Vérbárónak, a biohorror atyjának szokás becézni a kanadai rendezőt, David Cronenberget, de hosszú és bizonyos értelemben kiegyensúlyozottnak mondható pályafutása során legalább annyi figyelmet szentelt a defektes lelkeknek és a psziché kínjainak is, mint a rothadó hús borzalmainak. A legújabb mozi, a Térkép a csillagokhoz kifejezetten visszafogottra sikerült materiális értelemben: egy árva égési sérült, Agatha (Mia Wasikowska) halványodó hegeivel kell mindössze beérnünk; ősbűnöknek és eltorzult személyiségeknek azonban nem leszünk híján a kétórás játékidő alatt.

Első, felszínes megközelítésben a Térkép a csillagokhoz amolyan Bret Easton Ellis-es látleletnek, keserű szatírának tűnik Hollywoodról, a gazdagok és szépek világáról, ahol mindenki magával és a saját előbbre jutásával van elfoglalva, mindennapos a hármas szex és a kokain, és már 13 évesen milliárdos lehet az ember, ha Benjie-hez (Evan Bird) hasonlóan egy sikeres franchise-ban szerepel. Főbb szereplőink élete ezer szállal kötődik egymáshoz – ahogyan Ellis írásaiban vagy Robert Altman filmjeiben, itt is felbukkannak egymás életében, közelebbről vagy felszínesen ismerik a másikat: az említett Benjie-nek ugyanaz az ügynöke, aki Havana Segrandnak (Julianne Moore), a visszatérésre készülődő filmszínésznőnek; a tinédzser sztár apja, Dr. Stafford Weiss (John Cusack) Havana és a fél álomgyár guruja, lelki vezetője. A film egyik erénye, ahogyan ez a kapcsolati háló fokozatosan kibomlik előttünk, vagyis kiderül, ki kinek a kije, milyen viszonyban is áll a másikkal.

Ez azonban a történetnek csupán az egyik, méghozzá a fekete humorral átszőtt rétege, lényegében a szereplők szociális énjének a bemutatása, aminél Cronenberg természetesen sokkal mélyebbre ás – hírnevéhez méltóan, egészen a lelki bugyrokig. A karaktereket kísérti – hogy a rendező filmcímeivel éljünk – az erőszakos múlt és a veszélyes vágy. És szó szerint kísérti: a Bruce Wagner jegyezte történetben Havana az anyja szellemével (Sarah Gadon) társalog; Benjie-t pedig egy halott rajongója (Niahm Wilson) látogatja rendszeresen. Mindkét szellem a sztárok imágójával hozható szoros kapcsolatba: míg az előbbi kísértet rátelepszik Havanára azzal, hogy sikeresebb színésznő volt, akinek a lánya „csak” próbál a nyomába érni; az utóbbi szellem azért nem hagyja nyugodni Benjie-t, mert a színész rajongója halálát használta fel PR-célokra.

Lássuk be, ez így elég bizarrul hangzik, és roppant kínosan is elsülhetne, ha Cronenberg nem hozna mozgásba egy újabb réteget a filmjében, méghozzá a szürrealizmusét. A Havana személyi asszisztenseként dolgozó Agatha, aki mellesleg gyengéd viszonyba kezd egy sofőrrel és színész aspiránssal (Robert Pattinson) folyamatosan Paul Éluard Szabadság című versét citálja (a film befejezése lényegében ennek a versnek válik az értelmezésévé). Idővel az is egyértelmű lesz, miért éppen a pszichiátriát megjárt lányt érezzük a legvalóságosabbnak a szereplők közül. Miközben a hollywoodi közegben mindenki a saját imágójával és vélt/valós státuszával van elfoglalva, Agatha képes arra is, hogy lássa, mi a tényleges valóság, hogyan esnek a látszatok csapdája a többiek – igaz, erre a tapasztalatra épp a neurózisa miatt válik fogékonnyá.

Cronenberg mívesen elbíbelődik a struktúra szintjén azzal (motívummorzsák; Paul Éluard verse; a szereplők egymás szavait idézik egy-egy jelenetben) ahogyan – akár egy szürrealista kiáltványban – a hallucinációkon, álmokon és az őrületen keresztül az új valóság(ok) jelenetenként megszületnek. Például: amikor a film elején Agatha a városba érkezik, és közli Pattinsonnal, hogy a Jupiterről jött (Florida állam) és ismeri Carrie Fishert, nem tudhatjuk még, nagyzol-e, kattant vagy tényleg igazat beszél; ahogyan Havana masszírozással egybekötött pszichiátriai kezelését is elsőre valami bizarr szexjátéknak gondolnánk, és csak fokozatosan döbbenünk rá, miről is van szó, hogy ti. ez a pszichiátriai kezelés maga.

Cronenberg végig kirakós játékot játszik a nézőjével: megkapjuk arra a lehetőséget, hogy csak a felszínt érzékeljük (fekete humorú társadalmi szatíra az álomgyárról); de észrevehetjük a finom formai játékokat is (áthallások a szürrealizmussal, visszatérő motívumok); ahogyan a pszichológiai irányzatok kedvelői is kielégülhetnek könnyen a lelki borzalmaktól. Az utóbbiról szólva: rettenetes szülők rettenetes gyerekei veszítik el a film során a kontrollt, és tárják fel a legrosszabb énjüket; a vérfertőzés réme a síron túlról és a jelenben is kísért – ez utóbbi motívumot ráadásul (visszacsatolásként a hollywoodi görbe tükörre) az álomgyár belterjességeként, a kiválasztottak szűk körének metaforájaként is értelmezhetjük.

A film címe ugyanúgy több jelentést hordoz, mint maga a sztori: egyszerre konkrét térkép, amely elkalauzolja a látogatót a hollywoodi villák között; ugyanakkor csillagtérkép is, méghozzá a „meg van írva a sorsod a csillagokban” értelmében. Ezt a sorsot teljesíti be a legtöbb szereplő azzal, hogy kiszolgáltatja/alárendeli magát a róla kialakult képnek; míg Agatha egyszerre tenne eleget is a „sorsnak”, ahogyan minden eszközzel szabadulna is tőle (nem véletlen hát az Éluard vers megidézése sem).

A Térkép a csillagokhoz a kanadai vérbárónak főként azokhoz a filmjeihez hasonló, amelyek a Póktól (2002) datálhatók, és a feldolgozatlan traumák, a lezáratlan múlt, a szülőkhöz való viszony és a mentális problémák állnak a középpontjukban. Hogy mindezt Cronenberg most némi iróniával fűszerezve tálalja, újabb fordulatnak tekinthető a pályán. Egyszóval: a híveinek kötelező darab!