Derzsi Dezső, Benedek Ágnes, Pálffy Tibor

Bocsárdi László – aki pályafutása során néhány szerzőhöz (például Shakespeare, Pirandello, Tamási Áron), illetve nemzeti drámairodalomhoz (lengyelek) vagy korszakhoz (antik görög) hűségesen vissza-visszatér – korábban már megrendezte A fösvényt Craiovában (2004) és a Don Juant Ploieştiben (2008), ezekhez társult Szentgyörgyön A mizantróp meg A fösvény. Bocsárdit láthatóan a szerző komorabb hangvételű vígjátékai foglalkoztatják, ebből következően előadásaiban a komédiázásnál hangsúlyosabbak a keserű, filozofikus és tragikomikus vonások.

Pálffy Tibor

Már A mizantróp is kváziüres térben zajlott, A fösvényhez Bartha József tervező a Molière-korabeli álperspektivikus, kulisszás színpadszerkezetet vette alapul, csak éppen a díszlet nem utcát vagy szalont ábrázol. A hátrafelé erősen keskenyedő, hófehér színpadot három pár, szintén fehér oldalkulissza, s az azokból ki-betolható ajtó tagolja négy részre. A jelenetek többsége az első, a proszcéniumon kialakított térrészben játszódik. Csak ritkán nyitják ki a leghátsó tolóajtót, ami mögött földhányások és egy antikutánzatú női szobortorzó áll, rajta kalapként egy narancssárga lámpaernyő. Ez a tér az ötödik felvonásban válik hangsúlyossá, amikor kiderül, hogy Harpagon a szobor alatt rejtegette pénzesládikáját, s a zsugori kétségbeesésében hol az előre cipelt szobortorzó melleit csókolgatja, hol a szobor helyén keletkezett gödörbe, mint sírjába fekve átkozódik és kesereg. A színpadra az előadás során csupán egy szobabicikli, egy fehér szék és töméntelen gyógyszeres doboz kerül. 

Szalma Hajnalka, Derzsi Dezső

Dobre-Kóthay Judit remekül öltözteti Pálffyt. Első megjelenésekor kétes tisztaságú szürke melegítő alsót, kékcsíkos, cipzáras-kapucnis melegítő fölsőt visel, a lábán kopogós sarkú szandál van. Fekete haja borzasra van feltupírozva, sötét bajsza lekonyul. Jövendőbelijének látogatása előtt Harpagon átöltözik, ekkor sötét, szűk, a színész méreteinél rövidebb öltönyt kap, fehér zoknit, fekete papucs-cipőt, de barna zsíros kalapot. Tolószékben gördül be, s amikor abból feláll, fehér botra támaszkodik.  

Fotók: Tamási Áron Színház

A szentgyörgyi előadás abszolút főszerepe Harpagon, s ez a játékmódban is megnyilvánul. Pálffy Tibor egészen másként játszik, mint partnerei, akik bár eminens alakítást nyújtanak, megmaradnak egy-egy karakter korrekt felvázolásánál – még ha e karakterek jellemvonásait enyhén karikírozzák is. Pálffy teljesítménye hozzájuk képest más minőség, mert mást várt el tőle a rendező is. Pálffy, mint mindenki, szinte végig kifelé, a nézők irányába kommunikál (újabb utalás a Molière-kori színjátszásra), de befelé, magára és a többiekre figyel. Mozdulatai koreografáltak, tempójuk gyakran lelassított. Sokszor tartja magát görnyedten, felső testét valamelyik irányba félrehajtva, ettől a figura olyan, mintha állandóan leselkedne, szimatolna, fülelne. Fülel is, amikor láthatóan vagy csupán sejthetően ott ólálkodik a tolóajtók mögött (amikor kipréseli magát az összezáruló két ajtószárny között, felidézi az Yvonne-beli alakítását is!). Karjai, mint valami csápok, kitekerednek, hosszúra nyúlnak. Járása a tipegéstől a csoszogáson át a megnyújtott léptekig és a futásig rendkívül változatos, és mindig az alak adott belső állapotát képezi le. Mozgásának kottázható ritmusa van. Akárcsak a beszédének. Pálffy hol lelassítja, hol pergeti a szöveget, sokszor szinte szótagokra szedi szét a szavakat, s ezzel, illetve szokatlan hangsúlyaival új értelmet, nem várt árnyalatokat ad a mondatainak, fokozásai, tempóváltásai, váratlan megállásai, csendjei zenei struktúrát képeznek. Egészen különös és nagyszerű színészi bravúr, amit Pálffy Tibor bemutat.