezette a sorsa, ahonnan menekülve a korai halál is megváltásnak tűnhetett számára. Ez a keserves élet formálta költeményeit, melyeket most Gyimesi Emese nagyszerű filológiai munkájának köszönhetően megismerhet az olvasó.
Pedig milyen meseszerűen kezdődött Szendrey Júlia szomorú élete a nyilvánosság figyelő, s nem mindig jóindulatú tekintete előtt: ő lett a nemzet legendás költőjének volt imádott szerelme, „kicsiny kis leányka, Te, a nagyvilágnak legnagyobb gyémántja”, majd hitvese, a „feleségek felesége”, akiben „George Sand esze és Shakespeare Júliájának szíve egyesült”.
Férje oldalán aktívan vett részt a társasági életben. Külsejével és viselkedésével kitűnt a biedermeier polgárasszonyok sorából. Példaképéhez, George Sandhoz hasonlóan rövidre vágatta a haját, nadrágban járt és szivarozott. Egy írótárs, Hiador így írt róla: „Érdekes alak volt, levágott hajjal, gömbölyű arccal és teljesen kifejlett idomokkal. Első tekintetre feltűnt rajta a nyílt homlok, a sötét szem, az értelmes tekintet. Ha valaki egymás mellett látta őket, azt hihette volna, hogy a rendkívüli jelenség kettejük között a nő.” (Idézi Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Kiadó 1971. 409.)
 |
Viselkedéséről szólva Hiador megjegyzi, hogy "nem csevegett, hanem értekezett". Azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy "férje tisztelettel hallgatta őt mindig, és csak néha szólt bele a vitába, de korántsem, hogy ellentmondjon, hanem hogy neje állításait megerősítse". A feleség gondolatainak ilyen megbecsülése meglehetősen szokatlan lehetett egy olyan világban, ahol a náluk csak egy generációval idősebb pályatárs, Berzsenyi Dániel úgy hallgatta a felesége beszédét, mint a "kocsizörgést az ablak alatt".
Júlia tizenhét-tizennyolc évesen több nagy vers hősnőjévé vált, s a forradalom kitörésekor pedig öntudatosan lépett fel, maga varrta nemzetiszín főkötővel állt férje mellett. Ez a múzsai szerep rögzült a legemlékezetesebben az emberek emlékezetében. Jól bizonyítja ezt egy napjainkban látható OSZK-kiállítás, melynek még címe is - Ezerszer Júlia - egy Petőfinek írt üzenetére, tehát a múzsaszerepre utal.
Mint tudjuk, a családi boldogság rövid életű volt. Petőfi politikai szerepet vállalt, majd a csatatérre vonult. 1849 augusztus 14-én eltűnt a segesvári csatatéren, szemtanúk láttak egy hozzá nagyon hasonlító halottat, akit kozák dzsidások döftek le, és fosztottak meg a ruháitól.
Az ifjú feleség számára hirtelen nagyon is valóságossá, szinte fenyegetővé válik a koltói mézeshetek alatt írt elégia hipotetikus kérdése: "Tetemimre könnyezve borítasz-e szemfödelet?" Júlia becsületére legyen mondva, megpróbálta. 1849 őszén Erdélyben tartózkodott, és próbált férje nyomára akadni. Aztán visszatért Erdődre, a szülői házba, ahol végrendeletet is írt. Pestre csak 1850 áprilisában utazott fel. A Garay család házában lakott vendégként, itt ismerkedett meg Horvát Árpád történésszel. Segítséget kért tőle szorult helyzetében, majd 1850. július 21-én titokban házasságot kötött vele.
A külső megfigyelő számára bizony nem tűnik rokonszenvesnek a viselkedése: a nemzet költőjének körülrajongott felesége még a gyászév végét sem várja meg, meg sem győződik róla, hogy férje csakugyan halott – hiszen a holttestet soha nem találták meg –, máris házasságra lép egy másik férfival. Haynau titkosrendőrsége nem is hitt neki. Évekig folyt a vizsgálat abban a feltevésben, hogy Petőfi él, Pest körül rejtőzik, s felesége házasságkötése csak elterelő hadművelet.
Nem ítélhetünk szigorúan Szendrey Júlia második házasságáról. Húszéves volt, egy apró gyermekről kellett gondoskodnia. A szüleihez, Erdődre nem akart menni, barátai szívességére hosszú távon aligha számíthatott. Pesten akart maradni, ehhez támogatóra volt szüksége. Ezt vélte megtalálni a harmincéves professzorban. Nem egy "ifjú szerelme" csábította arra, hogy "eldobja az özvegyi fátyolt", hanem a biztonság nagyon is megérthető, emberi vágya.
Júlia személyes tragédiáját költő férjének a koltói mézeshetek során írt elégiája súlyosbította. Ennek harmadik versszakában ezeket a baljós sorokat olvashatjuk: "Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd/ én feljövök érte a síri világból/ Az éj közepén, s oda leviszem azt" (Szeptember végén) Nem kell sem jövőbelátási képességet, sem esetleges vetélytársára irányuló anticipált bosszúvágyat tulajdonítunk a versíró poétának, a mézesheteit élő ifjú férjnek. A romantika korában a szerelmes versek szokásos toposza a halált túlélő szerelem fordulata. Szendrey Júlia személyes szerencsétlensége, hogy az élet ebben az esetben utánozta az irodalmat.
Igazat adhatunk Illyés Gyulának: "A verset Júlia tette a nemzet legmélyebb elégiájává. Nemcsak azáltal, hogy megihlette rá a költőt. Azáltal is vajon, hogy a jóslatot beteljesítette? [...] a verseknek is megvan a maguk ragadozó életük." (Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Kiadó 1971. 402.)
A kortársak kegyetlen szigorúsággal ítéltek a fiatal özvegy fölött. Mindenekelőtt Arany János, Petőfi személyes barátja. Pár héttel a titkos esküvő után megírta A honvéd özvegye című verset, amely nyilvános – irodalomtörténeti – kivégzéssel ért fel. A "kemény, véres ütközetben" életét vesztő honvéd felesége, a "szép özvegy" "feledte a feledhetetlent", s bár férjének még a holttestét sem találták meg, zajos lakodalmat ünnepel új választottjával. Az esküvőn váratlan vendég jelenik meg: "Küszöbön sárga, véres arccal / Megáll a honvéd hirtelen", s számon kéri feleségén a hűtlenségét. Elismeri, hogy joga van új házasságot kötni, hiszen "enyém a sír, tiéd a jog", de megfenyegeti, hogy ha mostohaként bánik közös gyermekükkel, újra megjelenik, s magával viszi őt a halálba. A vadromantika minden kellékével felszerelt bosszúvers utolsó versszakában Arany azzal enyhíti a hatást, hogy a kísértet csak a hűtlen ara képzeletében jelenik meg. A ballada ennek ellenére kiátkozásnak hat a magyarországi irodalmi életből, ahova Szendrey Júlia mindennél jobban vágyott. Versírásra csak négy évvel később vállalkozott, s publikálni is csak 1856-ban kezdte költeményeit. Első verse, az 1854-ben keletkezett Miért van így? már megpendíti az életmű egyik alaptémáját: az iszonyatos veszteség fölött érzett boldogtalanságot:
Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!...
Miért nem ez a sorsom? -
Miért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?
Megjelenik a versben az egész életműben gyakran előforduló féreg-motívum is, amellyel jelenlegi életének kilátástalanságát jellemzi, és utal – lábbal tapodtatni – a neki sok fájdalmat okozó általános megvetésre is.
Föld porában csúszni,
Lábbal tapodtatni,
Ez lett osztalékom;
Növényként tengődni,
Féregként tenyészni,
Életföladatom!
Több versben is fellelhető annak a nyoma, hogy vívódik benne a közlési vágy, és az elutasítástól, gúnytól, megbélyegzéstől való félelem:
Gondolatim, érzeményim,
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek
Ne szálljatok a világba
Ne hagyjatok el,
Nem vár ott barát ti rátok
Nem meleg kebel...
A gúny éles hahotája
Fog köszönteni,
S minden illatos virágról
Elrezzenteni.
(Gondolatim, érzeményim 1856)
Költészetének másik nagy témája az anyai szeretet. Első megjelent verse három fiáról szól. Az 1856-ban született Három rózsabimbó azért lett népszerű, azért dicsérték a kritikusok, mert a családi boldogságot a magyar irodalomban elsőként az anya nevében fogalmazta meg:
Szemem nem is keres, nem is látna meg mást:
Hisz bennök találtam feledést, kárpótlást!
Egy másik versében újszerű képi metaforát talál anyaszerepének megérzékítésére:
Fa vagyok, leveles
Gyermekim az ágak,
A virágok rajtam,
A dalos madarak.
Édes csevegésök
Madarak zengése,
Szívem húrjainak
Örömtelt rezgése.
(Fa vagyok, leveles... 1856)
A két motívum – a boldogtalanság, a halálvágy és az anyai szeretet – harmóniában fonódik össze Öregségem című, 1856-os versében:
Menyország lesz öregségem
Fiam hajlokában,
Édes szunnyadás halálom
Ölelő karjában.
Petőfi költészetének stiláris hatása leginkább hazafias és népdalszerű verseiben érhető tetten. A Magyar gyermekek éneke. Zoltán fiamnak című, 1856-ban született költeményében egyes szófordulatok is felidézik a nagy példaképet:
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom.
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen aként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Így csüggök rajtad, így szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!
Szendrey Júlia költői eszközei jól szolgálják szűk tematikáját, de nem elégségesek, amikor politikai, történetfilozófiai területekre merészkedik. Ilyenkor csak közhelyek telnek tőle:
„A ki másnak vermet ás az
Maga esik bele!”
Ez a francia király is
Épen így járt vele.
(Tizenhatodik Lajos 1856.)
Gyimesi Emese komoly szolgálatot tett a magyar irodalomtörténetírásnak és kultuszkutatásnak azzal, hogy felkutatta az MTA és az OSZK Kézirattárában, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban fellelhető Szendrey-kéziratokat. A közölhető verseket gondos munkával kiemelte a mindennapi feljegyzések környezetéből, jegyzetanyaggal látta el, így tette számunkra először teljességében olvashatóvá az életművet. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a 19. századi, azon belül a női irodalom, s nem hallomások alapján akarnak megismerni egy, az irodalmi kultuszok kegye és kegyetlensége által felkapott, majd elítélt embert és költőt, Szendrey Júliát.
