Polcz Alaine: Asszony a fronton / Vígszínház
2015.04.01.

Áll előttünk az igazi, legendás naiva, szerepkörének és életének itt, ezek között a falak között kiérdemelt erős hitelével, s nem történik más, mint hogy 1944 erdélyi frontvonal-történetére montírozódik rá a szőkesége. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

A Vígszínházban Halász Judit, az elmúlt évtizedek legendává ért naivája kap jutalomjátékot. A szerepkör mézszőke hajzuhatagára, elefántcsont bőrére, csodálkozó tekintetére építve megint megmutatja nekünk Szabó István Szerelmesfilmjének szerelmes lányát. Székely Kriszta rendezése a Házi Színpadon ezt a naiva-létet nem vágyott, azonosulásra késztető ideálként állítja elénk, hanem szétszedve, darabjaira és síkjaira bontva, mint a naiv létezés minden nevetését és elviselhetetlen fájdalmát.

Halász Judit
Halász Judit
Halász Judit 1970-ben ekként íródott be kulturális emlékezetünkbe, s egészen váratlan 2014-ben ennek ilyen erős feleleveníteni tudása. Áll előttünk az igazi, legendás naiva, szerepkörének és életének itt, ezek között a falak között kiérdemelt erős hitelével, s nem történik más, mint hogy 1944 erdélyi frontvonal-történetére montírozódik rá a szőkesége.

A rendezés ezzel a döntéssel fellazíthatatlan értelmezői döntést hozott: Polcz Alaine memoárját, amely a második háborús civil élethelyzetek legismertebb női írása (legalábbis az angolszász kultúrában), messzire távolítja a túlélős-giccs forma-ábrázolásoktól. Halász Judit nem a tragédiát állítja színpadra, ő egyszerűen csak naiva. Mézszőke, gyönyörű, vonzó és ölelnivaló nő, aki nem a rettenetes világ és a kiszolgáltatott áldozat kettősét játssza, hanem azt a tizennyolc éves lányt, akik mindannyian mindig vagyunk. 

Szabó-Székely Ármin dramaturgi megoldásai követik Polcz Alaine memoár-írásának kronologikus rendjét. A fiatal asszony a háború elől menekülve éppen a háborúba érkezik, a frontvonalra, a teljes orosz gyalogság kiéhezett katonáinak közelségébe, s a világ azonnal nőkre és férfiakra, kiszolgáltatottakra és vágyakozókra, ételre és testre egyszerűsödik, olyannyira világosan és tisztán, hogy arról beszélni csak így, tanúként, elszenvedőként lehet. De az előadás határozott abban, hogy nem egyszerűen a szavak lesznek hűtlenek a beszélőhöz, hanem nincs az az értő kontextus sem, amely az elhangzó szavakat annak értené, aminek érteni kell őket.

Halász Judit, Jerger Balázs
Halász Judit, Jerger Balázs
Az előadás erős képekké formált jelenetekkel fűzi össze a mesélés ívét: a fiatal lány esküvője, a kolozsvári pályaudvar bombázása, a menekülés első etapja a vadászházban, a nőgyógyász vizsgálata és a gonorrhea diagnózis, a napi rutinná vált megerőszakolások sorozata, majd a hazatérés motívuma követi egymást, de míg az elején Halász Judit kedves elbeszélő, aki mosolyogva idézi fel, pahhh, akár bohókás múltját is, amelyet párhuzamos jelenetezéssel fiatal lányok, Péter Kata és Tornyi Ildikó el is játszanak, mintegy élőbetétként zsonglőrködve a múlt mozzanataival, addig egyszer csak, majdnem észrevétlenül, Halász Judit ötven éves víges jelenlétével, a kívülálló emlékező-szemlélő-megfigyelő naivából maga lesz a férjétől nemi betegséget szerzett fiatal lányt felvilágosító nőgyógyász, s a végén, kiváló ritmussal, saját anyjává változik. 

Az előadás utolsó előtti képe megidézi a vasárnapi ebédnél ülő családot, csupa nő előttünk a homokzsákokkal megtámogatott, durvára gyalult asztalnál. Halász Judit az az anya, aki nem ért és nem hall, aki szerint csak a kurvákat erőszakolták meg. S itt megáll az előadás, két mondat kinyit a pécsi rendőrség „oktatóvideójában” megrajzolta jelenünkre: ne hordjunk, mi, tizennyolc éves lányok rövid szoknyát, mert kihívjuk sorsunkat, ránk jönnek az orosz katonák. S ekkor már bizony mindenki tizennyolc éves lány lesz, Péter Kata, Tornyi Ildikó, mindenkié ugyanaz a szerep. A nőé, a naiváé, az erőszak tárgyáé.

Tornyi Ildikó, Péter Kata
Tornyi Ildikó, Péter Kata
Székely Kriszta rendezésében két férfi, Borbiczki Ferenc és Jerger Balázs hol marionettfiguraként, hol kikiáltóként, hol az utolsó kenet feladása közben a lányra maszturbáló lelkészként kíséri a történetet, háttérben vannak, szépségük vagy erejük, miként helyzetértékelésük is, kinyilatkoztatás csupán. Náluk jóval erősebb, a mondatokat és jeleneteket szétziláló, a beszélő pozícióját hol megerősítő, hol megbillentő hangzó világ alkotója, Matisz Flóra. Öröm ebben a térben alkotni hallani az ismert zenészt, öröm az éneklésben feloldódni látni ismert színészeket, s a hegedűjáték miatt ugyan felidéződhet a mohácsis-kovácsos technika színpadi tradíciója, de Matisz dekonstruál, lebont, újraír, s olyan finálét emel a vasárnapi ebédszituáció köré, amely eseménnyé változtatja az elbeszélést. Az előadás határozott jelenidejét adja, hogy papírcsiszatolás lesz a kolozsvári távozó vonat hangkulisszája, hogy a dobok mögé rendre beül Péter Kata szerepben: hadd adja ő élete ritmusát – állítja a kép. S így lesz Zerkovitz Komédiás-dala („tanulj meg, fiacskám, komédiázni”) sokszólamú, sokjelentésű háromnegyedes lüktetéssé, így lesz az elrejtőzés, a komédiázás női princípiummá.

Tornyi Ildikó, Jerger Balázs. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Tornyi Ildikó, Jerger Balázs. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
S a Házi Színpadon rántotta sül, illata valóságot terjeszt körénk, betör az őszi szél száraz faleveleket kergetve – s látjuk a szélgépet, látjuk a (színpadi) valóság megképződését, ez ellenállhatatlanul vicces és könnyedén nevetős sokszor. Ez Székely Kriszta komoly tudása, Mnouchkine és Claus Guth és Ostermeier hatása, de legfőképp Székely Gáboré. Az előadás kezdése elegáns megidézése Székely legismertebb színházi trükkjének, a Don Juanban maguktól fellobbanó gyertyáknak. A Vígben élőképekre lobban váratlanul, magától, kívülállóknak megmagyarázhatatlan trükkel a magnéziumláng, így hagyva nyomot retinánkon, fekete-fehér látványt teremtve a színekkel teli világban. Arra emlékezünk, ami retinánkon marad. „Emlékszem” és „nem emlékszem” –  mondja Halász Judit gyakran. Ez, az emlékezés folyamatának rekonstruálása, ennek megértése és ennek segítése Polcz Alaine egész életművének fontos mozzanata. S ez a felismerés, és feltehetően a keretezésben rejlő erős dramaturgiai hatás vezette az alkotókat arra a megoldásra, hogy a finálé fokozására kivetítsék az egyetlen nem fiktív szereplő, Polcz Alaine portréit a falra. Itt bicsaklik meg az érzékeny játék, a bátor állítás a nők lehetőségeiről, életükről és halálukról csak azért, mert a dokumentummozzanat betolakodik a fikció építésének komplex világába.

Pedig az a döntés, hogy Halász Judit jutalomjátéka Polcz Alaine háborús memoárja legyen, a Víg és az egész előadás invenciózus leleménye. Halász Judit színészi sorsa a naivaság. Egész színészi életműve ezzel dolgozik, s ez az előadás ezt fordítja állítássá: minden történet megértése csak később jön, ha jön egyáltalán. S ez az, ami elviselhetetlenül tragikus.

Író:  Polcz Alaine,  Rendező:  Székely Kriszta,  Játsszák:  Halász Judit,  Babiczki Ferenc,  Péter Kata,  Tornyi Ildikó,  Jerger Balázs,  Jelmez:  Glaser Mária,  Látvány, videó, fény:  Kovács Nóra Patrícia ,  Dramaturg:  Szabó-Székely Ármin,  A rendező munkatársa:  Egyed Mónika