Lev Tolsztojt persze azért nem grófként szoktuk emlegetni, ha a könyveiről szólunk, de úgy lehet, Kemény Zsigmondról is csak a második körben juthat az eszünkbe a bárói cím. Vannak azonban magas születésű tehetségek, akik bár álnéven írnak (vagy másképp küzdenek az úri műkedvelés gonosz látszata ellen), mégis arisztokrata írók maradnak pályafutásuk egészén. Ez korántsem feltétlenül minőségi probléma, mindössze az alkat és a világlátás meghatározója; az ilyen írónak – Petőfit parafrazeálva – grófilag kell végigrohannia az életúton. Ilyen író, helyesebben ilyen soktehetségű alkotó volt Bonchida ura, Bánffy Miklós is, s ennek tudatában elegendő csupán szolid fejcsóválással kommentálni a nem túl elegáns címlapon kétszer is elhelyezett grófi titulust. Ez a fejcsóválás is inkább annak a félrevezető megoldásnak szól, amely egy utólag ajándékozott, összefoglaló címmel látta most el – látszatra Bánffytól eredeztetve – az író-grafikus-politikus-szcenikus-intendáns-külügyminiszter két visszaemlékező írását. Két, egyként visszaemlékező jellegű, ám egymástól stilárisan és műfajilag egyaránt markánsan különböző írását.

Irodalmi megformáltságát és esztétikai értékét tekintve vitán felül a kötet első, rövidebbik felét kitevő Emlékeimből (1932) a jelentékenyebb tétel. Bánffy, aki a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsaként 1916-ban különleges és persze alkalmi megbízatásképp az (eddig) utolsó magyar királykoronázás főrendezőjévé vált, elsőbben ezt az élményét, e nap benyomásait jegyezte le másfél évtized távolából. Életének egyik kitüntetett pillanata volt ez a ceremoniális aktus, amelynek egyik-másik megoldása tartósan beépült a nemzeti emlékezetbe. Így Bánffy rendezése révén e koronázás legemlékezetesebb mozzanatává az vált, hogy a Mátyás-templom ragyogó közegében a világháború hősei, vagyis az aranysarkantyús lovaggá avatásra érdemesített rokkantak is megjelentek – csukaszürkében, mankókkal, egy életre megnyomorítottan. Bánffy takarékosságában is remek leírását adja e jelenetnek, s a koronázás egészének, ráadásképp valósággal tragikomikus epizóddá növeszti a királyi pár előtt bemutatkozni vágyó úrhölgyek egész napos kálváriáját: étlen-szomjan várakozva, romlásnak indult toalettekkel, s végül futólépésben a kimerült és már Bécsbe visszautazni vágyó Károly és Zita elé hajtva.

Az Emlékeimből roppant érzékletes és majdnem egészében hiteles beszámolójának köszönhetően ismerhetjük meg Bánffy 1918-19-es élményeit is. Károlyi Mihály hajdani gyermekkori pajtása nem szimpatizált az őszirózsás forradalommal, s inkább a másik ismerős arisztokrata, gróf Bethlen István irányával tartott. Még Károlyi elnöksége idején kapott engedélyt és részben felhatalmazást arra, hogy Svédországba utazva próbáljon Magyarország iránt rokonszenvet kelteni, s egyszersmind tájékoztatni a világot a bolsevikok által jelentett veszélyről. A könnyed elbeszélésű, helyenként úrlovasi szemléletű visszaemlékezésből kiolvashatjuk e küldetés teljes céltalanságát: végül okafogyottá is válik a kijelölt végállomás elérése, s Bánffy tanyát üt Hollandiában, és elmerül festészeti tanulmányaiban, hogy majdan arcképfestőként teremthessen magának új egzisztenciát. Itt éri Bethlen riasztása, s Bécsbe visszatérve már tanúja is lehet azoknak a megrendítően groteszk jeleneteknek, amelyek a különféle színezetű emigránsok és persze a tanácsköztársasági képviselők között lezajlanak. (Az ún. brucki puccs szánalmas akciójának leírása különösen erős szakasza e műnek.) Bánffy épp e visszaemlékezésében fogalmazza meg a dolgokra és emberekre minden indulat nélkül, bár tagadhatatlanul kissé felülről tekintő világlátásának helytálló sommáját: "Az elfogulatlanság nem érdem, de természet dolga. Ezt a bizonyára született vagy öröklött hajlamomat az is öregbítette, hogy egész pályámon legkülönbözőbb dolgokkal foglalkozván (ami igen nagy hiba!), sokféle-fajta emberrel kerültem bizalmas viszonyba, kiknek gondolatvilágát megismerni, magamat abba beleképzelni különös örömömre szolgált mindig. Tán az írónak hajlama ez. Emberi adatgyűjtés."

Az 1945-ös keltezésű Huszonöt év egyszerre tényfeltáró memorandum és magamentő emlékirat, amely bevezetőjében a Trianontól a II. világháború tragédiájáig ígéri elbeszélni Bánffy személyes emlékeit és a magyar (kül)politika alakulástörténetét. A szándékhoz képest a Bánffy életének mélypontján megszületett mű csonka, s nem is csupán a befejezetlensége miatt. Ám kortörténeti dokumentumértéke így is hallatlan, s ahol Bánffy személyessége megjelenhet a szövegben, ott külügyéri működésének emlékei is életes történetekké alakulnak.

Bánffy szövegeit gazdag, sokszor igen informatív, habár nem tévedhetetlen jegyzetanyag kíséri. Így amikor a királykoronázáson részt vevő bolgár uralkodó, Ferdinánd Montenuovo ármányát sejti az udvari etikettet sértő elhelyezése mögött, a jegyzetszöveg tévesen az 1895-ben elhunyt Monte Nuovo (Montenuovo) császári altábornagy személyét azonosítja e név mögött, fia, a főudvarmesterként szolgáló Alfred von Montenuovo helyett.