A korábbi MADE (Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete) fesztiválok többnyire történelmi momentumokat, eseményeket jártak körül; eddig egyetlen fesztivál sem kockáztatott meg ilyen húsbavágó anyagot. Ezért is lett volna fontos, hogy minél többen lássák az Esztergomba száműzött filmeket. Kénytelen vagyok száműzetésről beszélni, mert sem a remek időnek, sem annak, hogy a filmes tanszékkel is büszkélkedő Vitéz János Főiskolán éppen vizsgaidőszak volt, nem tudhatom be, hogy nem egy filmen egyedül ültem a teremben. Zalán Vince zsűritag egy interjúban a csekély nézőszámtól is tartva mondhatta: a fesztivál filmjeit elsősorban iskolákban kellene bemutatni. Ebben biztos vagyok, de abban már kevésbé, hogy a látott művek jelentős része nem rettentené-e el egy életre a magyar dokumentumfilmektől a nebulókat. A kényes témát, vagyis hogy milyen nehéz az együttélés – hogy például miért nehéz magyaroknak egy túlnyomórészt romák lakta településen élni (és fordítva) –, szinte egyetlen film sem mutatta meg, s még a legjobb művekben is akadt némi bátortalanság.

A filmesek két irányba mehettek volna el: egyrészt a Nick Broomfield nevével jelzett provokatív irányba; másrészt készíthettek volna félig dokumentum-, félig játékfilmeket: nem feltétlenül olyanokat, mint az itthon is sikerrel vetített harsány Sutkai bajnokok, tán inkább olyasmiket, mint a legutóbbi Titanicon látott mexikói dokumentum-dráma a lovukat elveszítő gyerekekről. Mintha az lenne a trend hazánkban, hogy nem megyünk a trendekkel: az alkotók többsége csak tényfeltár, leletment, bemutat. Az alkotók szemre úgy ítélik, elég a szereplőket beszélni hagyni, egy érdekes ember érdekes történetét úgy is jól meséli magától. Elég megtalálni a témát, a néző a téma vonzásának engedelmeskedve úgyis végigüli az alig több mint egy órát.

Tigristej

Sajnos, a filmek jelentős részénél ez a közel hetven perc nagyon hosszúnak tűnt. Egyetlen filmes sem vállalt igazán kényes témát. Sehol egy film az Olaszliszkán történtekről, sehol egy film a Vajdaságban élők sürgősen orvosolandó problémáiról, arról, hogy hányan akarják Erdélyben az autonómiát és miért. De nem csak bizonyos témák, hanem bizonyos stílusok is hiányoztak: mintha a dokumentumfilmesek nem figyelnének arra, milyen filmek, kik kapják a legfontosabb szakmai díjakat (ne feledjük: a legfrissebb Cannes-i Arany Pálmát is egy félig fikciós, félig dokumentumfilm kapta). Még a legjobbak filmjeiből is hiányzik az indulat: Szederkényi Júlia a cigány középiskolások szegregációját bemutató kedves alkotásából is hiányzott a spiritusz. Szederkényi jólnevelten kérdez, a tanárok mind szimpatikusak, a romákkal együtt nevetünk, együtt borongunk. A Tigristejet nem kongó teremben, hanem romákkal néztem meg. Amikor az egyik szereplő azt mesélte, hogyan verték meg egy társukat, és megmutatta, hogy még mindig véres a cipője, az előttem ülő lány keserűen azt mondta: ezt most mért kellett, tán büszke rá?

Aranykalyiba

Még a jó dramaturgiai érzékkel megáldott alkotók – ilyen Zsigmond Dezső – filmjei is hosszabbak a kelleténél: az Aranykalyiba egy, a nyárra az esztenába letett, a nyarat az állatokkal töltő fiú története. Ha van film, aminek az elején nem hat közhelyesnek Tamási Áron Ábeljének agyonnyúzott idézete („azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”), akkor ez az. A másik néző – itt csak ketten voltunk – az állatok nyúzása miatt vonult ki felháborodottan. Pedig a falusi élettel együtt jár, hogy olykor durván fogják meg a kocát, vagy belerúgnak a vemhes üszőbe. A film olykor kifejezetten vicces: a kutya megcsúszik és beleesik a patakba, a borjú fejére rászorul a kondér, s Karácsonyi Emil, a gyimesi fiú éppen úgy nevet, mint az Indul a bakterház legendás kis hőse. Ám ahogy nem derül ki, mi módon küzdötte le magáról a borjú a vájdlingot, azt sem tudjuk meg, hogy az Út Calarasiba szimpatikus vállalkozó hőse hogyan is menekül meg a maffia karmaiból. Zsigmond Dezső néha kínosan hagyja nyitva a kérdéseket.

Zsigmond operatőre, Bálint Arthúr jegyezte a Pince-Kenyér című (remek kis) filmet: a dokumentumfilmesek csoportja szűk. A szakmabéliek és a nem szakmabéliek is, ha figyelnek, rövid idő alatt megtanulják, kitől, mit várhatnak. Fekete Ibolya Csángókja maradandó mű, ahogyan az Vörös T. Balázs Nyolcvan a százból című munkája is. Az Olaszországban munkát vállaló, de egyre hazavágyó csángók és az otthoniak egyaránt meghatóan emberiek és kedvesek. Mindkét film a csángó hősök miatt emlékezetes igazán. S persze az archaikus beszéd miatt: Menni haza nagyon bajos, mondja Vörös T. Veronában élő hőse; sokat, de nem erőset élünk itt – mondja egy másik. A moldvai Kalgor – a haza – idős lakóihoz be van kötve a helyi templom, primitív kis rádiószerű szerkezeten hallgatják a misét. A meginterjúvolt bácsi olyan kedvesen köszön el, ahogy itthon családtagoktól sem szoktak. Egy pillanatra feltűnik a stáb is – az ilyen személyes és fontos pillanatokból volt talán a kelleténél kevesebb ezen a szemlén.

A vagon

Zelki János A vagon című műve azok közé a holocaustfilmek közé tartozik, amelyeknek iskolai vetítését nem a szörnyűségek és a felelevenített borzalmas helyzetek miatt nem javallanám, hanem azért, mert rossz a koncepciója: nem az a baj, hogy egy hitvány történelemóra és egy szájbarágós tanár előadásai szakítják meg az elbeszélőket, hanem az, hogy a vagonban történtek felsorolásába nagyon könnyen belefáradunk, s beindul a védekező mechanizmus. Előkerülnek családi fotók – a képen láthatók többsége Auschwitzban halt meg. Ha nemcsak a sok szenvedésről hallanánk, hanem kikerekedne a megörökítettek portréja, a film nem egyszerűen elviselhetőbb lenne, de súlyosabb is. Ha csak annyit tenne Zelki, hogy a sorsok után nyomoz, és megrajzolja – mondjuk – a vagonban szülő nő képét, többet érne el. Annak ellenére, hogy filmje így is fontos dokumentum.

Vitathatatlanul fontos dokumentum, akárcsak a többi bemutatott film. De ez még nem mentség az unalomra.