 Emil Ivanov és Fokanov Anatolij (Fotó: Nehéz-Posony Kata) |
A darab elején rettentő vihar tombol Ciprus partjain, Valló Péter rendezésében elveszett, utolsó gönceiket magukra kapott turisták egy csoportja esernyőben téblábol a templom előtt felvázolt színpadon, és esedezik az istenekhez a meteorológiai enyhülésért. Eközben a nézőtéren mi is aggódva észleljük, hogy kezd feltámadni a szél, a hangszórókból gyanús zörejek törnek elő, de eső egyelőre nincs – és mint a végén kiderül, nem is lesz. Aztán egy amolyan kajla széncsúszda tetején, valamiféle bolhapiacon összeszedett kacabajkában megjelenik Otello, a büszke mór, és elüvölti: „Esultate!”; röviden: a gaz muzulmán a tengerbe veszett, és így tovább, és ezzel az első jelenet véget is ér. Emil Ivanov, a bolgár származású tenor már első megjelenésekor letette a névjegyét, ami annyit jelent: nagy, erős, a középső lágéban kimondottan szép hang, melyhez sajnos teljesen iskolázatlan előadásmód járul; hősi létezés a színpadon, túlméretezett gesztusok, operás szemforgatás, kaszálás a karral, a homlok erős fogdosása, a pszichológiai apróságok iránti teljes érzéketlenség, ebből következően Otello jellemének eredendő nemessége, emberi szépsége, naivitása, könnyen sebezhetősége és még ezernyi más nüansz nem jelent meg, kimaradt az ábrázolásból. Hogy Valló Péter miféle utasításokkal küldte a színre protagonistáit, az nem derült ki; a rendezőnek az egész darabban – hála Istennek! – mindösszesen egyetlen ötlete volt, de ebben sem volt köszönet: Otello, már a féltékenység kígyómérgével szívében, búcsút vesz szerelmétől, hajdani dicsőségétől és egyáltalán mindentől („Ora e per sempre addio..” etc.), erre a rendező pisztolyt rántat vele, hogy mintegy öngyilkosságot kövessen el. Ugyan már. Otello azért mégsem egy durcás kisgyermek, aki minden szóra főbe lövi magát. Jago természetesen könnyedén elveszi a játékát, kiüti a kezéből és zsebre vágja a fegyvert. De sajnos Valló talán olvasta a fiatal Lukács egyik mély megjegyzését, miszerint a művészetben „nincs nagyobb különbség, mint a majdnem és a végigvitel különbsége”, így aztán becsülettel végigviszi ötletét, Jago a második részben majd ugyanezt a pisztolyt adja át Roderigónak, hogy vele ölje meg Cassiót. Sag’ schon.
Jago szerepében Fokanov Anatolij elegánsan és teljesen természetesen mozgott. Volt valami játékosság interpretációjában, a jeles Credóban nem annyira egy démont, mint egy az eszét, manipulatív képességét magas fokon élvező embert mutatott, hangilag végig remekül bírva a nehéz szólamot. Játszott az emberekkel és játszott a nézőkkel is, ő nyújtotta az egyik legegységesebb alakítást.
 Sümegi Eszter és Emil Ivanov |
Méltó partnere volt Sümegi Eszter. Desdemonája nem a légies, elomló (elsősorban Kiri Te Kanawa előadásában láttunk ilyet), nem a férfiak intrikái közt felőrlődő drámai szende képét adta; nem, Sümegi nem kislányt, hanem határozott, a maga igazságáért kiálló asszonyt mutatott, jellemző, hogy a szerelmi kettősben is ő „vezetett”, nem a férjétől, hanem mindig tőle indult ki a következő érzelmi-erotikus impulzus, ráadásul olyan nőt ábrázolt, aki képes lenne még tovább küzdeni igazáért, ha nem jönne a buta mór a még butább kezeivel. A „Salce”, a híres Fűzfa-dal refrénje inkább segélykiáltás volt, semmint lírikus búsongás, és az Ave Maria is egy határozottabban cselekvő Istent sürgetet. Ám Isten – ezúttal is – hallgatott. Fekete Attila imponáló magabiztossággal, szép lírával, határozottan adta Cassio kicsiny, de lényeges szerepét – ám annyi megjegyzendő, hogy részeget játszani ő sem képes, igaz, ez mintegy 150 éve, realizmus térhódítása óta megoldatlan az operaszínpadon. A kórus fellépése már kisebb kínokat okozott, rossz belépések, hamisságok sora, rettenetes színészi teljesítmények pofozták vissza a nézőt az illúziótlanság korába.
Az említett szólisták egy részének erős, már-már ihletett teljesítménye miatt zeneileg nagyjából megmenekült az előadás, még akkor is, ha Kaposi Gergő eleinte igen határozatlanul, később erőre kapva vezette a meglehetősen színtelenül játszó Magyar Telekom Zenekart – egyedül talán a fafúvósok szereplését lehet kiemelni a negyedik felvonás elejéről. Színházilag már nem volt kiút: a szélben gazdátlanul guruló műanyagpoharak, a népség, katonaság emberellenes turkálókból összeszedett ruhái, a fináléban a földre lerakott díszes matrac (más néven baldachinos ágy) egészen kínosan hatottak, az egyéb baklövésekre most boruljon a feledés fátyola. De hát a szabadtéri előadásoknak már csak ilyen a természete. És akkor még nem szóltunk az úgynevezett infrastruktúráról, a büféről és a toalettek állapotáról.
Persze felvethető az elvi kérdés: ha ennyire elégtelenek az eszközök, ha ilyen kevés a pénz, ráadásul mindössze három előadásról van szó, nem jobb-e erényt csinálni a szükségből, magyarán: nem üdvösebb-e ilyenkor lemondani egy „rendes”, díszlettel, jelmezzel, tokkal vonóval ellátott operaelőadás megvalósításáról? Különösen az erre szinte ideális Bakáts téri helyszínen, a természetes díszletként kínálkozó szép templommal, lombokkal. Az elmúlt évek fényes tapasztalatai a „félig szcenírozott” spektákulumok terén erős érvek lehetnek egy efféle operajátszás mellett.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008