Köztudott, hogy az első magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom nem más, mint fordítás. Köztudott, hogy a magyar szépirodalmi fordítások története gyakorlatilag a magyar önálló irodalom megteremtésével járt kart karba öltve. A nyelvújítás táján, a felvilágosodás környékén két markáns nézet fogalmazódott meg ezzel kapcsolatban. Kazinczy elsősorban és szinte kizárólagosan a fordításokat sürgette, mivel a magyar nyelv akkori állapotát elégtelennek találta önálló alkotások megteremtésére. A fiatalabb és nála forróbb fejű Kármán József az önálló művekben látta az irodalom és vele az egész magyar írásbeliség és kultúra felvirágoztatásának esélyét. Végül mindkét nézet győzött, azaz igazából egyik sem.

Aztán a magyar romantika és népiesség megjelenése ad acta tette a kérdést: saját önálló és hatalmas költészetükkel párhuzamosan Arany, Petőfi és Vörösmarty elindították a teljes magyar Shakespeare-t – és nem csupán rajtuk múlott, hogy a vállalás töredékben maradt. De itt már olyan fordítások születtek, melyek meghatározták a későbbi nyelvi gondolkodást. Végül a Nyugat nagyjai tetőzték be a folyamatot, megalkotva a részben mindmáig érvényes (bár mostanában egyre erősebben vitatott) magyar fordítói eszményt, melynek két sarokpontja: a mű szóljon úgy, mintha eredetileg is magyarul írták volna, és a versekben törekedjünk formahűségre, azaz, ha mondjuk, Baudelaire-nél nőrím áll, álljon nálunk is az.

De a posztmodernnel új szelek kezdtek fújdogálni, és – főleg a prózai fordítások terén – lábra kapott az eredetileg Walter Benjamintól származó (aztán Derridával, és még ki tudja, milyen dekonstrukciós teóriával) dúsított elgondolás, miszerint a célnyelvben (vulgo a fordításban) érzékeltetni kell az eredetit, azaz az eredeti idegenségét. Szép elmélet, de rémségekhez vezet (elég, ha itt az új magyar Heinrich von Kleistre utalok), továbbá lehetőséget nyit a teljes dilettantizmusnak, hiszen egy mondatgyilkos minden esetben védekezhet Karinthy halhatatlan festmény-címével: „Ülő férfi, szándékosan elrajzolt fülekkel”. Ez és még sok más vezetett lassan a magyar fordításkultúra rettentő elmocsarasodásához – ez persze mindenekelőtt a prózai fordításokra vonatkozik.

Ebben a helyzetben szinte oázisként hat Gergely Ágnes esszékötete. Kiindulópontja Kosztolányi Modern költők című 1913-as fordításkötetének alapvetése: „Alkotásnak látom a műfordítást, nem másolásnak.” Gergely Ágnes elfogadja ezt, ám rögtön figyelmeztet: íme, Kosztolányi fordításesztétikájának „legneuralgikusabb pontja”. Miért is? „Kosztolányi fordításesztétikája (vagy –etikája) csak erős tehetség kezén válik be, csak a zseni keze ad a versnek villamosságot.” Persze, erre megjegyezhetnénk, hogy egy 1913-as önvallomás teljesen más magyar irodalmi állapotok közt keletkezett, mint a maiak, így a mára mechanikusan aligha alkalmazható. Kosztolányiék – a modern magyar irodalom megteremtői– szinte a semmiből kezdték az építkezést, és ebben hatalmas szerepet vitt a nyugati modernség szerzőinek megismertetése. Így logikus, hogy számukra mintegy testvérek megszólaltatásának számított a fordítás, mely egyben önvallomásuk is volt, és ekként beépült életművükbe. És visszakérdezhetnénk: hát nem csak „erős tehetség” fordíthat, teszem azt, Hölderlint vagy Eliotot? Talán. De talán nem. És persze mi a helyzet a kisebb tehetségeknél a kiinduló nyelvben? Ha valaki Hölty verseit fordítja, akkor már nem fordíthat Goethét? Egyáltalán: ki fordíthat Goethét? Mindez csak a versfordításokra áll? És a próza? Vagy a versben írt dráma? És mi az álláspontunk az olyan erősen költői filozófiai szövegek esetében, mint Schopenhaueré vagy Nietzschéé? És így tovább… Nem akarom a kérdéseket túlfeszíteni, annál is kevésbé, mivel még csak részlegesen megnyugtató válasz sem található rájuk, pláne egy rövid recenzió keretében.

És azért sem, mert Gergely Ágnes kötete nem teoretikus igényű, és hangsúlyozottan a műhelymunkát állítja centrumába; ráadásul csak versfordításokat taglal, azon belül is kizárólag angol nyelvű költők költeményeit. Ez látszólag leszűkíti a mozgásteret. Ám messze nincs így. A nagy versek (és a kötet egyik fontos mozzanata, hogy csak nagy, vagy még nagyobb műveket elemez, mintha azt állítaná vagy legalább sugallná, hogy bizonyos szint alá nem érdemes menni, ám ennek taglalása nagyon messzire vezetne most) világa végtelen, éppen ezért a fordításukhoz kapcsolódó gondok-bajok-problémák-örömök-gyötrelmek száma sem kevesebb. Ekként lehetetlen és értelmetlen szűkös szemléletről beszélni. Ebben a tíz esszében (pontosabban „órában”) alighanem minden fontos fordítói kérdés felmerül, és ennél nemigen várhatunk többet. Ráadásul az olvasó számára folyamatos tanulást jelentenek ezek az esszék. Szakmaiságuk megkérdőjelezhetetlen, és a részletekbe menő, a verslábakat nagy kéjjel vizslató megbeszélés során egyrészt irodalomtörténeti, másrészt szubjektív képet kapunk magáról a költőről is. És természetesen a fordítóról.

Mert ez lehet a könyv egyik nagy tanulsága: az Én és a Másik találkozása, aki a fordításban végeredményben ugyanannak bizonyul. És mégsem. Kettőjük, az eredeti szerző és a fordító viszonyának elemi ténye, hogy nem azonosak, noha olykor egybekapcsolódik a tekintetük. A könyv egyik fontos pillanata, amikor a fordítás helyett egyik előadásában a „megközelítés” fogalmát javasolja. És bevallja, hogy az idegen verssel való találkozás első pillanatában mindig elfogja a rémület. Megint az idegenség a kulcsszó, de Gergely Ágnes nem követi az ironikus posztmodern iskolákat, nála a találkozás modern, azaz elemi erejű, a tétje pedig egzisztenciális, és nem elsősorban a „politikai korrektség” mentén szerveződik. „A szembekerülés pillanatához nem fér tapasztalat. Újra és újra megcsap, hogy idegen a vers, a nyelv, az ember, aki a verset írta, a kultúra, amely mögötte áll. Rémületem, hogy talán nem bírok velük azonosulni, elveszi maradék biztonságérzetemet is. Álarcot sincs módom ölteni: műszavakat, idegen szavakat, a fölülemelkedés látszatát. A vers és a versfordító arca mezítelen.” Ám a rémület helyét lassan átveszi a kíváncsiság, a megismerés vágya, a Másiké és Önmagunké. Fölösleges érzékeltetni az idegenséget, hiszen mindenféle erőltetés nélkül ott van az minden fordításban, és ott is marad mindörökre. Más a tét: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” És a híres József Attila-i sorok akár a műfordító ars poeticájaként is értelmezhetők.

Roppant gazdag kötet, tankönyv és egyben szépirodalom.

V.ö.: Keresztesi József: Gergely Ágnes könyvéről
Báthori Csaba: Másvilágjárás