„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd/ én feljövök érte a síri világból/ Az éj közepén, s oda leviszem azt” Nem kell jövőbelátási képességet tulajdonítunk a versíró poétának, a mézesheteit élő ifjú férjnek. A romantika korában a szerelmes versek szokásos toposza a halált túlélő szerelem fordulata. Szendrey Júlia személyes szerencsétlensége, hogy az élet ebben az esetben utánozta az irodalmat. HUSZÁR ÁGNES RECENZIÓJA.

Tovább a cikkhez