A Beköszöntőben ezt olvashatni: „…kettős cél vezet bennünket. Éppen tőle érdemes újra meghallanunk, hogy a hétköznapi élet nyomasztó igazságtalanságain, megalázó kényszerein túl van egy Haza, a magasban, ahová nem ér el világi hatalom, ahonnan visszahátrálnak az emberellenes eszmék, ahol a személyiség őrzi eredeti tágasságát és méltóságát.” Ezután leszögezi: Illyés költészete, prózája, esszéi „a modern és késő modern irodalom egyik kimagasló, a század (és Európa) minden pontjáról jól látható pályaívét rajzolják ki. Nem egyszerűen arányt, léptéket téveszt az utókor, ha – rosszhiszeműen, vagy csupán óvatosságból – nem ezen a rangján gondolkodik az illyési hagyaték felvetette kérdésekről.” Nos, mindebből nem látom, mi lenne ama kettős cél, melyet az összeállítás követ. Ha nagyon erőltetem, ezt hozom ki: Illyés egyrészt fölötte áll a politikának, és ez lenne a követendő példa; másrészt nem csupán magyar, lokális, hanem európai, egyetemes szerző, és csak ekként érdemes taglalni életművét, azaz univerzális kontextusban.
Az elsőhöz: ízlésemnek már túl sokat emlegették és emlegetik a „haza a magasban” eszményét, ami ekként mintha kibúvó vagy ürügy lenne, arra, hogy mivel minden közvetlen társadalmi-politikai megszólalás eleve pártérdekek szolgája, vagyis esztétikailag semmis, ezért kerülendő. Ám ez tévedés. Ráadásul éppen Illyés volt az, aki bizonyos éles helyzetekben a legkevésbé sem vonakodott határozott állást foglalni a napi politika kérdéseiben; maga az 1938-ban keletkezett vers – általános érvénye mellett természetesen– felfogható úgy is, mint hozzászólás, a költő végső szava az akkoriban tetőző „népi-urbánus” vitában. Illyés „nemzeti költő” volt, a „sorskérdések” dalnoka – kilúgozzák művét, akik ezt el akarják tagadni tőle. A „haza a magasban” egyetlennek kikiáltott eszménye sértődöttségből ered, és legrosszabb következménye a durcás bezárkózás lehet. Ami erősen ellentmond az európaiság ideáljának.
A második megfontoláshoz: erősen kérdéses, mennyire él ma Illyés európaisága, univerzalitása. És kérdéses az is, miben állna ez az európaiság? A dolog amúgy is lényegtelen. Maga Illyés volt azt, aki több cikkében, interjújában nem sokat adott erre, és a magyar líra külföldi esélyeit szinte semmire sem tartotta. Az persze igaz, hogy egy időben, egészen pontosan az 1960-as években olyan költőkkel emlegették egy lélegzettel, mint Aragon, Éluard, André Frénaud, Saint-John Perse, Pablo Neruda, Octavio Paz, Quasimodo, Ungaretti, ám az említettek életműve sincs ma már a fősodorban. Ez a fajta klasszicizáló – egyébként az akkori, vagyis a hatvanas-hetvenes évekbeli Illyés világszemléletéhez képest igencsak „balos” – avant-garde már a múlté. De ha ez erős, akkor úgy mondom: pillanatnyilag lappangó hagyomány.
Ugyanakkor az már jóval világosabb, mi nem szándéka a lapnak: „Az erről [nevezetesen az illyési hagyaték felvetette kérdésekről] szóló értelmes vita elindítása nem e magazin feladata…” Ha nem, nem, és a magazin e téren valóban követi vállalását: az Illyés-összeállítás nem sok vizet zavar, szinte semmiféle konfliktust nem kelthet, amolyan kincstári kiadvány, iskolás, mindenekelőtt ismeretterjesztő jellegű, és vitára, tovább-gondolkodásra nem késztet. Leginkább egy alaposan kidolgozott érettségi tételre emlékeztet, külsejében pedig egy nem túl igényes termékkatalógust idéz. A tördelés sajnos sok esetben tönkretette a szerkesztői szándékot, a reklámízlésű tüsténkedés legjobb példája az 1927-es avant-garde recenzió, melyet Illyés az akkori telefonkönyvről közölt; itt a főszövegbe értelmetlenül tördeltek bele egy kiemelést, ami megsemmisíti az eredeti igen lényeges tipográfiáját. Sok a sajtóhiba, ezekre is csak egy példa: Vanderers áll Wanderers helyett.
Nagyon pedáns-tanáros az összeállítás. Korrekt képet kapunk Illyés pályájáról, szerepel az Egy mondat a zsarnokságról teljes szövege (utóbbi mai hatásáról Csontos János ad érdekesnek induló, de sajnos igen kurtára fogott elemzést), a Puszták népe egy részlete, megtudhatjuk, miféle szellemi „fellegvár” volt a tihanyi ház, a József Attila-kapcsolatról is szerepel pár unalomig ismert idézet, ismét a szánkba rágják, mennyire tekintélyes fiatalember volt a húszas évek Párizsában Illyés, felidéződik a költő Erdélyt és egyáltalán a határon túli magyarságot védő magatartása – mindezek a részben már máshol is publikált anyagok azonban semmiféle vita-helyzetbe nem kerülnek, minden mozzanat evidenciaként van tálalva; de rendben, ismét eszünkbe juthat, hogy az összeállításnak nem állt szándékában vitát gerjeszteni. Marad az érettségi tétel. Csak azt nem értem, miért vállalt ilyen kevés kockázatot a Magazin szerkesztőgárdája, Oláh János, Kardeván Lapis Gergely, Réger Ádám. Ebben a hangszerelésben Illyés életműve inkább unalmat, semmint szellemi izgalmat kelt, ami aligha lehetett cél.
A kötet legérdekesebb része az a blokk, amelyben mai szerzők vallanak Illyésről. Itt szabadabb szellemiséget érzékeltem, kritika is elhangozhat, kétely is megfogalmazódhat pár kevéssé ismert Illyés-szöveg felidézésével (számomra e téren a legtöbbet Kovács István adta a Kormos képek című ciklust kísérő kommentárjával). Egy-egy Illyés vers igen jó elemzését adja Lackfi János és Tőzsér Árpád. Szellemes és ötletes Falusi Márton írása, aki Ady álarcában, jó hangulatú stílusparódiában elemzi a Haza, a magasbant. Sok jó fénykép és kevésbé jó képzőművészeti alkotás reprodukciója színesíti az összképet.
Végiglapozva a kötetet, úgy érezhetjük, Illyés talán nem elsüllyedt szerző, de annyi szinte bizonyosan kimondható, hogy elveszítette a tekintélyét. Pedig az még a hatvanas-hetvenes években is töretlennek látszott. Szellemi súlya, ha nem tévedek, még az újholdas nemzedék körében is vitathatatlan volt, noha e társaságban mind politikai szerepvállalása (vagy kultúrpolitikai helye), mind költői nagysága szerfölött rossz hírbe került. Ám maga a tekintély keveset csorbult. (És Nemes Nagy Ágnes olykor rendkívül éles, egyébként nem a nyilvánosság előtt megfogalmazott kritikáiból is kihallható az „érted haragszom, nem ellened”szólama; bővebben minderről a Holmi 2008. áprilisi száma tudósít.) Jelentős memoárjában Vas István (aki a legkevésbé sem nevezhető népies elkötelezettségűnek) meg egyenesen a regény egyik titkos főszereplőjévé tette Illyést, aki szinte minden esetben a józanság, a tündöklő ész, a költői nagyság és ezzel együtt az elvitathatatlan autoritás megtestesítője – nem csupán esztétikai ügyekben.
A tekintély kényes dolog. Részben a tehetség természetére hasonlít: vagy van, vagy nincs. Aki megszerzését erőlteti, többnyire kudarcot vall. Aki egyszer elveszíti, szinte soha nem képes visszaszerezni. Ha nem tévedek, itt tart most Illyés személye és életműve. Megfontolás tárgya lehet, hogy talán nem is annyira elsüllyedt, de sokkal inkább lappangó szerző Illyés. Élete és életműve részben még feltárásra vár, annál inkább, mivel ettől azt is remélhetjük, hogy világosabban látjuk majd az Aczél-Kádár–rendszer kulturális erővonalait, egyáltalán szellemi szerkezetét. Sértődésnek, frontok képzésének, harcias handabandázásnak itt nem lehet helye. Híveinek, tisztelőinek, egyáltalán a magyar irodalom elkötelezett képviselőinek e kérdéskörben csak egy dolga akadhat: az áldozatos munka. A szövegkiadások, a velük való szembesülés lehet a feltámadás vagy legalább az újraértelmezés záloga. (Külföldi példát hozva: még a látszólag agyonelemezett Nietzsche-életműben is valóságos forradalmat hozott a Giorgio Colli és Mazzino Montinari által szerkesztett, 1967-ben elindult kritikai kiadás.)
Nálunk lassabban őrölnek a malmok, de a legutóbbi évtizedben világosan láthattuk, mi mindenre képes a filológia: Kosztolányi műveinek kritikai kiadása igen fontos eredményeket hozott; Móricz naplóinak közreadása is erősen árnyalja a megrögzött Móricz-képet. Nem lapos laudációkkal, de a folyamatos értelmezéssel juthatunk előre. Sokat nyerhetnénk Illyés naplóinak csorbítatlan kiadásával, feltehetően roppant terjedelmű levelezésének legalább részleges publikálásával. Francia – személyes és művészi – kapcsolatainak feltérképezése is időszerű. Avant-garde korszakát sem ismerjük eléggé. Magyar kortársaival szövött, sok évtizedes kapcsolati-szellemi hálója szintén feltárásra vár. Mindez persze komoly szakértelmet és elfogulatlan szellemet, valamint nagyfokú türelmet igényel. Pepecselést, ha úgy tetszik. (És mindezekhez persze pénzt, azaz komoly állami támogatást.) De nincs semmi, amivel jobban megtisztelhetnénk egy jelentős alkotó, egy minden ízében szellemi ember emlékét. A többi üres pohárköszöntő.