Doktor Strange
2016.10.30.

A Marvelnek ha nem is a legeredetibb, de a leglátványosabb filmje ez a pszichedelikus szuperhősmozi. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Hollywood sztahanovistája a Marvel, ez a szuperhősfilmjeit futószalagon gyártó, moziuniverzumát ötéves tervekben építgető stúdió, amely mindössze tíz év alatt szuperhatalommá vált a filmpiacon. Az pedig köztudott, hogy szuperhatalom csak úgy maradhat talpon, ha senki sem lázadozik a központi vezérlés ellen (aki mégis, az repül Edgar Wright után, akit A hangya rendezői székéből távolítottak el), és betűről betűre követi a sikert garantáló utasításokat. Kevin Feige ugyanis mindentudó szupergeekként vezényli a Marvel univerzumépítését, és ha az Edward Norton-os Hulk-filmet feledjük, azt is hozzátehetjük, hogy tévedhetetlenül. Magabiztosan gyártja a többé-kevésbé szórakoztató, biztonságosan unalmas marhaságokat, amik azért birizgálják annyira az érzékszerveket és a humorérzékünket, hogy ha moziba tévedünk, ezeket válasszuk a vérszegény hollywoodi vígjátéktermés helyett. Grammra kidekázott filmek ezek, amikből a plusz, vagy ha úgy tetszik, a varázslat, ami például Nolan Batman-trilógiájában a földhözragadtsága ellenére is megvolt, mindig is hiányzott.

Talán épp ezért próbál most varázsolni a Marvel, és becsatornázni a mágiát a jobbára science fiction alapokon nyugvó világába. Stephen Strange zseniális idegsebész, de rossz ember: arrogáns, egoista, és semmi más nem érdekli a hírnevén és a szakmai előmenetelén kívül. Egészen addig, amíg balesetet és végzetes idegkárosodást nem szenved. Gyógymódért előbb orvostársaihoz, majd a keleti bölcsekhez fordul, hogy aztán Tibet helyett Nepálban találjon rá a megoldásra, hiszen Hollywood mégsem mondhat le a kínai nézőközönségről, akik előtt tilos kiejteni a dalai láma nevét.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Mindjárt két zseniális ötlet tapos itt egymás sarkára. Díjnyertes meglátás volt felfedezni a mindenkinek beszólogató, de mindenki baját pontosan diagnosztizáló Doktor House-ban a szuperhőst, majd a doktorban meglátni az intellektuális fölényét mindenkivel éreztető, de bármilyen bűntényt felgöngyölítő Sherlock Holmest, és a róluk mintázott idegsebészt mindenki kedves Sherlockjával, Benedict Cumberbatchcsel eljátszatni. Ennél már csak az érdemel fényesebb plecsnit, aki Tilda Swintonra osztotta az Ősmágusnak, ennek a képregényekben még öreg, szakállas kis apónak a szerepét, de nem azért, mert Tilda Swinton nő, és bár nem szakállas, de szimpatikusan kopasz, hanem mert nála túlvilágibb színészt nemigen foglalkoztat manapság Hollywood.

A túlvilági Tilda köré pedig túlvilági miliőt festett Scott Derrickson, ez a horrorrendező kisiparos, aki az eredeti Strange-képregények mellett még M.C. Escher munkáihoz, a pszichedelikus festészethez és régi rockzenékhez (Pink Floyd: Interstellar Overdrive) nyúlt inspirációért. A hatvanas években a Strange-füzetek épp azért számítottak a hippik kedvenc comicsának, mert Steve Ditko a más dimenziókba kalauzoló képkockákon olyan szürreális utazásra invitálta olvasóit, mint Timothy Leary egy gálánsan körbekínált savas bélyeggel. A Doktor Strange az IMAX-vásznakra is átmenti ezt a szivárványszínekben hallucinált rémálomvilágot, és meggyőzően egészíti ki az Eredet egymásra hajtogatott és tükrözött utcaképeivel, meg a Mátrix kék bogyója után gyorsfutamban lezajló flesseléssel.

Nem is nagyon érdemes másra vesztegetni a szót a Doktor Strange kapcsán, mint erre a több ezer terrabájtnyi CGI-varázslatra, és a köréje tervezett, mókás akciókra, amik hol a Stan és Pan-féle burleszket mutatják új színben, hol pedig az amúgy meglehetősen monoton dzsoggingolást, minden hollywoodi akciófilm kötelező csoportos tevékenységét helyezik izgalmas, fejtetőre állított környezetbe.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Feige nem is tagadja, hogy elsőként az akciójeleneteket dolgozták ki, és csak utána írtuk köréjük történetet, és a film pont ezt a benyomást kelti: a szuperhős-akciók kliséit felülíró összecsapásokat a szuperhőssztorik összes kliséjét lefuttató programba ágyazták, ami legszemérmetlenebbül a Batman: Kezdődik és a Vasember fordulatait hasznosítja újra. A Doktor Strange lényegében a Vasember remake-je Londonnal, tükördimenzióval, és keletinek mondott, de valójában Édesvíz kiadós bölcselettel. A túlzott hasonlatosság nem véletlen, hiszen a Marvel éppen Tony Stark utódját castingolja: Robert Downey Jr. hamarosan nyugdíjazni szeretné az öntelt playboyt, és hát ki helyettesíthetné jobban Tony Starkot, mint egy hasonlóan arrogáns és humoros Tony Stark?

Cumberbatch alkalmas erre a szerepre, még ha Strange nem is tűnik igazán vicces fazonnak, csak olyan embernek, akinek a szájába adtak pár viccet, de ez talán a forgatókönyvírók sara, akiknek a munkáját utólag pofozta ki pár poénnal Dan Harmon, a Balfékek kreátora. Ahogy azt is rájuk, na meg a szabályokat túl szigorúan követő Kevin Feige-re lehet fogni, hogy a korlátlan mágiáról és a határtalan fantáziáról szóló filmben sem tudtak elrugaszkodni a berozsdált panelektől. Egy olyan ember, aki az egyik képregényben Isten is elkísérte a teremtés hat napján, kreatívabb történetet érdemelne, na meg íveltebb jellemfejlődést és mélyebb emberi kapcsolatokat.

A Doktor Strange-re ennek ellenére nem lehet haragudni, hiszen amit feladatul kapott (vakációra küldeni az agysejteket), azt hiba nélkül végzi el, és egészséges öniróniával viszonyul a tevékenységi köréhez, azaz viccet csinál a badarságaiból. De még az egyetlen megható érzelmi kapcsolatból is, ami Strange és az önálló személyiséggel bíró köpenye között szövődik. Hol piszkálódó, hol egymást óvó kettősük különálló haverfilmet érdemelne, amiben a Levitáció köpenye a Panje, a Terrence Hillje, vagy a Marvelnél maradva, a Grootja lehetne Strange Stanjének, Bud Spencerének, és Mordályának. Azért ne féljünk, ez egy csodálatos barátságnak csak a kezdete, ami, ha Hollywood jómunkásembere továbbra is ilyen precízen teljesíti az ötéves terveit, a végtelenségig folytatódhat – és egy miénkkel párhuzamos dimenzióban talán eredeti történet is jár majd hozzá.
 
Szerző: Soós Tamás