A négy oldal, a négy égtáj: a négy ciklus. Az Emlékezésgyakorlat a múlt és a tudás letűntségükben intenzívnek maradt terepeit, holtukban is élővé elevenedő szereplőit és médiumait hívja elő (M. emlékére; Velence, kikötő, 1920 körül; Izolda szerelmi halála; Beteglátogatás; Vizitáció stb.). A Mesterek a halhatatlan nagyokat szólítja (Ady; Két vers Vajda János emlékére; Négy vers F. M. Dosztojevszkij emlékére; Három vers Petri Györgynek stb.). A negyedik versfejezet folytatja A test imádása – India (2010) kettős gyűjtemény lapjain megkezdett szonettsorozatot, egyelőre még mindig ígéretnek hagyva a Kalkuttai Teréz emlékének szentelt önálló kötetet.

A harmadik ciklust a maga helyén említhettük volna, de a kívánatos objektivitás ellenére a recenzensnek be kell vallania: ez érintette olvasóként a legszemélyesebben. Az első két ciklus nagyobb szabásúnak, a negyedik az India-körvonalazódással kompozíciójában távlatosabbnak nevezhető, a legprimerebb költői megszólalás azonban A gyász előérzete. Takács Zsuzsa egy vele készült nagyinterjúban két éve remélni igyekezett, hogy e sötét érzet – halálos beteg öccse miatti aggódása – múló lesz. De nem. „Fekszel, / sötét szempillád verdes, / de súlyos szemhéjadat nem / tudja felemelni, nem ül meg / rajtunk tekinteted, a zöld madár” (Huszonharmadik napja). A testvér – hosszú évtizedekig barátom, egyetemi oktatótársam – halálakor, 2012 szeptemberében munkahelyem honlapján e költemény akkor még kissé másként szerveződő egyes darabjai előzték meg a nekrológ in memoriamját, fejezték ki a távozás fájdalmát. A tizennégy vers – tizennégy stáció – most önálló címek alatt úgy követi egymást, mint tizennégy epitáfium, amelyben még meg-megszólalna, ha tudna, az elfúló remény, holott nem ismer menekvést a megmásíthatatlan: „Ott járkáltál altatás közben / a Kék Golyó utcán. / Ó, Kék Golyó! Végigszáguld /a burkolaton, leüti, aki áll” (Ott járkáltál altatás közben).

A címadóként és mottóul szolgáló, régebben keletkezett vers, A tiltott nyelv részint talány maradt, hiszen csupán közelíti, ám nem azonosítja tárgyát: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. / Megszólalni és kimondani, milyen / következtetésre jutottunk…” A tiltás, tiltottság mintha nem is a nyelvre, hanem a nyelv általi gondolkodás eredményeinek szükségszerű korlátozottságára, így létkövetkeztetéseink esetleg át sem élt szűkösségének szégyenére vonatkozna. A kötet tabudöntő, hiszen bár címe és első két szava is a „tiltott nyelv”, a szellem egyetlen próbaútjától sem hagyja eltántorítani magát. Ezek az utak egyrészt az áhítat és a kegyelem gondolkodáson (nyelven) túli területeire, transzcendens kapuk küszöbére vezetnek – főleg az India-szonettekben, e szonettek közös akaratában –, másrészt (sőt nemegyszer, kísérő jelentésként a Teréz-versekben is) a tragikus léttudat egyenes beszédű negációihoz. Takács Zsuzsa legszebb motívumai olyan nagyszabású képzetek, állítások, amelyek eleve önmaguk negatív megfelelőjeként (is) élnek bennünk. Ilyen például a Dosztojevszkij-hommage-ok Szibériája, a zárlat sokszoros ellentétezése: „A tea, / a vodka és hering ízét veszti immár. / A számadás kényszere, hogy pokoli / szerencsénk ellenére Szibériába vágyunk” (Szibéria).     

Restellve, hogy a Mester-versekkel a szuverén tisztelgés gesztusai, az India-ciklussal a teljes anyagra történő várakozás, A gyász előérzetével épp kiemeltsége miatt ezúttal a továbbiakban nem foglalkozunk, a könyv legjavát az Emlékezésgyakorlatokban lapozzuk fel. Természetesen e fejezet nem szakítható ki az egészből. Például az Izolda szerelmi halála – „Húsz év után a lakásában újra – / a rozoga ablak, az egyetlen szobából / álló menedék helyett ragyogó üveg- / táblák, keletre és nyugatra nyíló / ablakok…” – és az egyik Vajda János-vers (a Vajda híres művére, szerelmi időfájdalmára rájátszó Húsz év múlva – „Ígérted, hogy húsz év / múlva az egészet elfelejtem, de nem” – egymást értelmezi (s további szöveghelyeket is). A nyitó ciklus a tiltást többször variálja. Jelentés-„ősváltozatban” is: Tiltott gyümölcs. Az archetopikus összetevők száma nagy, köre tágas a biblikustól a literátusig (Vizitáció; Skarlát betű; vendég-, Velence- stb.-motívum). A halvány cselekménymaggal rendelkező, a belső monológot vizuális és grammatikai minőségében nagyszabásúan kivetítő versszövegek néha fohász jelleget öltenek („Engedd, / napunk, ha eltűnt, elsötétedett / egünk, mégis boldogok legyünk” [Mi, akik nyaraltunk]). Ilyenkor – általában is Isten nevének vétele, az Isten-keresés, Isten-feltételezés, az átsuhanó-súlyos transzcendálás passzusaiban – a tiltott beszéd akár az imára is ráérthető lenne, amennyiben a kreatúra és a Teremtő (jobbára egyoldalúnak tetsző) dialógusa egyszerre a legmonumentálisabb és legabszurdabb (sokszor hangtalan) beszédaktus. 

Az iménti (nem egyetlen) „mégis” ellenére a „mégsem”, a „de nem” tagadó-elbizonytalanító formulái, a versek gyakori „végül semmit se kaptak” (Báli szezon) konklúziója dinamizálja legerőteljesebben a puritán, feszes, sosem sietős Takács Zsuzsa-verset, verssort. A Skarlát betű Tisza Denise („Denise-Döniz”) emlékére íródott – „Ha ugyan ő volt, aki meghalt, és nem / a testvére, Mária, mert akkor Lajos Kálmán / másik gyermekére vonatkozik, amit a néma / H-ról állítottam, azaz, hogy kimondta végül / a halál szót…”

A személy bizonytalan. A szó nem.